Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-11-13 / 46. szám

BOHUMIL HRABAL A kaméliás hölgy Emeletes, külvárosi bérház, melynek laká­sai egyenesen az udvarról meg a gangról nyílnak, s mivel minden lakás bejárati ajtaja elé olyan kis dobozszerű előteret eszkábál- tak, amely kísértetiesen emlékeztet egy szekrényre, úgy rémlik, mintha az emberek almáriumokban járkálnának ki meg be. És a gangra csigalépcső visz, amelyet időről időre kimeszelnek, hogy sötétedés után a világítást megspórolják. A lépcső beugrójá­ból egy Krisztus tekint le, akinek töviskoro­na helyett műrózsakoszorú van a fején, amit egyyszer egy bérlő nyert a körhintánál levő céllövöldében. Ez alatt a Krisztus alatt pe­dig ott térdepel a házmesterné, mellette a felmosóvödör, és erőteljes mozdulatokkal sikálja a lépcsőt.- Jó estét, anyuska - köszönt rá Rosetka, a kirakatrendezőnő.- Stét - mondja az anyja, és a ronggyal összehúzta a szemetet.- Anyus, hányszor mondtam már magá­nak, hogy tegye a térde alá a lábtörlőt. Vagy egy összehajtogatott zsákot.- Jól van, na - válaszolta az anyja, és ke­zét a vödörben hagyta.- Látja, látja! Aztán meg csupa reuma, és átnyögdécseli az egész éjszakát - mondta Rosetka, s cipője orrával undorral félretolta a vizes rongyot, és egy lépcsőfokkal az any­ja fölé állt. Ujjai közt egy arany zsinóron lógó kis fehér dobozt tartott, ami úgy him­bálózott, mint egy inga.- Jaj, édes istenem - sopánkodott az any­ja, és a súrolókefét a piszokba mártotta -, hoztál egy kis dohányt?- Majd a jövő hónapban - felelte a lány.- Tán a halálodig etesselek? - fortyogott az anyja, s úgy tetszett, mintha a gyökérke­fével vitatná meg szerencsétlenségét.- De most aztán elég, anyus. Ha ez magá­nak nem tetszik, akkor összeszedem a cók- mókomat, és elmegyek hazulról. Minek is jöttem a világra, ebbe a siralom völgyébe? - mondta Rosetka.- Mit hozol már megint abban a doboz­ban? - kérdezte az anya.- Hiszen jól tudja - mondta Rosetka, az­tán felemelte ujjacskáját, amin az arany zsi­neggel átkötött dobozocska himbálózott, és lehajtott fejjel mormogta: - Vissza kell még mennem a körzetembe. - Azzal befordult a gangra. A korlátot két öregasszony támasztotta.- Én - mondta az egyik -, én ha Simpson asszony helyében lettem volna, azt mond­tam volna a walesi hercegnek, hogy mint a szeretőd, csak tessék, de mint a feleséged, soha, mert ezzel fuccs a Brit Birodalomnak.- Jó estét - mondta Rosetka.- Jó estét, jó estét - mondta mézesmázo- san a másik öregasszony, és hozzátette: - Tán esőt kapunk, kanálisszagot érezni. Rosetka belépett az előtérbe, és onnan rögtön a konyhába. A kis fehér dobozt a be­vetetlen ágyra tette, aztán bement a sötét szobába. A szoba ablakaiból be lehetett lát­ni a szemközti kivilágított kocsmába.- Itt vagy? - kérdezte.- Itt, Rosetka. Nem volt a gangon a macs­kám?- Nem láttam, de jó estét, apus - mondta, aztán rákönyökölt a karszékre, amelyben az apja ült, és a kocsmát nézte, ahol a zöld bi­liárdasztal körül dákókkal járkáltak a játé­kosok, és fejüket meg a lábukat levágta az ablakkeret.- Hogy ezt a Láda nem buzerából játssza meg?! - csodálkozott az apja. Rosetka kikapcsolta a melltartóját.- És mit mondtam? - szólt az apja elége­detten. - Most aztán ráadásul Kamii szériát csinálhat.- Igen? - kérdezte Rosetka, és lehúzta a bugyiját, de a lábfeje beakadt, és addig ug­rált féllábon, amíg végül oldalával rá nem esett a díványra. Apjára rájött a köhögési roham, és hányni kezdett. Rosetka odatette a vödröt, utána kinyitot­ta a szekrényt, kivette fehér estélyi ruháját, magára kapta, simogatta a hűvös selymet, és nézte, hogy áll rajta.- Csak már kiokádnám ezt az átkozott életet - mondta az apja. Aztán gombolyag­gá összekuporodva hallgatta a biliárdgolyók lágy koccanásait.- Ha legalább a macskám itt lenne - pa­naszkodott.- Visszajön az, biztosan csavarog valahol vagy mi - mondta a lánya, és bekapcsolt magán egy tiszta melltartót. Aztán kiment a konyhába. Az anyja a tükör előtt állt, és ujjai között egy szép kaméliaágacskát tartott. A bevetet­len ágyon ott hevert az arany zsinór és a nyitott fehér doboz.- Anyus, azonnal vegye le magáról ezt a zsákot! - mondta Rosetka, és suttogva hoz­zátette: - Apus már megint rosszul volt. Az anyja óvatosan letette a kaméliát az ágyra, aztán leoldotta a zsákot, amelyet kö­tény helyett viselt lépcsőmosáskor, rámuta­tott az ágacskára, és kiabálni kezdett:- Ilyyen kaméliám volt minden kertész­bálon! - és odasúgta: - Töltött borjúhúst kí­vánt, de valószínűleg már nem bírja...- Anyus, segítsen! - szólalt meg Rosetka, és suttogva folytatta: - Örökösen a macská­ja után érdeklődik. Az anyja az üvegsarkú, ezüst cipőcskét vette ki a kredencből, ránézett a lányára, aki épp a mosdó fölé hajolt, és hangosan mond­ta:- Nekem ebben biztosan kificamodna a bokám! - és suttogva hozzátette: - Örökö­sen belebotlott abba a dögbe, erre az orvos azt mondta, ki kell a macskát dobni. Rosetka a fülét tisztogatta a törülköző csücskével, az anyja meg kihozta a szobá­ból a selyemruhát, maga elé emelte, és néz­te a tükörben, hogy áll neki.- Anyus, mossa meg a kezét, még össze- maszatolja nekem! - mondta Rosetka, és halkan hozzáfűzte: - És hová vitte?- Rosetka, mindenki téged fog irigyelni! - kiáltotta az anyja, és odasúgta: - Ki vittem azt a szörnyeteget a dáblicei árokhoz.- Anyuska, segítsen áthúzni a ruhát a fe­jemen - mondta Rosetka. - Hol­nap elmegyek és megkeresem. Ezt aztán jól megcsinálta.- Hű, de csinos ez a ruha! - ki­áltotta az anyja, és ezt suttogta: - Tegnap sírt apus életében először. A barátok közül már senki sem ke­resi fel, semmit sem üzennek neki, nem is üdvözöltetik... Rosetka merészebb szájat ka- nyarított magának, aztán felerősí­tette a kaméliát a ruhájára. Anyja szétmorzsolt egy könny­cseppet, és felsóhajtott. Aztán kinyitotta a szobaajtót, felgyújtotta a villanyt, és mindkét kezével a belépő lányra mutatott.- Nézz csak ide, apus! A kamé­liás hölgy! A beesett arc kikandikált a kar­székből.- Jól áll neked, kislányom, na­gyon jól - mondta az apja, és egy kis kerek zsebtükröt emelt arcá­hoz, belenézett, aztán ujjával a két ablak közötti fényképre mutatott, egy nyitott inges, erős férfi képére, aki a bi­liárdasztalnál áll, és dákóját krétázza, rámu­tatott a képre, és így szólt:- Ilyen kezdet után, ilyen vég - mondta és belemeredt a kis tükörbe, és az ujját kör­bejáratta a szája körüli ráncokon.- Apus - szólt Rosetka, és megperdült, mint egy maneken, hogy minden oldalról megmutassa magát.- Jól áll neked, kislányom, nagyon jól - mondta az apja csöndesen -, mulass jól, hisz én is szerettem valaha mulatozni, és azt ta­nácsolom, mindig arra törekedj, hogy egyre jobb legyél, miként én is erre törekedtem... én, aki ma már tudom, hogy miért nem jön­nek és nem is fognak már hozzám jönni a barátok a biliárdasztal mellől. Én magam sem jönnék magamhoz - mondta az apa mo­solyogva, és ismét belenézett a kerek zseb­tükörbe, és hozzátette: - Csak legalább a macskám itt lenne velem, a macskám, aki még most is olyannak lát, mintha fiatal, szép és kedves volnék meg minden, tudod? Az ablak alatt felbőgött egy autóduda.- Itt a taxi - kiáltotta Rosetka. - Jó éjsza­kát, apus! - és egy puszit dobott felé a le­vegőben.- Menj, kislányom, szórakozzál csak, szórakozzál, ahogy én is sokszor szórakoz­tam valamikor, még az én időmben - sut­togta az apa, és az ablakpárkányra támasz­kodott, és látta, hogyan tódulnak a biliárdjá­tékosok a kocsma ablakaiba, hogy megnéz­zék, ki érkezett vagy ki utazik el? Anyja a konyhában egy műhermelin kep- pet dobott Rosetka vállára.- Anyus, adjon gyorsan egy ötvenest - mondta Rosetka. Az anyja kinyitotta az ütött-kopott kre- dencet, és felsóhajtott:- Ó, édes istenem. Aztán a selyem estélyi ruha kiperdült a gangra. Az anya fél kézzel a korlátra tá­maszkodott, fél kézzel pedig fájós csípőjét fogta. És nézte, amint a csigalépcsőn lelibeg az udvarra a fehér műhermelin kepp, és az Uvegsarkú cipőcskék egy jobb világ hangja­it kopogják ki. Rosetka kiszaladt az udvarra, megállt a kanális fölött, kezecskéjével felintett az anyjának, és őszintén ránevetett. Az anyja megrázta a fejét, és behunyta a szemét. Az egyik vénasszony gyilkosán megje­gyezte:- Bűzlenek a kanálisok, eső lesz. Várnai Erzsébet fordítása A szomszédnak van egy kutyája, amely nem tudja, hogy a gazdija bolond. Csupán az urát és parancsolóját látja benne - mint minden kutya. Gyakran találkozom velük a lépcsőházban vagy a házunk előtt, néha többször is naponta. Együtt járnak sörözni. Vigyáznom kell, különben belém botlanak, holott semmi kedvem hozzá, mert beszélgetni akarnak. A kutyát Ukulelének hívják. Tönkretesz a kutya rabszolgai alázattal vegyes szófogadása, meg nyirkos nyelvének csurgó nyá­la, ahogy a szomszédnak csaknem szüntelenül nyalogatja a kezét. Vagy ahogy a térdéhez dör- gölőzik és közben behunyja a szemét. A szom­szédnak meg bármikor klattyanhat egyet, s ilyen­kor fölmászik a kerítésre és onnan köpdösi a járó­kelőket. A sör után van elegendő nyála. A kutyá­jának még több. Az csak ül alatta, csóválja a far­kát, szinte söpri maga körül a földet - és szere- lemittasan nézi a bolond gazdit. Máskor meg talál a szomszéd egy sörösüveget, dicsekszik vele a bölcsőde előtti járdán, s olykor-olykor belefúj az üveg szájába, ahonnan olyan hang hallatszik, mint DUSÁN duSek A mm a hajó kürtje. Kis idő múltán valamiféle dallam kerekedik belőle. Ukulele is hozzátesz mindig egy kicsit - ugat vagy vonít, mígnem a bölcsőde bejá­ratában megjelenik egy kövér szakácsnő és elza­varja mindkettőjüket. Ezt nagyon élvezik. A kutya még inkább, mint a gazdija. Nevetnek, vihorásznak. És mennek sörözni. A kerítés mögül integetnek nekik a gyerekek, összecsücsörítik a szájukat. Vékonyka hangjuk villamosok csilingelősét, autók és trolibuszok du­dálását, sőt kerékpárok csengetését utánozza. Egy óra sem telik bele, a szomszéd a kutyájával fa­gyizni indul. Inkább kitérek előlük. Az újságárus bódéjánál megállnak, kikönyörögnek néhány teg­napi újságot vagy vesznek néhány különféle ér­tékű olcsóbb bélyeget, hogy a kirakatokra ra­gasszák. A szomszéd hozzátörli a kutya örökké lógó nyelvéhez a bélyegeket s máris kezdődik az utca díszítése. A bélyegek kisebbek a plakátoknál. Aztán olvasni kezd a kutyának - sorba veszi az újság főbb címeit. Máskor meg letelepednek a ház körüli füves területre, a kutya lapozni kezd az új­ságokban, mintha olvasná is a gazdájának. Legin­kább a sporthíreket kedveli. A szomszéd nem hagyja bántani. Az ábécét tanulja - mondja. Majd megtanítja írni is - meg a nagy egyszeregyre. A kicsit már tudja. Szóval - bolond. A cukrászdában előbb megvendégelik őket, szánnak rájuk egy kis vaníliás fagyit, amiből egyszer ő, aztán a kutya nyalint. Később elzavarják őket, mert rontják az üzletet - meg egy kicsit bűzlenek is. Szinte élvezik, ahogy zavarják őket kifelé. A szomszéd még inkább, mint a kutyája. Mennek fürdeni, hogy ne legyenek büdösek. Az újságok­ból papírcsákót csinálnak - a szomszéd kelletlenül ismeri el, hogy ezt a kutya még nem tudja - s úgy köszönnek, szalutálnak, mint a katonák. Egyikük a generális, a másik a még főbb generális. Befordulnak a sarkon - épp az utamba kerül­nek. Gyorsan kikerülöm őket. A szomszéd rám szól:- Ne kerüljön már annyira bennünket! A kutya a farkát csóválja. És behunyja a sze­mét. Mindenki kikerüli. A szomszéd vékonyka hangon mondja:- Látod. Ukusko, milyen, kikerül minket, mi­tévők legyünk? Megkötöm a cipőm fűzőjét és az órámra tekin­tek. Hogyhogy semmi sem történik? De mégis. A kutya körülszaglász, majd ijedten elugrik tőlem, aztán behúzza a farkát - s utoléri a szomszédot. Számára én vagyok a bolond. Vércse Miklós fordítása IRODALOM 1994. november 13. 1/BSärilBp Sz abó Ottó grafikája

Next

/
Oldalképek
Tartalom