Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-06 / 45. szám
S ohasem volt gyönyörűbb az ég, kedvesebb a nap, szebbek a házak, s az emberek is mintha csupa szerető jóságból állnának - úgy láttam a világot. Legszívesebben szaladtam volna. Ha valaki szembejön velem, s minduntalan jöttek, lehajtottam a fejem, ki ne kacagjon senki, mert nevetés nyújtózkodott a számon. Attól féltem, bolondnak néznek. Pedig nem voltam az, csak végtelenül boldog. Olyan nagy, tele érzéssel, hogy belebizsergett a hátam. Nem is mentem, úgy lépkedtem, minha táncba járnék. Mikor az utcánk elejére értem, lecsendesítettem a járásomat. Minden mosolygásom visszaparancsoltam a lelkem közepébe, s olyan komolyan, lassan, mint ki mindennapos dolgát teszi, befordultam a sarki hentes ajtaján. Egy asszony állt csak a pultnál. Szépen megvártam, hogy mondja, mit akar, aztán a helyébe léptem, s feltekintettem a hentes arcára. Úgy mondtam, mintha az egész boltját meg akarnám venni.- Kérek egy fél kiló tepertyűt, egy kiló kenyeret s egy csomag vajat is hozzá!- Vajat? - kérdezte a segéd.- Vajat - mondtam, s úgy néztem a szemébe, hogy jöjjön verekedni, ha nem hiszi s nem ad. Már a tepertyűt szórta a zacskóba, s a mérleg nyelvét nézte, nehogy elhibázza. Közben szólott csak re- ám:- Kit ütöttetek le, te? Máskor biztos haragudtam volna az ilyen szólásért. Nem egyébért, csak mert úgy illik ilyenkor, s nem is nagyon, hogy azért kapjunk hitelt máskor is, ha kérünk. De most ő volt az első ember, akinek kimondhattam. Megint kergettem az arcom örömét, a hangom megerősítettem, el is nyújtottam egy kevéskét, hogy öregebben szóljon:- Tudja, ma fizetés volt, s viszek haza valamit a családnak. Valaki kacagni kezdett a hátam mögött, gyöngyöző, kedves nevetéssel. A főnök felesége a pénztárban ült, s amikor megfordultam a hangjára, épp a papírpénzét rakosgatta össze, azokról nézett rám. Szép, kerek arca volt, dúsan omló hullámos haja, s erős, telt két melle, amit mindig megnéztem, s most a vérem a fejembe szállt, hogy éppen rajtam kacag.- Engem tetszik nevetni? - kérdeztem. De már meg is bántam, hogy ilyen gyorsan szóltam. Arra gondoltam, mit mondhatnék, ha azt válaszolná: igen, éppen engem.- Hány éves vagy? - kérdezte, s a nevetés mintha mind odagyűlt volna, ragyogott a két szemében. Gyorsan rápillantottam két kerekedő mellére, s mire kimondtam, már meg is toldottam az esztendőim számát.- Én tizenhat - s úgy néztem rá, mint előbb a segédre, aki nem akarta elhinni, hogy vajat is tudok venni, ha éppen kedvem szottyan. Észrevehette az első pillantásomat, mert összébb vonta magán a köpenyét, de a mosolygása nem szűnt.- Na, vedd el a csomagodat - mondta. A segéd már nyújtotta, s én kivettem a kezéből sorra a kenyeret, tepertyűt s a vajat. Odamentem a kasszához fizetni. Már tegnap bugyellárist varrattam magamnak, s most, hogy elosztottam minden csomagomat a hónom alatt, elővettem szépen. Lett volna apróm is épp annyi, hogy fussa fizetésre, de a tízpengősömet vettem elő. Letettem a márványlapocskára, s elsimítottam a tenyeremmel. Nem néztem fel közben, féltem, hogy megint rosszfelé talál tévedni a szemem.- Tessék visszaadni... V ártam, vegye el, s már szidtam is magamat, hogy jobb lett volna csak az aprót adni, s hazavinni a nagy pénzt. Elég lett volna itt csak megmutatni. De most már vigye gyorsan - gondoltam. De nem vette el. Rátette az ujjait, s nyugtatta rajta, épp az enyém mellett. Addig, míg felemeltem a fejem, s az arcába néztem. Ahány hajam szála volt, mind megborzongott. Egy szempillantás alatt kalapálni kezdett a szívem, a homlokom meghűvösödött, s akkorát nyeltem, hogy hallani lehetett. Az asszony épp egyenesen a szemembe nézett. Szempilláit kicsit összevonta, s ajka körül, az egész arcán kicsi, aprócska mosoly bújócskázott. S amikor lassan elhúzta a pénzt, s kezébe vette, akkor is mind csak engem nézett. S még akkor is, egy árva szó nélkül, mikor elém tette a visszajáró pengősöket. Nem számoltam egyet sem, ahogy volt, úgy sepertem bele a bukszámba. Egyet kint hagytam a nagy sietségben, s ő utánanyúlt. Ki akartam venni a kezéből, de az ujjait befészkelte a markomba, s úgy nyomta a tenyerem közepébe.- Tessék - mondta, s nézett a szemembe, hogy alig tudtam az ajtót megtalálni, mikor elindultam. Mintha perzselő nagy tűzből jöttem volna hűvös levegőre, úgy éreztem magam, mentem hazafelé, s míg a fejem szédült, mintha megforgattam volna, arra gondoltam, hogy: lám, tényleg ilyen a világ, s az asszony is éppolyan, nem akartam hinni, de csakugyan úgy van. Mindjárt megbolondul, ha az embernél pénzt lát. S hogy belekaptam ebbe a témába, hagytam, berzenkedjen s szálljon gondolatom. Le-lecsuktam a két szempillámat, s hagytam, lássanak a szemeim. A hentesné nézését, szép virágfehér nyakát s tovább, amit éppenséggel akar. Egészen addig, míg sok dolgon keresztül az én édesanyámhoz nem tévedt az eszem, s akkor hirtelen egész belevörösödtem. Visszahoztam az eszem a valóságos világba, s a lépésemet is megszapo- ráztam. S hogy még közelebb jussak a világhoz, a csomagjaimat sorra orrom elé vettem, s szagolgattam őket. Jó erős tepertyű, sápadt, gyönge vaj, friss meleg kenyér. A nyálam összefutott, s megmozdult a nyelvem, mintha máris ennék. S egyik örömből a másikhoz csapongtam mindjárt. Előkaptam a pénztárcámat, s megnéztem a pénzem. Vittem haza én már máskor is anyámnak, de sohasem ennyit s még egyszer se fizetést. Mikor munka végeztével a nevem kiáltották, s a fizetőasztalhoz léptem, még nem vettem észre, de hogy visszatértem pénzzel a kezemben, s ujjam számhoz vittem, hogy megnedvesítsem a pénzolvasáshoz - mintha tükör előtt állnék, úgy villant eszembe, pontosan úgy mozgok, mint az édesapám. Még a járásom is, ahogy előléptem, akárcsak az övé. Az ujjaimat is egymáshoz morzsoltam, s vittem a számhoz, hogy megnedvesítsem, ahogy ő szokta. Pedig a kezemben kevés aprón kívül egy árva tízes volt csak. Akkor is elszégyelltem magam, mint anyám előtt nemrég. Mert én apám nyomába soha még közel sem léphetek. Már látszott a házunk kerítése, s én gondolatban hol anyám kezét láttam, ahogy a pénzt lassan beleszámolgattam: a tepertyű ennyi, vaj, kenyér meg annyi, és a többi itt van, hol meg a kenyeret megkenve jó vastagon vajjal. Leginkább mégiscsak ezt láttam, s emlékeztem, hogy ha nem szakítom le, csak úgy megfogom a számmal a karéjt, akkor a fogaim helye mind meglátszik a vaj tetején, akár meg is számolhatom. Hogy mért pont ez jutott eszembe, nem tudom, de folyton mind azt láttam. Mintha nem is nappal, de éjszaka lenne, s nem az utcán járnék, hanem az ágyban aludnék. Gyorsan betaszítottam a kaput, s beléptem az udvarra. Az egyik első lakó, mi az udvar mélyén laktunk, kint ült az ajtójuk előtt, s meg sem várta, hogy reáköszönjek, rám tekintett, két kezét a térdein nyugtatta, s hunyorgott a napsütésben, ahogyan nézett:- Na, letelt? - kérdezte. Én szerettem volna az orra elé rázni a pénzemet is, de nem tehettem. Tudtam már a rendjét, hogy milyen szóra mi jön, s szép lassan, meg sem állva, visszaszóltam hozzá, és egy aprócskát, csak úgy a szavak közé hintve, sóhajtottam is:- Le., aztán holnap újra kezdjük. Ö csak rábólintott.- Így van ez...- mondta. Nem is olyan régen, pár napja alig van még, dohányért szalasztott. Most meg visszaszólok:- Majd csak lesz valahogy...- Lesz - mondta, s többet nem nézett rám. Én pedig a diófa alatt, ami az udvarunk közepén állott, hátrakanyarodtam a mi szobánk felé. Tenyeremmel lesimítottam a hajamat, s beléptem az ajtón.- Megjöttél, fiam? - kérdezte anyám, amikor a csomagjaimat leraktam az asztal sarkára.- Meg.Volt kenyerünk itthon? Kezét a kötényébe törölgette, s előrejött az asztalhoz. Én vizet töltöttem magamnak. Lehúztam az ingem, s mosakodni kezdtem. Gyorsan befejeztem, s anyám nyújtotta felém a törölköző kendőt. Közben zsörtölődött. Nem haragudtam rá, apámmal is így tett mindig, ha nélküle vásárolt.- Nem kellett volna ennyi minden, fiam. Még vajat is, ki látott már ilyet... Magamra húztam az ingem, s fésülködés közben válaszoltam.- Hagyja, édesanyám, nem kerül az rossz helyre. Most már ne sajnálja... Tudtam, hogy a pénzt várja anyám, s legszívesebben máris adtam volna, és még szívesebben mindjárt, ahogy az ajtón beléptem. De nem siethettem, és tudtam, ő sem kéri, hanem megvárja, míg magam adom oda. Sokszor elgondoltam én már ezt a pillanatot. Magamat, anyámat, a pénzes bukszá: mat s a vajas kenyeret is hozzá. Visszaakasztottam a kendőt a szegre, ingem ujját is felhajtottam, s csak azután álltam édesanyám elé. Mikor látta, hogy a zsebembe nyúlok, megigazította a kendőjét a fején, s mintha gyors dolga lenne, fordulni akart a kályha tüze mellé. Csak a szavamra állott meg.- Várjon, édesanyám, fit a fizetésem... Megállt, visszalépett, aztán két kezét a hasán összefogta, s hogy borítani kezdtem bukszám az asztalra, odalépett ő is. Kezét kinyújtotta, s én beleszámoltam a pénzt utolsó fillérig.- A többiért ezt a kicsi apróságot vettem... N ézte a pénzt, s az ujjaival mindjárt megérintette egy s másik darabját. Egyiket erre, másikat arra, osztogatni kezdte. Feltaszított párat az ujja tövéig, másokat hátra a kéz párnája felé, s egy-kettőt egész a tenyere szélére. Elmerült magában, mintha ott sem volnék. Fejét egy kevéskét válla felé hajtotta, s ahogy a homlokára néztem, nem tudtam hirtelen, nem a tenyerébe látok-e, mert ráncba szaladt az is. Ha elgondolom, az egész életünket tartotta a tenyerében. Azt szortírozta, egyik napját erre, másik napját arra, míg ki nem töltötte mind a hét napunkat. Halál és születés, reggeli, vacsora, az egész életünk a tenyerében feküdt. Csoda, hogy nem szakadt le a karja. Egy pengőt kivett a többi közül, s az asztalra tette.- Tedd el, fiam - mondta -, s vigyázz, ne költsd el egyszerre. Épp hogy megköszöntem szépen, már nyílott az ajtó, s ahány testvérem volt, mind beszaladt rajta. Megmondhatta valaki nekik, hogy már megérkeztem, s a csomagot keresték, s hogy mit hoztam bennük. Alig tudott rendet teremteni édesanyám közöttük. Széket kerítettek, az asztalhoz másztak. Csak akkor nyugodtak, mikor édesanyám kiöntötte az én mosdóvizemet, újat töltött helyette, és rájuk parancsolt:- Gyerünk, egy-kettő, kezet mosni, mindenki! Én már a kályha mellett ültem, s úgy tettem, mintha az újságot olvasnám. De nem ott járt az eszem. Friss volt a tepertyű, hozzám szállt a szaga. A vajat is már kibontotta anyám, szép sárgán virított, s jó meleg ízét a nyelvemen éreztem. De régen készültem már erre a napra. Nekem vaj, tepertyű s a boldogság - egy volt. Előző napon bementem a henteshez, és biztosra megtudtam, hogy lesz-e máma tepertyűjök? Mert első fizetésemből úgy teszek ünnepet, hogy megveszem a boldogságot, a tepertyűt s a vajat. A testvéreim már az asztalnál ültek, s készülődtem én is. Vártam, szóljon anyám, s hívjon az asztalhoz. De hiába lestem, nem szólt rám egy szót sem. Minden gyereknek kenyeret szelt szépen, jól megkente vajjal, és kicsi halmocskában a tepertyűt is elosztotta rendben. Ami pedig megmaradt, azt összecsomagolta, s az ablakra rakta. Melléje tette a maradék vajat is. S SÁNTA FERENC ^ EMBERAVATAS RADNÓTI MIKLÓS* Sem emlék, sem varázslat Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szívében megterem az érett és tűnődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör. Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs. *A költő halálának 50. évfordulójára emlékezünk mint aki elvégezte dolgát, körüljárta szemével az asztalt, s a legkisebbekhez odaszólt kedvesen:- Egyél, kicsi lelkem, ugye, milyen finom, harapjad, kis szívem... Jó finom tepertyű, ízes kis va- jacska - állt és nézte őket, mintha a világon semmi más nem lenne, s nem tudna egyébről. Nem hittem a szememnek. Nem tudtam, mit csinál, azt hittem, csak játszik. De étel dolgában nem szokta, s nem is szabad tennie. Tán megfeledkezett? Hisz az nem történhet. Hiszen először nekem osztott mindig. A szívem feldobbant, s minden szép nyugalmam egy perc alatt elszállott. Néztem anyámat. Épp a kályhához jött. Amikor mellé ért, odafordultam hozzá. De mintha tartanák, alig jött a hangom.- Én is éhes vagyok, édesanyám... Rám se nézett. A fedőt szedte le a nagy lábasról, és közben válaszolt.- Eszünk mi is, fiam, eszünk mi is mindjárt... S már merítette is két cseréptányérba a forró bablevest, mit épp akkor húzott le a tűzről. Az egyikbe nekem szedett, a másikba magának. Kenyeret nyújtott, s a tányéromba kanalat tett. Aztán leült a kicsi székére, ölébe vette a maga tányérját, fújni kezdte a párolgó levesét. Még meg sem kóstolta, amikor reám nézett.- Hagymát vágjak hozzá, fiam? Apámnak szokott mindig hagymát adni, ha bablevest ettünk. Most engem kínált meg. Lenéztem rá, s láttam, a szívem beledobban, úgy is néz reám, ahogyan édesapámra szokott. Úgy is várja éppen, hogy mit válaszolok. S épp a lábamnál ül, ahogy apám mellett. Ahogy felemelte a fejét, épp a kezemig ért. S mintha most látnám először, hosszú évek után, most vettem észre, milyen ősz a haja. Én édes Istenem, mint a fehér hó! Milyen öreg már az én édesanyám. Rászóltam csendesen, mintha megcsókolnám:- Vágjon, édesanyám. Vágjon hagymát hozzá. S amíg vágta s készítgette nekem, szépen hátradőltem az ajtó sarkának. Odatekintettem az asztalhoz, hol öcséim ettek. Néztem a tepertyűt, a sok vajas kenyeret, s megértettem végre, hogy abból nekem nem jár. Apámnak se jutott sohase belőle. Ő is így szokta, félreült ilyenkor, s édesanyám is csak melléje kuporodott. Sose jutott volna az eszembe, hogy ők nem kóstolják. Gyerekeké volt az, nem a felnőtteké. Alig vettem észre, hogy sóhaj szalad ki a számon. Sokszor próbáltam tréfából csinálni, de soha nem sikerült, s most nem is akarattal, éppúgy sóhajtottam, mint az édesapám. S egy perc alatt ettől mindent elfelejtettem. Tudok már úgy sóhajtani, mint az édesapám. Erősebb öröm költözött belém, mint amilyen a fizetés perce volt. Hogy bizonyos legyek, még egyszer felsóhajtottam. Éppolyan volt, mint az előbb. Ha valaki nem lát, összetéveszthetett volna az édesapámmal. Épp akkor jött vissza anyám, s mikor leült a helyére, csendesen a katjá- hoz értem, s odaintettem fejemmel a gyerekek felé:- Ugye, hogy jól tettem. Nézze csak, hogy esznek... Letette a kanalát, s az asztalhoz nézett. Rajtuk felejtette a szemeit, s gyönge, kedves mosoly sétált az arcára, s ahogy ment, elsöpörte egy pillanatra a ráncait.- Kicsi leikecskéim! A tányérom fölé hajoltam, s kanalazni kezdtem újból a levest, s a bicskám hegyével hagymát szedtem hozzá. Jó vereshagyma volt, s olyan szép karikákra vágva, ahogy édesanyámon kívül senki más nem vágja. Amikor a délutáni álmomból felébredtem, odaszóltam édesanyámnak, hogy elmegyek sétálni, s ne váljanak haza, majd csak vacsorára. Mikor kiértem a kapun, zsebre tettem két kezemet, s elkezdtem fütyörészni. Lassan sétálgattam végig az utcákon. Mikor a hentes felé közeledtem, megfésültem a hajam, s a kabátomat is megigazítottam. Az ajtó előtt meghúztam a derekamat, s beléptem az üzletbe. Sokan voltak bent, nem figyelt senki rám. Egyenesen a pénztárhoz tartottam. Már messziről két szemembe fogtam a hentesné arcát. Úgy néztem pontosan, mint ő engem délben. Kacaghatott volna most már, biztos meglett volna a válaszom rögtön. Hiszen délben is tudtam volna én beszélni, de akkor még nem lehetett. Most már igen. Ki tagadhatná, hogy nem vagyok már gyerek? Odaértem hozzá, s mielőtt egy szót is beszélhetett volna, kivettem zsebemből az anyám egypengősét, amit elkölteni adott. S ahogy megszólaltam, hagytam, hogy arcomra kiüljön a mosoly, éppolyan, mint az övé volt, amikor folyton engem nézett.- Ezzel az egy pengővel többet tetszett visszaadni az előbb, ha emlékszik még rám... S mielőtt mozdulhatott volna, a kezébe nyomtam, pont a tenyerébe, mint ő tette volt velem. Eddig rám nézett, s most gyorsan elkapta a szemét. De én nem engedtem, addig tartottam a szememmel, míg feltekintett rám.. Aztán körülnézett, és amikor látta, hogy senki sem néz minket, mosolyogni kezdett. Az arcomba nézett, szempilláit kicsit összevonta, s úgy mosolygott reám. Olyan szépen, hogy az én szívem feldobogott tőle. IRODALOM 1994.novenber 6. ÜBSärnBß
