Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-02 / 40. szám
Ilasúrnap 1994. október 2. MŰVÉSZVILÁG HRABAL-FILM PHILIPPE NOIRET FŐSZEREPLÉSÉVEL „Olyanok vagyunk, mint az olívabogyó, csak összetörve adjuk ki önmagunk legjavát. ” (Talmud) Három cseh írót ismernek igazán a franciák. Bohumil Hraball, Václav Havelt és Milan Kunderát. Kunderát azért is, mert 1979 óta francia állampolgár, Párizsban él, franciául ír, s regényelméletet ad elő a Sorbonne-on. Havelt a nyolcvanas évek első felében mint színpadi szerzőt fedezték fel, s amióta köz- társasági elnök, még inkább olvassák, Hrabal pedig a Szigorúan ellenőrzött vonatokkal tört be a francia könyvpiacra. 1968-ban, amikor Menzel rendezése Oscar-díjat kapott, már a párizsi mozikban is telt házak előtt vetítették a filmet, s ugyanilyen érdeklődés fogadta a nagy alkotópáros azóta született müveit, a Pacsirták cémaszálont, a Sörgyári capricci- őt és a Hóvirágünnepet is. Francia film Hrabal regénye nyomán mégsem készült még, Vera Cais rendezése lesz az első. A Zajos magány főszerepét Philippe Noiret játssza, s mivel a filmet Csehországban forgatják, prágai színészek is szerepet kaptak benne. Vera Cais vagy Vera Caisová? Előbb Caisová, hiszen 1967-ig csehszlovák állampolgár volt. Aztán disszidens, Franciaországban. Származása miatt csak az érettségiig engedték, főiskoláról legfeljebb álmodozhatott. Fogta hát a kofferét, és vonatra ült. Nem vitt magával szinte semmit, csak két Hrabal-köny- vet és egy Rilke-kötetet. Franciául tíz szót, ha tudott, de bátor volt. Párizsban úgy szállt ki a vonatból, hogy szállás helyett előbb munkát keresett. Felszolgálónőként talpalt hosszú hónapokig, aztán vonatokat mosott, újságot árult, gyerekekre vigyázott. Franciatudással már többre vihette. Nappal könyvkereskedésben dolgozott, éjszakánként bárban takarított. Boldognak akkor érezte magát, amikor már tanulhatott. Filmfőiskolára járt, de úgy, hogy délutánonként alkalmi munkát vállalt. Pályáját rendezőasszisztensként kezdte, majd gyártásvezetők jobb keze volt. A nyolcvanas évek első felében már rövidfilmeket forgatott.- 1981 óta vírushordozó vagyok - mondja nagy megdöbbenésemre. Aztán széles mosollyal gyorsan hozzáteszi: - A vírus neve Bohumil Hrabal. A nyolcvanas évek első felében Rómában éltem és tudtam, hogy Frankfurtban van egy könyvesbolt, ahol cseh irodalomból is nagy a választék. Nem sok pénzem volt, mégis vonatra ültem. És akkor vettem meg a Zajos magányt. Visszafelé egész úton azt olvastam, s amikor megérkeztem a római pályaudvarra, ezt el nem felejtem soha, azt mondtam a barátomnak, hogy történjen bármi, én ezt a könyvet biztosan filmre viszem. • Franciául is megjelent már akkor a regény?- Nem. Két évembe telt, míg lefordítottam, s csak azután kezdtem el a forgatókönyvön dolgozni. Az első verzió egyáltalán nem sikerült. Közben írtam Hrabalnak, de nem válaszolt. Később megtudtam, hogy a megfilmesítés jogát már eladták. Evald Schormmal kellett volna felvennem a kapcsolatot, csakhogy éreztem, ő ezt a filmet sose fogja megcsinálni. 1987-ben találkoztam végre Hraballal, és elő is álltam gyorsan a tervemmel, de ahelyett, hogy biztatott volna, szörnyen rámripakodott. „Kislányom, te túlbecsülöd a képességeidet!” Nem, egyáltalán, feleltem, de ezt a könyvet, úgy érzem, nekem írta. Egészen pontosan: nekem diktálta. „Isten közreműködésével, igaz?” És felengedett, láttam az arcán, hogy elfogadott. Kártyát kért, hogy rakjuk ki, mit mutat. „Igen, ez a te filmed lesz, csak ki kell harcolnod a lehetőséget. ” S akkor ismét belelendültem. Elküldtem a forgatókönyv ki tudja, hányadik változatát Prágába, a barrandovi filmgyárba, és nemsokára közölték velem: Jirí Menzel készül filmet forgatni a Zajos magányból. Megkerestem őt, elbeszélgettünk, s a végén még arra is rá tudtam szedni, hogy olvassa el a forgatókönyvet, s mondja el, hol és mit kellene változtatni rajta. És segített akkor is, amikor a Cseh Kulturális Minisztérium anyagi támogatását kértem a filmhez. Levelet írt nekik, hogy ismer és bízik bennem. • Látta azokat a filmeket, amelyeket ő forgatott Hrabal nyomán ?- Mind a négyet. Nagyon tetszettek. De az én filmem más lesz. Pontosan olyan, mint amilyennek tizenhárom évvel ezelőtt, Frankfurt és Róma között a vonatban láttam. Hrabal szerepében: Philippe Noiret Hanta, a történet hőse akarata ellenére művelt, hiszen harmincöt éve papírbegyűjtőben dolgozik, papírhulladékot présel és könyveket. „Korsó vagyok, telve eleven és holt vízzel, elég, ha egy kicsit megbillenek, és csupa szép gondolat dől belőlem” - írja Hrabal, aki maga is „gondolatokkal benépesült kit, a francia színészek közül, el sem tudtam képzelni a szerepben. Elküldtem neki a forgatókönyvet, de még mielőtt beköttettem volna, kiválasztottam hozzá a lehető legordítóbb sárga fedőlapot, hogy ha az asztalára teszi, mindig ráessen a tekintete. Hat hónapig vártam a válaszára, mert hat hónapig eszébe sem jutott, hogy belelapozzon a könyvbe. De amint a végére ért, már hívott is, hogy igen, kezdhetjük, rendelkezhetek vele. Philippe Noiret prágai helyszíneken forgat ezekben a napokban. • Felcsillant a szeme, amikor kezébe vette a forgatókönyvet, s azt látta rajta: Bohumil Hrabal regénye nyomán írta Vera Cais?- Verát nem ismertem, Flrabalt igen... illetve... eszembe juttatták, hogy ő írta a Szigorúan ellenőrzött vonatokat. Én ezt a filmet többször is megnéztem annak idején, annyira szerettem. A Zajos magány első olvasásra megtetszett. Falom az ilyen egyszerű, meghatóan emberi történeteket. Ha tudtam volna, hogy ez a Hrabal az a Hrabal, nem feküdt volna hat hónapig az asztalomon. • Nem azért hagyta porosodni a forgatókönyvet, mert nem igazán kedveli a rendezőnőket?- Nincs nekem bajom a nőkkel, csak rendezzenek. Negyven évvel ezelőtt Agnes Vardával dolgoztam, később Nadine Trintignant-nal. Az a fontos, hogy a füle és a szeme a helyén legyen az illetőnek, és érezzem, hogy lelke van. Ha még okos is, hajlandó vagyok leborulni előtte. Vera Cais jó rendező. Nem tömi tele a fejem ilyen-olyan elvárásokkal. Hagyja, hogy szabadon játsszak. Ügy irányít, hogy észre sem veszem. • Hrabal, vagyis maga a figura mennyire irányítja?- Csak annyira, hogy elolvastam, kialakítottam egy képet magányban”, egy félreeső papírbegyűjtő présteknője mellett töltött el hosszú éveket. Ott, ahol „bukott angyalok dolgoznak, egyetemi végzettségű férfiak, akik elvesztették a maguk soha meg nem vívott csatáját, mégis tovább dolgoznak...” Ott, ahol „ahol a prés egész könyvrakományokat zúz össze... mielőtt még egyetlen oldaluk emberi szemeket, agyakat és szíveket szennyezett volna be.” Söröző présmunkások, pár falat felvágottért, sajtért, vajas kifliért szerelemmel fizető, türkiz szoknyás cigánylányok fordulnak meg Hanía pincéjében, de nem marad ki a filmből a bálázók örökké haragos főnöke (Jean-Claude Dreyfus), az örökké spicces nagybácsi, aki bakterházat építtetett a kertjében (Vlastimil Brodsky) és a tízdioptriás szemüveget hordó, harmincas évekbeli színházi recenziókat gyűjtő, mindig mélységes zavarban levő esztétikaprofesszor (Jifí Menzel) sem. Philippe Noiret, több mint százhúsz filmmel a háta mögött alaposan meggondolja, ki az a rendező, akinek igent mond és főleg, milyen felkérésre. Vera Cais pedig a megszállottak eltökéltségével harcolt érte.- Iszonyú nehéz volt a közelébe férkőzni, de azt mondtam: vagy ő, vagy senki. Másvalaróla, s most próbálom élővé tenni. Lehet, hogy ez nem egészen fogja fedni a regénybeli Hanía alakját, de mi, színészek amúgy is inkább rablók vagyunk, nem pedig illuzionisták. Mi ellopjuk, amit az író megalkotott, hozzáadjuk önmagunkat, s az vagy jobb, vagy rosszabb lesz az eredetinél. Engem az érzelmeim vezetnek minden egyes szerepformálásban, nálam a színészi játék egyszerűen csak annyit jelent: megélni egy helyzetet, amelybe „beletesznek”. • Hraballal sikerült találkoznia?- Sikerült, mert kijött a forgatásra. Meghívott az Arany Tigris sörözőbe, de nem mentem el vele. Tizenkét éve nem iszom, csak ásványvizet. „Kár - mondta Hrabal. - Én józanul nem tudok beszélgetni. ” És otthagyott. Nagyon nagy író. Szerintem világviszonylatban is a legnagyobb. Ragyog a szeme, tele van szeretettel és öniróniával. • A francia irodalomban van valaki hozzá hasonló?- Senki. Ennyi emberséget, ennyi humort, ennyi költészetet senkinél sem találok, s a forma, ahogy ír, ahogy a nyelvvel bánik... utolérhetetlen. Egyszerűen fenomenális. Remélem, a kész film láttán ő is elégedett lesz velem. Szabó G. László (Miiok Fikejz felvételei) B. B. és az elpusztíthatatlan szenvedély És Isten megteremtette az asszonyt - a FILM, a tabukat döntögető MOZI, amelyet bármennyire is elmarasztaltak és pokolra kívántak a régi erkölcs hívei, új nőideált adott a világnak, a „fedetlen keblű bombát”, a „fekete harisnyás, fekete miniszoknyás csinibabát”, a „tigrisnőt”. Egy mítoszt, a filmvászon első ízig-vérig erotikus asszonyát, Brigitte Bar- dot-t. A „legpőrébb” filmcsillagot, aki ruháival együtt vetkőzte le az előítéleteket, s nővé tette a nőt. Ma hatvanéves. Állítólag nem volt igazán jó színésznő. Maga mondta: „Ügy kezeltek, mintha a semminél is kevesebb lennék." Talán érett korában, miután az idő eltüntette érzéki vonásait, tudhattuk volna meg, színészkirálynő volt-e valójában. Nem derülhetett ki, mert jött Hollywood, és érdekesnél érdekesebb fordulatokat hozott az európai film nagy nőbálványainak pályáján, életében. A francia film két évtizeden át tündöklő csillaga sejtelmes magányba burkolózott. A nagy B. B. elmenekült - szerelmekbe, depressziókba, házasságokba, kicsapongásokba és csömörbe, öngyilkossági kísérletekbe, majd az állataihoz. Mert, mint módja: „A hírnév pokollá tette az életemet. Mindig bizonytalan voltam, sose voltam meggyőződve arról, hogy szép vagyok. Ellenkezőleg, mindig csúnyának éreztem magam. Soha nem magamért szerettek, hanem azért, amit képviseltem. ” Csak évekkel ezelőtt szólalt meg újra - az állatok védelme érdekében. Az erotika egyfelől elítélt, megítélt, másfelől Becsület- renddel kitüntetett angyala az állatok őrzőangyala lett. Párizsi központtal alapítványt hozott létre az elhagyott kutyák és macskák érdekében, de fellép az állatkísérletek, az élveboncolás, a fókabébik lemészárlása, a bérvadászat ellen, valamint a kipusztulással fenyegetett fajok érdekében. „Mindenemet odaadtam az állatokért - mondja -, az egészségemet, az ékszereimet, mandrague-i villámat." Ennek ellenére Bar- dot életének egyetlen célja még ma is, hogy védelmezze és megmentse az állatokat. Még Magyarországra is üzent: abba a faluba, ahol földbe ássák a kakast, és ősi szokás szerint kaszával nyisszantják le a fejét. De üzent Sophia Lorennek is, jelezvén, a nő, aki bundába öltözik, temetőt hord magán. Bardot nemcsak az állatok érdekében fogalmazza leveleit, a természet védelmében, az imádott paradicsom, Saint- Tropez megmentése érdekében is. „Látom, hogy az én csodált-szeretett paradicsomom, hogyan változik lassan-lassan pokollá. Tizennégy évesen, a szüleimmel voltam először Saint-Tropezben. Aztán másodszor, tizenhét évesen, már a vőlegényemmel, Roger Vadim- mal töltöttünk csodálatos napokat a szigeten. 1958 májusának egyik gyönyörű vasárnapján megvettem Mandrague-t, a tengerparti öreg halásztanyát. Huszonhárom éves koromtól harmincöt éven át hűséges voltam hozzá. ” Hűségesebb, mint a férfiakhoz. Igaz, Mandrague nem csalta meg és nem árulta el soha. Mert a házasságok felbomlottak - B. B. elengedte Vadimot, majd második férjét, Jacques Charrier-t, egyeben gyermeke, Nicolas apját. Elmúltak a szerelmek, de Saint-Tropez maradt - számára ma is az őszinteség kapuja. Assisi korán nyitó kávéházában egy umbriai napilapban olvastam az írást, amely születésnapjukon együtt köszönti Sophia Lorent és B. B.-t. A cikkíró a két díva pályája, élete, magatartása közti különbségeket vizsgálgatja. Megírja, az évek során Sophia Loren elegáns, előkelő dámává vált, Bar- dot viszont botrányos életúton járva, a szexszimbólummá magasodott nő minden vonzalmát elveszített öregasszonnyá. Ügy igaz, ahogy az umbriai napilap cikkírója állítja: B. B. nem lett elegáns, előkelő szépasszony. Az maradt, aki volt. Az erőszakos beavatkozásokkal, zsilettpengékkel és gyógyszerekkel sem elpusztítható szenvedély. Az örök B. B. (tallósi)
