Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-07-03 / 27. szám

1994. július 3. _______________________ PUBLICISZTIKA

A feszültségkezelés csődje

A szarajevói pisztolylövések - nyolc évtized távlatából

Több mint háromezerre becsülték, már jó negyedszázaddal ezelőtt is, a szarajevói merénylettel foglalkozó írások sokaságát. Szinte nincs olyan mozzanata e véres tragédiának, amit fel ne idézett volna a történetírói vizsgálódás és az olvasói érdeklődést kielégíteni igyekvő publicisztikai kutakodás. Maga az esemény, mint az első világháború kirobbantására ürügyet szolgáltató szikrapattanás, tankönyvtéma. A részletek és összefüggések ismeretében azonban úgy

tűnhet, a leírásokból már kivész az izgalom. Miközben századunk második felének politikai merényletei közül a leglényegesebb tények maradnak örökösnek tűnő homályban. így megtörténhet, hogy a szarajevói merénylettel kapcsolatban az újdonsággal már nemigen számoló közfelfogás átsiklik az események olyan, már-már groteszkbe hajló furcsa vonásai felett, amelyek a 19. és 20. század közötti határvonal sajátos képlékenységéről adnak kifejező látleletet.

ÖSSZENŐTT SZÁZADOK

Aforizmák szellemessége fűződik hozzá, hogy hosszúnak nevezik a 20. századot, arra utalva: e század magával hozott a korábbiból majd másfél évtizedet. Az első világháborút kirobbantó ellentmondások ugyanis a 19. században érlelődtek. A második ipari forradalom, a korábbi brit hegemóniával szemben új európai és világkörnyezetet teremtett. Az ugrásszerű gazdasági fejlődés nagyhatalmi többközpontúságot eredményezett, s a hatalmi terjeszkedést kiváltó rendkívül mozgékony gazdasági erőtérben a politika képtelen volt az ellentétek kompromisszumos kezelésére. Az elavult, megmerevedett politikai mechanizmusok nem hogy mérsékelték volna, hanem maguk is tovább gerjesztették a politikai feszültséget. Mindezt sűrített formában juttatta kifejezésre a három, sok- nemzetiségű államalakulatnak, az Osztrák-Magyar Monarchiának, a cári Oroszországnak és az oszmán-török birodalomnak a megléte. A nemzetté válás fáziseltolódásai, a kellő födera- lizálódásának az elmaradása miatt a nemzetállami kizárólagosságok megütközésében, a nemzeti függetlenség és önállóság vált olyan feszültségforrássá, hogy a Balkán kifejezetten lőporos hordónak számítson.

S itt lobbant lángra a háború parazsa a 19. és a 20. század egymásba csapó tűznyelveivel.

Némi jelképerejűség már abban is felfedezhető az Osztrák-Magyar Monarchia modernizálásának ellentmondásairól, ahogy Ferenc Ferdinánd trónörökös a nejével elindult a csehországi, chlu- metzi kastélyból a végzetes boszniai látogatásra. A trónörökös főherceg modem, Prágában épített, különvonatként közlekedő szalonkocsival rendelkezett. Amikor viszont a kocsit még a pályaudvar előtt a bécsi gyorsvonathoz kapcsolták, kiderült, hogy az egyik tengelye át- tüzesedett. A trónörököspár kénytelen volt beérni egy első osztályú kupéval. Bécsbe érve pedig csak olyan szalonkocsit sikerült hirtelenjében előkeríteni, amelynek rossz volt az elektromos világítása, így a főherceg gyertyafénynél érkezett Triesztbe. Felesége, a cseh származású elnémetesedett Chotek-Hohen- berg hercegnő csak másnap követhette őt Budapesten keresztül egyenesen Szarajevóba, mert az udvari szertartás szerint Triesztben nem szállhatott volna, mint férjétől sokkal alacsonyabb származású család sarja, a Viribus unitis csatahajóra.

A trónörökös, mint a hadsereg főinspektora személyes tekintélyének megerősítése érdekében vállalta, a figyelmeztető jelzések ellenére, a kockázatos látogatást, bízva abban, hogy az 1908-ban bekebelezett Bosznia-Hercegovina népét személyes jelenléte a boszniai hadgyakorlaton meghunyászkodásra készteti. Vagyis megalázkodik a katonai igazgatás alatt álló tartománynak a bos- nyák-horvát lakossága, amelynek az osztrák-magyar fennhatósággal szembeni ellenszenvét a dél-szláv egység megteremtésének, az állami egyesülésnek Szerbiából élesztett reménye táplálta.

A VISSZÁSSÁGOK

FOLYTATÓDNAK

Szarajevóban csak a rendőrparancsnok tudta, mit jelent igazából, hogy a Zágrábból és Budapestről kapott erősítés ellenére mindössze 150 titkosrendőr felett rendelkezik, a katonai sorfal pedig csak a császár őfelségét illeti meg. A biztonsági intézkedésekről utólag kiderült, hogy mindenképpen elégtelennek bizonyultak volna. Nemcsak azért, mert a feszült, több korábbi merényletkísérlettől terhelt légkörben mindenki gyanúsnak tűnhetett, amikoris lámpa alatt legkevesebb a fény. A Nova Bosna titkos diáktársasághoz tartozó, Szerbiában kiképzett fiatal merénylők hat eldugott kézigránáttal és négy pisztollyal átjutva a határon egy, a vonaton velük utazó rendőrtől tudták meg, hogy mikor is érkezik pontosan Szarajevóba a trónörökös, amiről a lakosságnak nem volt szabad tudnia. Nedjelko Cabrinovic nyomdász, akinek később csak a trónörökös számysegédjét sikerült megsebesítenie, úgy jutott az értesülés birtokába, hogy cserében teljesítette a rendőr bizalmas kérését, árulja el, ki a mellette ülő gyanús külsejű fiatalember. Princip Gavrilo, vágta rá gondolkodás nélkül társa valódi nevét, s ezzel el is volt intézve az éberség. A mindenre elszánt, Boszniában körözés alatt álló diák, akinek nevét később az egész világ megismerte, végrehajthatta a terrorcselekményt.

Persze, ehhez még szükség volt egykét sajátos fordulatra, amelyek nem is annyira kivételesnek számítanak, mint amennyire az Osztrák-Magyar Monarchia állapotairól tanúskodnak. Amikor Nedjelko Cabrinovic gránátja a Cumor- ja híd közelében a nyitott Gráf und Stift Kabriolet lehajtott fedeléről legördülve a trónörököst követő kocsi alatt robbant fel, az ünnepélyes gépkocsisor első autójában feszítő rendőrtisztek a robbanást elkésett díszlövésnek vélték. Az első kocsiban egyébként a biztonsági előírások szerint különleges kiképzésben részesült titkosügynököknek kellett volna ülniük. Ami később a mór stílust imitáló törökkori városháza előtt lejátszódott, egy színjáték próbajelenetébe is bediene. A fezt viselő polgármester egyik oldalán török népviseletben, másik oldalán cilinderes európai külsőben felsorakozott tanácsadóitól közrefogva belekezdett - mintha mi sem történt

volna - a hódolatteljes köszöntőbe. A bombarobbanást megélt és túlélt trónörökös ingerülten szakította félbe, majd némileg lecsillapodva felolvasta rövid beszédét, amelyet szerb üdvözléssel fejezett be. S ezután a fontolgatásoknak véget vetve nem mondott le a parádé némileg megváltozott programjának folytatásáról. De - ami a 19. századi anarchista merényletek között példa nélkül áll - a biztonsági intézkedések szigorítása nélkül. Aminthogy az sem nagyon történt meg, hogy egy merényletet, szinte ugyanolyan eszközökkel megismételtek volna.

Az elfogott Cabrinoviéból elfelejtették kiszedni, hogy rajta kívül még hat merénylő rejtőzik az Appel rakpart mindkét oldalán, a gát, mindpedig a fellobogózott házak előtti járdát betöltő tömegben. Maga Potiorek tábornok, a tartomány katonai kormányzója követte el a legnagyobb hibát, aki leginkább érdekelt volt a szerbek nemzeti ünnepén, vagyis a Vidov dan, a Vitus napján rendezett erőfitogtatás hatáskeltésében. Épp a gépkocsivezetőt felejtette el figyelmeztetni az útvonal megváltozására. Így a trónörökös kocsija éppen ott fékezett le, ahol a szemközti borkereskedés reklámtáblája mögül egészen a járda széléig jutott az a vézna külsejű, sápadt fiatalember, Princip Gavrilo, aki kilenc nap múlva töltötte be 20. életévét. Előrántotta revolverét, s nem hibázott. A trónörököspár egy óra múlva már holtan feküdt a katonai kormányzó hálószobájában. Állítólag a 84 éves császári fenség, Ferenc József azzal fogadta a hírt: „A Gondviselés helyreállította a rendet, amelyet én képtelen voltam betartani.” Nyilvánvalóan arra célzott, hogy a trónörökös pozsonyi kiruccanásairól nem Izabella főhercegnő lányai közül választott feleséget, hanem a ház úrnőjének társalkodónőjét, a csupán grófnő Chotek Zsófiát hozta magával, megbocsáthatatlanul a császári udvarba. Halála után már Zsófia is feljutott a Viribus unitis fedélzetére, de a temetés megrendezése az udvar számára külön gondot okozott. A bécsi pályaudvar előtt Chotek grófnőnek csak a trónörökösénél jó egy méterrel alacsonyabb ravatal jutott.

A MÚLT UTOLÉRI A JELENT

A merénylők feletti ítélkezés már több volt mint az elavult, reformokra képtelen osztrák-magyar hatalomgyakorlást átható avítt szellem minden visszássága. Princip Gavrilot és két társát, mint 20 éven aluliakat a modem civilizációt tiszteletben tartva nem ítélhették halálra. A theresienstadi (a tere- zíni) katonai börtönben vártak rájuk elviselhetetlen körülmények. Kínhalálukban a 19. századból szinte egyenesen a középkorba visszaeső bosszúállás párosult a 20. századi képmutatásokkal leplezett, tömegeket sújtó kíméletlenséggel. A soha le nem kerülő 10 kilós bilincset viselve, a fűtetlen cellában, ahol télen megfagyott a korsó vize, két rab az éhség okozta meg- háborodás és a kimerültség állapotában pusztult el. Princip Gavrilo az egész felsőtestét megtámadó csonttuberkulózisban szenvedett, 1918 tavaszán, karamputálás után szenvedett ki.

Valószínűleg nem jelentene puszta feltételezésekre hagyatkozó elmélkedéseket annak kimutatása, hogy Princip Gavrilo és társai börtönhalálában a szarajevói merénylet mögötti „kutya” Szerbia megbélyegzése, kiközösítése és megbüntetése állt. Egy egész népközösséget gonosztevőknek és gyilkosoknak nyilvánító szándék húzódott meg mögötte. Ez pedig már előrevetítette a 20. századi kollektív felelősség- revonások rémét. Az egykori, nyolc évtizeddel ezelőtti szándék, ellenkező előjellel, a dél-szláv testvérekkel szembeni szerb atavizmussal mutatja ki a vérző Bosznia társadalomlélektani térképén, hogy a múlt meghagyta a maga nyomait.

Az alapképletben ugyanis tulajdonképpen ma is van hasonlóság: a politika a Balkánon most is képtelen a hosszú ideig elfojtott történelmi gondok robbanásszerű felszínre törésével járó feszültség korszerű kezelésére. „A le nem küzdött múlt utolérte a jelent” -jellemezte a helyzetet aforisztikus telitalálattal egy német történész. Az egykori, messzemenő autonómiákkal járó délszláv egység helyett - ami Princip Gavrilóék szeme előtt lebegett - szerb fennhatósággal létrehozott Jugoszlávia lett, amely mára semmivé vált. Az egység érdekében hozott szerb áldozatvállalásnak, a mártírszerepnek és az elhivatottságnak a mélyen beivódott tudata a múlt kísérleteként tovább élő Nagy-Szerbia megvalósításának fanatizmusában éli ki magát. S nem alaptalan a félelem, hogy demokratikus politikai megoldásmódok híján a beláthatatlan következményekkel járó nemzetközi konfliktus válhat alternatívává.

A 80 évvel ezelőtti és a mai Szarajevó - emlékeztető és fenyegető jel.

Kiss József

<Egy votfÁúiVíz

Levelekkel bíbelődöm. Néhány nap távoliét annyira megszaporította a felém irányuló levélforgalmat a postán, mintha hónapokra eltávoztam volna otthonról és a szerkesztőségből. Válaszolnom kellene valamennyire, egyenként megtisztelve az íróikat, figyelmesen újra és újra elolvasva jó szándékú gondolataikat. Tehetem és tennem is kell. Egyetlen útja-módja a visszajelzés nyugtázásának, hacsak nem akarok minden bizalmas - vagyis: személyemet érintő - levéllel az olvasói nyilvánosság előtt előhuzakodni. Így hát marad a lassú bíbelődés, ami egyszerre jelent töprengést, válaszkeresést, önmarcangoló kétkedést, elmulasztott dolgok fölötti sajnálkozást, na és nem utolsósorban folyamatos önvizsgálatot.

Így aztán igencsak elbizonytalanodik az ember, amikor válaszra érdemes, mert mély gondolatokat tartalmazó, őszinte érzéseket közlő levelet vesz a kezébe, de az olvashatatlanná torzított aláírás jelzi: nem várnak választ. A névtelenségbe burkolódzó levélíró így azt sem kívánja, hogy esetleg közreadjam igencsak megszívlelendő véleményét. A titokzatoskodás annál nagyobb, mennél több a magam valós tévedéseire, pontatlan adataira és az egyoldalú véleménymondásra figyelmeztető mondat egy- egy levélben. Mintha még mindig a visszavágástól, a méltatlan vitatkozástól és a szellemi bosszúállástól tartanának az olvasók. Holott az ő véleményük nélkül kerülnék igen hamar abba a bűvös körbe, amelyben manapság egyre több tollforgató, közéleti ember kering. Tévedhetetlenségének hitével élve erőszakot vesz mindenkin, tekintet nélkül mások véleményére, józan eszére, szuverén és autonóm egyéniségére. Teszi ezt azzal a tudattal, hogy a megszerzett pozícióval a megfellebbezhetetlen véleménynyilvánítás is együtt jár. Pedig rendszerint az olvasók leveleiben találom meg azokat a visszajelzéseket, amelyek nélkül ugyan nem lehetetlen, de fölösleges dolog lenne közírással foglalkozni.

Történt ugyanis a minap, hogy az egyik formailag kifogástalan, de a cím hiánya és az olvashatatlan aláírás miatt névtelennek tekintett levélben valaki arról akart meggyőzni: írjak a magyar pártjaink és mozgalmaink programjairól, amelyekről némely vezetőik elfeledkeznek nyilatkozni, amikor össze- egyeztethetetlenségről, az unió és a hármas koalíció létrehozásának akadályairól beszélnek. Szerinte ugyanis minden eddigi állásfoglalás mögött a személyes érdekek összeegyeztethetetlensége áll, és nem a pártprogramok oly mértékű különbözősége, amennyire hangoztatják azt. Majd azt sem hallgatja el, amitől sokan tartunk: az igencsak erős magyarországi kötődések nyomán, valamifajta bosszúból a baloldalra, vagyis a Demokratikus Baloldal Pártja körül létrejött blokkra szavaz majd, amelynek ő ismerni véli a programját.

Nos éppen ezek a vélekedések, ezek a fura áthallások, ezek a választói bosszút emlegető levelek tesznek tanácstalanná. Miközben azon igyekszem, hogy ne véleményemet erőszakoljam rá az olvasóra, hanem gondolkodásra késztessem, aközben mindegyre más minőségű politizálásnak lesz tanúja a levél írójával együtt több tízezer olvasó.

Megesett ugyanis a minap, hogy a koalíciót akaró Magyar Polgári Pártot kemény káderezésnek vetné alá az Együttélés elnöke, mert annak vezetői szerinte két esztendeig ellenük politizáltak. Ugyanakkor megfeledkezik arról, hogy ők is mindent megtettek, hogy ez az ellenpolitizálás ne egyoldalú legyen.

Így hát ott vagyunk - de nem ám csak a levélíróm és jómagam -, ahol a part szakad. A Magyar Keresztény Demokrata Mozgalom meg csak hallgat. Megkötődött a megállapodás az Együttéléssel, s a többi meg mintha nem is rájuk tartozna. Te meg magyar választó: törd a fejed, mitévő legyél! Mert a dolgok június közepének tájékán - amikor e sorokat írom - még úgy állnak, hogy nem születik meg a hármas koalíció.

Mindezen történések közepette szeretné az olvasó, ha valaki eligazítaná a személyeskedés őserdejében. Mondjuk megmondaná neki nyíltan: nem tudunk összehangoltan politizálni. Képtelenek vagyunk rá, vagy mások a politikai elképzeléseink és elveink, ráadásul személyeskedés is terheli mindezt. Annak pedig ettől és eddig van a határa, ahol aztán már igazán a pártjaink és mozgalmaink programjai kezdődnek. Mert nem vétlen egyik mozgalom vagy párt sem, hiszen mondhatnám úgy is: együtt sikerült megosztaniuk a felvidéki magyarságot.Ha pedig ez a nemzeti közösség nyíltan kifejezésre juttatja óhaját a még most folyó aláírásgyűjtéssel, figyelmen kívül lehet hagyni, de utána a következményeket is vállalni kell.

A magyar nagykoalíció meg nem kötése nyomán kialakuló választási szándékokat senki sem tudja előre megjósolni. Nincs az az elemző, aki igazán meg tudná mondani, mit tesz a magyar, akit saját pártja vagy mozgalma sértett meg, azzal a lépéssel, hogy semmibe vette véleményét. Az Együttélés vezetői három dologban végtelenül biztosak: 1. a mozTanácstalanság

galomba vetett választói bizalom rendíthetetlenségé- ben , 2. a magyar választó feltétlen hűségében, 3.az MPP vezetői behajtják fejüket a választási járomba, készüljön az a legnehezebb fából is.

Más útja - szerintük- a magyar választónak úgy sem lesz. Csakhát aki kicsit is emlékszik a legutóbbi választások számszerű eredményeire, az tudja, hogy az Együttélés-MKDM koalícióra és az MPP-re leadott szavazatok összege nem érte el a tíz százalékot, amiből nyilvánvaló: az életkori megoszlás alapján ( mert sajnálatosan öregszik a szlovákiai magyarság ) több mint tizenegy százalékát alkotjuk a választásra jogosultaknak, így két százaléknál több szavazat jutott más pártoknak és mozgalmaknak. Mindezt a veszélyt fokozza az a tény, hogy mi magyarok nagyobb százalékban mentünk el szavazni, mint a szlovákok, ezért matematikailag bizonyíthatóan többen voksoltak a baloldal pártjaira.

A tanácstalanság, a politikai kisemmizés, a magyarországi baloldali és liberális választási győzelem hamis áthallásaira figyelmeztetett levélíróm, aki nem politikus, de még csak nem is rendelkezik elemzésekhez szükséges ismeretekkel. Bizonyára velem együtt ő is szeretné, ha a véleményét nem tekintené senki sugalmazásnak, politikai ráolvasásnak, de még kevésbé ellenpropagandának egyik vagy másik pártunk vagy mozgalmunk ellen. A kiszolgáltatottságát, amellyel nincs egyedül, pedig vegyék észre a politikusaink. Ennek eredője pedig az az állapot, amelyet ők hoztak létre. Ha ebből úgy próbál menekülni a magyar választó, hogy másokra adja le szavazatát, nagyobb politikai veszélybe kerülhetünk, mint ahogy azt első pillantásra hisszük.