Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-20 / 47. szám
el. A budai Citadellára lyt a kilenc évig tartó re- 91 májusában a komáro- ;eum kapta meg. A VI-os késnek. Eredményekről inkább csak ott beszélhetünk, ahol hozzáértő, szorgos egyének vették birtokukba az erődrendszer egy-egy részét. Ilyen például a V-ös bástya, ahol az egyik művészet- pártoló bérlő galériát létesített. A gyakori kiállításmegnyitókra érkező vendégeket parkosított udvar és egy szakértelemmel felújított, képzőművészeti alkotásokkal ékesített, kellemes épületbelső fogadja. A Nádorvonal további része már nincs olyan jó állapotban, mint a fent említettek. Az I-es bástya lebontására még a második világháborút megelőző időidőszakban sor került, abból gyakorlatilag csak a Pozsonyikapu maradt meg. A III-IV. bástya közti sáncot a Pozsony és Gúta felé vezető vasútvonal építésekor bontották meg. A IV-es bástya környékét az egykori Priemko állami vállalat egyébként rég nem működő öntödéje, valamint a betonrengeteget körülölelő gaztenger csúfítja. Sajnos, nem sokkal jobb azoknak a bástyáknak az állaga sem, amelyeket raktárként vagy üzlethelyiségekként a különféle állami és magántársaságok bérelnek. Kosár Dezső (Méry Gábor felvételei) •nóczy Erika felvételei) :soportokban jár- még jobban. Ne- ácsony. Az első, tói nyolcezer ki- enne'l fontosabb. t is hullott a hó - -hattak -, mégse t. Az óriási házba almas asztalokon lindenki minden- csak másnap ko- itt, hogy nem azt ristályvázát adott meg apróságokat. Látta, hogy őszintén örülnek. Az amerikaiaknak egyébként halvány fogalmuk sincs rólunk. A család, aki befogadta, kivételnek számít, hiszen ők tudták, hogy szlovákiai kislány jön hozzájuk. De az őket is meglepte, hogy magyar kislány... Amikor az iskolában mesélte, honnan jött, csak bámultak. Szlovákia? Az meg hol van? Azt hitték, Jugoszláviában. Térkép segítségével bizonyította be az osztálytársainak, hogy ez egy másik ország. És hogy micsoda elképzeléseik vannak rólunk! Egy helyen például odavezették a tévéhez: Ez tévé, itt kell bekapcsolni... Nálunk is van tévé, mondta. Tényleg? Alig hitték. Olyanokat kérdeztek, hogy milyen ruhában járunk... Az átlagműveltség nálunk lényegesen magasabb. A diákokat is beleértve. Az amerikai negyedikesek tudásszintje az itteni másodikos gimnazisták tudásával egyenlő. Ezért könnyű a dolguk a külföldieknek az amerikai iskolában! Amit Erika ott tanult, azt már ismerte az újvári gimnáziumból. Az európai diákok csak ültek és bólogattak: ezt már tanultuk. Viszont vannak olyan tantárgyak - például a marketing -, ami nálunk ismeretlen. A kinti igazgató javaslatára nem harmadikba, hanem negyedikbe ment, és megszerezte az amerikai érettségit. Nem sokra megy vele, mert nálunk nem ismerik el. (Lengyelországban igen, éppen a napokban írta a barátnője.) Maga az érettségi vidám esemény. Nincs tételhúzás, nincs vizsgáztatás, nincs drukk. Oklevelet kapnak, talárt öltenek, sapkát nyomnak a fejükbe, és szórakozni indulnak... Európa majd minden országából szerzett barátokat. Velük könnyebben ment a kapcsolatteremtés, mint az amerikaiakkal. Kedvesek: Á, szervusz, hogy vagy ma? - érdeklődnek, de mire az ember mondani kezdené, már messze járnak... Egy év Amerikában. Szép volt. De most két év anyagát kell elvégeznie. Szívesen menne egyetemre Amerikába, de erre nem gondolhat: évi tizenkét ezer dollár a kollégium, meg a tandíj. Azonkívül Amerika árt a vonalaknak. Az összes európai diák meghízott. Kóla, pizza, hamburger, édességek... finom falatok. Álom volt ez az év. De most tanulni kell, jön az igazi érettségi, a felvételi. És mindjárt itt a karácsony, ismét együtt anyuval, apuval, Gabikával. (kopasz) Nyolc kórterem, negyvenhét fekhely, negyvenhét beteg. A szárnyai utókezelőbe utaltak, már akik olyan állapotban vannak, hogy képesek felfogni a helyszínváltozást, tudatosítják, hogy az „elfekvő” jobb az ideges légkörű kórháznál, a magányos otthonnál, mint ahogy azt is, állapotuk nem teszi lehetővé, hogy ellássák önmagukat. Sokan vannak olyanok, akik viszont nem érzékelik az idő múlását, akiket testi fájdalmak kínoznak, s akik gondozása napi huszonnégy órás felügyeletet követel. A felújított kastélyból ki kell vonulni i*ii Vili ke rí ép Néhány héttel ezelőtt többen aggódva adták tudtunkra: Tornaiján és környékén úgy hírlik, pénzhiány miatt megszűnik a szárnyai utókezelő osztály.- Nemcsak a betegek és hozzátarozóik, de mi tagadás, mi is félünk az ilyen kényszermegoldástól. Nem elég, hogy az ez idáig több mint kétmillió koronáért felújított kastélyt visszakövetelték a tulajdonosok, s ezért hat év múlva amúgy is költözködnünk kell, a bajunkat tetőzi, hogy a regionális biztosító a tulajdonképpeni belgyógyászati osztályt a legalacsonyabb kategóriába sorolta, s ezért a 450 korás napi ágypénz helyett csak 219 koronás juttatást hagyott jóvá. Ennyi pénzből lehetetlen fedezni a betegellátás kiadásait. Mivel Tornaiján nincs kórház, csupán rendelőintézet, a szárnyai belgyógyászat terhe a pénzhiánnyal birkózó rendelőintézetet sújtja - fejtette ki véleményét dr. Vidinsky István, az utókezelő egyetlen orvosa. A rimaszombati kórház évente 300-350 beteget helyez el Szárnyában. Olyanokat, akiknek az állapota az intenzív, műszeres kezelés ellenére sem javul, s akik számára az egyetlen terápia a lelkiismeretes ápolás.- Sok a krónikus kórban szenvedő, idősebb páciensünk, és egyre több a rákos, illetve agyvérzés után mozgásképtelenné vált beteg. Ez az oka annak, hogy magas a halálozási arány, évente kb. 100-an hunynak el. Az idős embereket életük utolsó pillanatáig gondozzuk, s megteszünk mindent annak érdekében, hogy ne szenvedjenek. Hogyan viselik az eszméletüknél lévők az oly gyakori szembesülést a halállal? - csúszik ki a számon önkéntelenül, ám az orvost a kérdésem nem hozza zavarba.- Akik képesek rá, örülnek, hogy ők még élnek. Ilyen egyszerű az egész. Mert a tudatánál lévő ragaszkodik az élethez, bármennyire keserves is. S hogy fotós kollégámmal jobban megértsük, milyen helyen járunk, végigvezet a kastély valaha szebb napokat látott termein. Az ebédlőnek használt folyosón néhány férfi uzsonnáját fogyasztotta, de amikor meglátták az orvost, köréje gyűltek. Ezalatt a 62 éves Jóska bácsit hogyléte felől faggattuk. Nem panaszkodott, mert úgy tartja, az életet a derűsebb oldaláról kell felfogni. Noha a „gyógykezelése” immár harmadik hete tart, többek között a szíve rendetlenkedik, belenyugszik abba is, ha esetleg hetek helyett hónapokig lesz távol otthonától. Elégedett a koszttal, a gondoskodással, sokat olvas, és amikor kedve van, tévézik. Hazulról, a saját készülékét hozatta a kórházba.- Sajnos, évről évre kevesebb a jobb karban lévő páciens - folytatta az orvos, s meg-megállva a betegek ágyánál a diagnózisukat ismertette. Látnunk kellett, hogy a behunyt szemű, csontig lesoványodott idősek önkívületi állapota csöppet sem zavarja a valamivel jobb karban lévőket. Az egyik 84 éves néni mohó étvággyal fogyasztotta az uzsonnát, a másik, az ápolónő kérlelése ellenére, visszautasította az ételt. Tapasztaltuk, hogy az ápolónőkre háruló etetés megszervezése sem könnyű, hiszen alig ülnek le valaki mellé, rohanniuk kell a másik beteghez. A következő magas mennyezetű kórterem hirtelen jajgatással telik meg.- A néni állapota nagyon súlyos, vért kellene kapnia. De nem engedi, mert jehovista. Akarata ellenére nem tehetünk semmit.- Doktor úr, kérem, jöjjön gyorsan - hallatszik az ápolónő segélykérő kiáltása, s Vidinsky doktor megszaporázza lépteit. Nyomába eredünk mi is. Bárcsak ne tettük volna! A kórterembe érve az ápolónő épp azt panaszolta, hogy fél óra leforgása alatt már harmadszor teszi tisztába a csupabőr férfit. Míg megmosdatta és ágyneműt váltott, az orvos a beteg felfekvési sebeit látta el.- Havi 60 ezer koronába kerül csak a mosatás, hiszen a betegek felét pelenkázni kell. Az embert próbáló munka ellenére az ápolónőcsapat stabil - nyugtázza elégedetten. Szólt arról, hogy a 4,5 millió koronás évi költségvetés nem fedezi kiadásaikat, ugyanis a betegek kezelése gyógyszerigényes. S minél súlyosabb kór gyötri őket, annál drágább a gyógyítást segítő vagy állapotukat csak stabilizáló orvosság. Szárnyában egy 20 éves EKG-készüléken kívül nincs más műszer, pedig jó szolgálatot tenne az inha- láló, vagy akár egy újraélesztő-készülék. Szinte a végszóra nyitotta ránk az ajtót dr. Pavel Slanina, járási tisztiorvos, s bekapcsolódott a beszélgetésbe. Kifejtette azon meggyőződését, hogy a szárnyai intézetre nagy szükség van és lesz a jövőben is, noha nem tagadta az anyagi gondokat. Azt sem, hogy a restitúció miatt a betegeket kénytelenek lesznek máshová szállítani...- A tornaijai nyugdíjasház földszintje alkalmas lenne a betegek elhelyezésére. Dr. Belohorská egészségügyi miniszter idejében megindultak a tárgyalások, ám azok márciusban abbamaradtak. A feladat megoldásra vár...- Miért vártak tétlenül hat hónapig? Milyen összefüggés van a kormányváltás és a betegek elhelyezése között? - szerettem volna megtudni, de a tisztiorvos hirtelen ingerült lett, s csak annyit közölt, hogy a kérdés hamarosan ismét terítékre kerül... Dr. Vidinskytől megtudtuk még, hogy március óta Szárnyában (is) megszűnt a délutáni és az éjszakai orvosi ügyelet, s baj esetén az ápolónő többnyire őt ugrasztja. Megemlítette, hogy télvíz idején, ha a nagy havazások elzárták a Rozsnyóra vagy Rimaszombatba beteget szállító mentőautó útját, az utasok a kastélyban menedéket találtak mindaddig, míg az utakat a karbantartók járhatóvá tették. S ha a közelben autóbaleset történik, míg megérkezik a gyorsmentő, gyakran a számyaiak látják el a szerencsétlenül jártakat. Óvatosan szóba hozta azt is, hogy míg a Rimaszombati járás egyetlen elfekvője, a szárnyai részleg a tornaijai anya-rendelőintézetnek adósságokat „termel”, s a nagyobb anyagi jutattás vágyálom csupán, addig állítólag Rozsnyón egy új intézet átadását tervezik.- A jövőben sem várhatjuk el a családtagoktól, hogy ellássák a súlyosan beteg, idős hozzátartozójukat. Sokan nem tudatosítják, hogy ennek nem a szeretet hiánya az oka, hanem az, hogy gondozásuk szakértelmet kíván. A bizonytalanság kissé megkeseríti amúgy sem könnyű életünket. Azt feltételezzük, hogy innen el kell mennünk, hiszen az üzemelés költségei, a bérleti díjtól kezdve a kokszfűtésen keresztül, aránytalanul magasak... Belenyugszunk ebbe is, noha nem tagadjuk, hogy valamennyiünknek hiányozni fog a csodálatos, nyugodt környezet... Tudni szeretnénk viszont, hogy feletteseink a jövőben is számolnak velünk. Biztosak akarunk lenni abban, hogy a járás rászoruló betegei nem maradnak utógondozó, vagy nevezhetjük akár úgy, elfekvő osztály nélkül. Mert ez a lényeg. Péterfi Szonya Napi huszonnégy órás felügyeletet igényel Enni kell (Méry Gábor felvételei) RIPORT 1994. november 20. ilBSSmap
