Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-10 / 28. szám
GÖMÖRI KŐMINTÁZÓ KŐMŰVESEK SVÉDORSZÁGBAN Szabó Zoltán vállalkozó. 1992-ben Feleden épített garázst Zoltán fiával, 860 ezer korona értékben. Abban az esztendőben keresete elérte a 1 231 000 koronát. Ő fizeti szülőfalujában, Bátkán, a legtöbb adót. Nemrég férjhez adta a lányát, háromszázezer korona volt a hozománya. Szépen berendezhette belőle ötszobás lakásukat. Azt mondják, cipésznek rossz a lábbelije, kőművesnek rossz a háza. Rá ez nem vonatkozik. Egyik fia, a kisebb, velük fog lakni az emeletes házukban, ha megnősül. A másik meg közvetlen mellettük rendezkedhet be a már majdnem kész házban. Örömmel tölti el, hogy munkájukat (mindkét fia kőműves) nemcsak a faluban, hanem a környéken is megbecsülik. Segít másokon is, ha erre kérik. Tavaly Páskaházán (Rozsnyói járás) a fiával együtt ingyen is dolgoztak a templom felújításán. A jó pap holtig tanul, tartja a közmondás. A kőművessel sincs ez másképp. A fiai most Kölnbe mentek dolgozni, miután már jártak Svédországban. Szerződést kötöttek egy odavalósi mérnökasszonnyal, aki negyedszázada ment ki a közeli Hegymegről, s odakünn építkezési vállalata van. Véletlenül ismerkedtek meg vele, s mikor emlegetni kezdték előtte a gipszvattát, amely német találmány, csak álmélkodott, hogy erről is tudnak. A fiai tehát Kölnbe mennek, ő meg a rimaszombati villanytelepen marad, a 700-800 ezer koronás vállalkozásnál. Szabó Zoltánt faggatva, az életére és svédországi útjára vagyunk kíváncsiak. Nagy szegénységben nőttem fel. Édesapám hetedik gyermekként született a Szabó családban. Mikor édesanyám a nővérem után engem is megszült, tíz évig nyomta az ágyat, majd korán félárvaságra jutottam. A Rimaszombati Járási Építőipari Vállalatnál lettem ipari tanuló. Nagy- balogi mesterek mellett tanultam. Az inasiskolának magyar tagozata is volt, és ez megkönnyítette az életre való felkészülést. Alacsony növésű, vékony dongájú fiú voltam. Első találkozásunkkor a mesterem rám nézett, és azt mondta: - Zoli fiam, a tégla négy kiló, hogyan bírod emelgetni? Mestereim szerették felhajtogatni a poharat, közben engem dolgoztattak. Ebben az volt a jó, hogy ha keservesen is, de megtanultam a mesterséget. Segédlevéllel a zsebemben aztán Stanga Pista bácsihoz kerültem, akinek olyan szakmai tudása volt, hogy mellette egy év alatt többet tanultam, mint inaskodásom három esztendejében! Persze, én annál is többet akartam tudni. Gyakran átjártam Magyarországra, ahol megtetszett nekem egy nálunk még ismeretlen vakolási forma, amit ott kőmintázásnak neveznek. Lényege, hogy minden sablon nélkül úgy tudják kivakolni a falat, mintha kőből lenne. Én ezt a vakolást meg akartam tanulni, s megbeszéltem egy borsodszentgyörgyi rokonommal: ha nála fognak vakolni, azonnal küldjön táviratot. és én megyek, kiveszek egy hét szabadságot. Így is történt, majd az ott tanult vakolást kipróbáltam a házamon. Hirtelen sok megrendelőm lett. Hamarosan bekövetkezett addigi életem legérdekesebb napja. 1991. március 25-én bekopogott hozzám egy Svédországba szakadt oláhcigány hazánkfia, aki a házam előtt egy 560-as Mercedesből szállt ki. Azt kérdezte tőlem: „Ki vakolta a házat?” „Én" - mondtam. „Mi is ilyen mintát szeretnénk a kerítésünkre. Ha kedve van hozzá, tartson velem!" Én azonnal benne voltam a dologban, de az árban nem tudtunk megegyezni, látnom kellett volna a munkát. „Ne féljen, az apám rendes ember, oláhcigány király Svédországban!" nyugtatott meg. Egy hétfői napon, reggel hatkor indultunk Rimaszombatból, és Zoli fiamat is magammal vittem Malmöbe, ahová dolgozni hívtak. A külvárosi negyedben álltunk meg, ahol egy körülkerített sarokház állt. Ezt akarták kőmintás fallal körülke- ríttetni. Az oláhcigány király fia, a sofőrünk, azzal hagyott magunkra, hogy reggel nyolckor jön az apja, majd vele beszéljem meg a munkabért. Akkor fogott el a félelem. Eljöttem a fiammal Svédországba, és azt sem tudom, milyen fizetésért? Egy hónapra hívtak. „Oláhcigányos” ésszel - egy hónapig tartó ingyen munkára? Páradtak voltunk, de reggel nyolckor már türelmetlenül vártuk az oláhcigány királyt. Pontosan érkezett, nyugati márkájú személygépkocsijával. Megismerkedésünk első perceiben már azzal dicsekedett, hogy ő volt a második legjobb zsebmetsző egész Csehszlovákiában. No, gondoltam magamban, mi aztán jó helyre kerültünk... De nem szóltam semmit. Hasas, kövér ember volt az öreg, olyan, mint a legtöbb oláhcigány. Rimabreznóról származott, és Bejében is lakott. Mi is bemutatkoztunk: „Én vagyok a mester, ő meg a fiam, rajzolni, tervezni tud, a Losonci Építőipari Szakközépiskola magyar tagozatán érettségizett. ” Elkezdődött az egyezkedés: „Mesterkém, akkor mennyiért csinálják meg a kerítést?” - Megmondtam: háromezer márkáért személyenként! „Mesterkém, az sok. Én maguknak szállást és kosztot is adok. ” Gondoltam magamban, jó nagy hasa van, tőlünk se sajnálja majd az ételt. Kétezerötszázat mondtam. „Mesterkém, még az is nagyon sok!" - mondta az öreg. Nem ismertem az észjárását, Rimaszombatban dolgoztam ugyan egy oláhcigánnyal, de az nem volt olyan ravasz, mint ez. Annyira csűrte-csavarta a dolgot, hogy a végén azt mondtam: - Kétezer márka személyenként! Oké? Rábólintott. Utólag már tudom, nagy marha voltam, száz márkákat kellett volna engednem, akkor meg tudtam volna állítani a kétezerötszáznál. De ahogyan számoltam, úgy sem jártunk rosszul. Kétezer márka akkor a mi pénzünkre átszámítva 36 ezer korona volt. Persze, hozzá kell tennem, hogy otthon mi havonta százezret is megkerestünk a kőmintázással. Az oláhcigány királlyal való egyezkedés délig elhúzódott, aztán ebédelni hívott bennünket egy közeli vendéglőbe, ahol bemutatott két hölgynek. Az egyik a menye volt, másik fiának a felesége, aki főiskolára is járt, de a tanulmányait nem fejezte be. Az oláhcigány király másik menye Pokorágyról származik. Ötezer dollárért lopatták ki Malmöbe!... Az öreg egyébként hallgatott rám, élveztem a bizalmát. Jól összetalálkoztunk. Ő is kibeszélte volna a borjút a tehén hasából, meg én is. Az egyik ebéd után azt mondja az öreg: amit a munkához kérünk, azonnal ott lesz, téglagyáruk van. Olyan téglagyár volt az, hogy le kellett bontani. Néhány napig mást se csináltunk a fiammal, csak bontottuk a falakat, és személygépkocsik utánfutóin hordtuk a téglát a kerítéshez. Szombaton és vasárnap is téglát hordtunk, de az oláhcigány király nem emelt a bérünkön. Nem mertünk szólni. Kiszolgáltatottak voltunk. Az öreg olyan sildes sapkát is adott nekünk, amilyeneket a svéd kőművesek használnak, ne jöjjenek rá, hogy külföldiek vagyunk. Dörzsölt ember volt az öreg. Négy napig annyit dolgoztunk a fiammal, hogy azt hittük, nem bírjuk tovább. Akkor pihentük ki magunkat, amikor nekiálltunk a „kőfaf’-kerítés készítésének. Az ötven méter hosszú „kőfalból” huszonöt métert mi képesek lettünk volna három nap alatt felfalazni, de eszembe jutott, hogy nem siethetünk, egész hónapi munkánkért kapjuk a 2-2 ezer márkát. Reggel héttől délután négyig kényelmesen folyt hát a munka, utána pedig kajáltunk és beszélgettünk az öreggel. Annyira összemelegedtünk vele, hogy a legtitkoltabb dolgaiba is beavatott bennünket. Elmondta, hogy Rimaszombatban kirabolta a beteg- segélyzőt, s elkapták, leültették. Úgy jött ki Svédországba a családjával, hogy itt már ülni nem fog; de itt is bedutyizták hat évre, azt azonban nem árulta el, hogy miért. Ha kint voltunk a szabad ég alatt, nem volt kellemes az idő. A tenger körülbelül kétszáz méter távolságra volt. Nem akármilyen erősségű szél fújt. Ereje majd levitt a létra harmadik fokáról. A negyedik szomszédba jártam a sapkámért. Májusban dolgoztunk Malmöben, reggel plusz hat fok volt, délután és este is annyi, még éjszaka is. Egy mérnök lakott velünk szemben. Pinom úriSzabó Zoltán a fiaival ember volt. Ha kijött a házból, rögtön köszönt, és soha nem állt meg kérdezősködni. Az embereket ott nem érdekli, mi történik a szomszédban. Én vakoltam, a fiam meg rárajzolt. Egyszer jön haza a mérnök, és a nagyujjával mutatja, hogy egyes. A tetszésnyilvánításnál több azonban nem történt. A svédek nem jönnek oda hozzád, messziről fejezik ki csodálkozásukat és elismerésüket. Egy közt kimeszeltünk hófehérre, a fugát pedig kihúztuk feketére. A svéd szomszédok most már valóban eltátották a szájukat... Az öreg nem is hagyta szó nélkül: „Az már nagy dolog, ha a svédnek tetszik valami. Elismerem, hogy szépen dolgoztatok!” Ami igaz, az igaz, tisztességesen elvégeztük a munkánkat, és aztán hazaindultunk az oláhcigány király fiával. Ahogy Drezda után átléptük a határt, Teplicében megálltunk egy kis pihenőre. Benyitottunk egy sörözőbe, és a „sofőrünk” csehül szólalt meg. Egy hölggyel németül, egy amerikaival meg angolul társalgott. Németül, angolul, svédül, magyarul, cigányul és szlovákul tudott. Kisebbik fiam, Attila, a Rimaszombati Járási Építőipari Vállalatnál dolgozott. Hazaérve mondom Zoli fiamnak: „Te most a helyére állsz, és befejezed a munkáját! Mi meg Attilával újra elmegyünk világot próbálni!" Két fiam van, mind a kettő lásson, tapasztaljon. Lássa ő is, amit mi már láttunk, hogy Malmöben vasárnap alig sétál valaki az utcán. Nem tolonganak a sétányokon, mint Kassán vagy Rimaszombatban. Ugyanis abban állapodtam meg az oláhcigány királlyal, hogy visszamegyek. Két hetet töltöttem a családom körében, kipihentem magam, aztán újra nekivágtam az útnak a kisebb fiammal. Másfél hónapig, túlórákban, egy garázst is építettem Attilával. Míg azt építettük, segédmunkásaink is voltak egy néger és egy arab férfi személyében. Bevándorlók voltak, Svédországban akartak letelepedni. Többször is leborultak a földre, és imádkoztak. Mindig akkor, amikor a legtöbb malter kellett volna. Attilával júliusban tartózkodtunk az öregnél. A végén már 24 fokos volt a meleg. Óriási hőséget jelenthetett ez a svédeknek, mert 12 fokos tengervízben fü- rödtek. A garázst közben szépen megcsináltuk, jól mutatott kőmintás mennyezete. Amikor kint is kivakoltunk egy kerítésoszlopot, megállt a közelünkben egy Mercedes, s kiszállt belőle egy úr. Svédül beszélt hozzánk, egy szavát sem értettük. „Ungár, ungár” - magyaráztuk a fiammal, s megmutattuk neki belülről a garázst. A hatalmas termetű svéd fennhangon kezdte mondani: „Meseház, meseház! ” Az öreg oláhcigány király örült, amikor elmondtam, mi történt. Boldog volt, ha mások dicsérték a munkánkat. Ahogy jobban megismertem, és a bizalmába férkőztem, már úgy bántam vele, mint a gyerekkel. Akkor már én voltam a király, nem is ő! Harmadszor is kimentem hozzá, újra Zoltán fiammal, aki nem győzte a fejét csóválni, hogy az öreget mennyire az ujjam köré csavartam. Annyira a bizalmába fogadott, hogy még azt is megmutatta, hol van a pisztolyának a rejtekhelye, pedig ezt még a fiainak sem volt szabad tudniuk. Harmadszori utunkat már a saját, rapidmotoros Skodámmal tettük meg. Odaérkezve leállítottam kocsimat a garázs mellett, és mentünk egyenesen az oláhcigány király fiának lakására. Alig melegedett meg a helyünk, csengett a telefon: hol vannak Zoliék? Nyugtalankodott az öreg. Siettünk hozzá, aki mindjárt munkát adott. Három zsák krumplit lopott a földekről, azokat rakatta velünk a helyére. Ahogy teltek-múltak a napok, egyszer azt mondja az öreg: „Zolikám, gyere velem az élelmiszerboltba!" Ott meg azt mondja az öreg: „Vegyél magadhoz ezt-azt, ami tetszik. Ha nincs nálad pénz, nem számít. Itt senki nem szól a vásárlóhoz! Itt senki nem lop, rajtunk kívül... ” Halottak napján is meghívott ebédre. Felesége töltött pulykamellel traktált, konyak, egri bikavér is volt hozzá. Már ittunk egy keveset, amikor azt kérdezte az öreg: „Zolikám, mi a legnagyobb érték ebben a szobában?" Nem tudtam eltalálni. „Hát a csillár!” - mutatott a feje fölé. „Öt vastag karja huszonöt kiló aranyból van. Két ilyen csillárról tudok az egész országban!” Háromezer oláhcigány él Svédországban. Az öreg tőlük vásárolt össze hetven kiló aranyat. Minden évben egyszer, karácsonykor, bált rendeznek az oláhcigányok, s a bálteremben külön- külön asztalnál ülnek a nők és a férfiak. Az öreg szerint azért, hogy ne szerethessék el egymás férjét, feleségét. Amikor az oláhcigány király kiment Svédországba a családjával, az ötven koronáért felvásárolt szőnyegeket kétszázötvenért adta el házaknál. Svédországban nem szabad házalni, azonban nem törődött a hatóság tilalmával, és viszonylag gyorsan meggazdagodott. Négy és fél hónapot dolgoztunk nála és a munkánkért járó húszezer márkát, mondhatnám, a laj- bija zsebéből fizette ki. Mács József »Unrir, iiiár!" Apa és fia az arab és néger segédmunkást fogják közre (Fotó: archívum)
