Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-02 / 40. szám
l/BSämap 1994. október 2. RIPORT ES ŐBEN A NOSZTALGIAVONATON Azon a péntek estén kiadós eső áztatta Szlovákia déli részét. Sőt még szombaton, 1994. szeptember 3-án reggel is, pedig a Zsitva völgyében - Nagysuránytól egészen Kistapolcsányig - a vasútvonal beindításának 100. évfordulójára emlékeztek. Ám a kíváncsiskodókat, különösen a gyerekeket nem riasztották el az esőcseppek. Előkerültek az esernyők és esőkabátok, a százesztendős vasút mentén nagy lelkesedéssel várták a nosztalgiavonatot... Csoportunk a verebélyi állomáson várakozott, az üres perceket a helybéli rezesbanda, Benedek Ferenc karnagy vezénylésével, tette vidámabbá, mígnem fél tíz után megérkezett a „csodamasina”. Százéves pöfögő mozdony húzta a hat kocsiból álló fapados szerelvényt. Verebélytől aztán megteltek a fülkék, ám az utazók leginkább az ablakoknál tolongtak, hiszen Zsitvaújfalun és Szelepcsényben is zeneszó fogadta a beérkező vonatot. Aranyosmaróton elhúzódott a várakozás: a város polgármestere beszédet tartott és a fúvószenekar hosszabb műsorral készült; s a pöfögő „vaspa- ripáf ’ is meg kell itatni. Igen ám, de hol és hogyan? A régi, állomás menti kutak, amelyek kimondottan a gőzmozdonyok vízfelvevésére készültek, már rég kimentek a divatból. Node, akadt egy leleményes vasutas, aki gyorsan kerített egy öntözőcsövet, ami alkalmasnak bizonyult az „itatásra”. De aztán kiderült, hogy bizony Kis- tapolcsány várta az elnök érkezését, mert meghirdették, bemondta a rádió is. Erről talán annyit, hogy Kistapol- csányt ugyan gyakorta látogatták egykoron magas rangú hercegi és királyi vendégek, különösen vadászati célokból, de magas rangú személyiség, a/ ország első embere először T. G. Ma saryk személyében - 1923. július 29- én érkezett „vonaton” Kistapolcsány- ba. A krónikák szerint Masaryk elnök egészen szeptember 14-ig tartózkodott nyári rezidenciájának színhelyén, és attól kezdve tizenhárom esztendőn át rendszeresen látogatta rezidenciáját, a Hild József által 1830-ban, klasszicista stílusban épített kastélyt. Sőt, hogy az elnök igazán jól érezze magát, a vadászkastély körül elterülő parkba Bet- lértől áthelyezték Stróbl Alajos (1856-1926) három remek vadászszobrát: Az elmúlással küzdő szarvasbikát, A vadászkopó támadása sebzett vadkan ellent és A medvét. A másik jeles vendége Kistapolcsánynak dr. E. Bene§ volt, a köztársaság második elnöke 1936-ban érkezett, szintén különvonaton. Ámde kanyarodjunk vissza a mába... A kistapolcsá- nyiak nagyon készülnek, hogy Szlovákia köztársasági elnöke is szívébe zárja majd a nagyvárosok zajától és füstjétől mentes csendes helyet, hiszen várták a „száz- esztendős vasút” emlékünnepségére is. Akik eljöttek Kistapolcsányba, elégedetten tették meg a visszafelé vezető utat, mert mindenkit kárpótolt a színes kultúrműsor. Különösen az osztrák fúvószenekar fellépése marad emlékezetes, színes műsoruk felidézte egy nagyon régen letűnt közös ország emlékeit és hangulatát, amely ugyan már soha vissza nem tér, de értékei megmaradtak. Különösen a sokrétűség, a különböző nemzetek békés együttélésének szemlélete lehetne példamutató. Motesiky Árpád A nosztalgiavonat Az utasok Aranyosmaróton is türelmesek voltak, egy idősebb ember, a padszomszédom, nyugodtan magyarázott unokáinak:- Gyerekek, ez a vasút száz esztendővel ezelőtt, olyan jelentőséggel bírt, mint manapság az űrrepülés. Sőt még többel, mert gyakorlati haszna is volt, felülhettek rá az emberek, utazhattak és vihették portékáikat a piacra.- Nagyapa, mennyibe került akkor egy vonatjegy? - kérdezte a szőke kislány.- Mennyibe került, no mennyibe? - gondolkodott az öreg. - Egy krajcárba került, egy krajcár volt a menetjegy ára! - vágta ki magát az ősz hajú nagyapa. Végül, úgy délidőben, Kistapolcsányba érkeztünk; természetesen zeneszó fogadott. Az utasok meghallgatták Kistapolcsány polgármesterének köszöntőjét, aztán gyalog vonultak végig a városiasodni akaró Zsitva völgyi falun a kultúrházba. A házak előtt idős emberek üldögéltek, egy fejkendős néni köszöntött bennünket és megkérdezte:- Hol hagyták a köztársasági elnököt, Kovác urat?- Pozsonyban - rikkantotta egy kamasz kissé huncutkásan. Sokáig nem hittem, hogy a fáknak is van lelkűk. A nyáradi Miklós Gáspárral való találkozás után módosítanom kellett a nézetemet. Ezzel az idős, 81 éves kora ellenére máig is szellemileg friss, tetterős emberrel való beszélgetés után el kellett ismernem, hogy van. S nem valamiféle spiritiszta szeánsz utánérzete ez a vélemény. Az ő életével és tevékenységével megismerkedve be kellett látnom, hogy minden, amibe az ember belefog, és tehetségével, gondoskodásával úgymond, lelket lehel belé, az az életet igazolja, s visszatükröződik az élő és élettelen dolgokban egyaránt. Az a több mint negyven év, amit Miklós Gáspár a gyümölcsfákkal és a fajtanemesítéssel eltöltött, miközben hatalmas mennyiségű gyakorlati ismeretanyagot halmozott fel, sok mindenért kárpótolta. De elsősorban a megaláztatásokért, a meghurcolásokért, amit az 50-es években el kellett szenvednie.- A 30-as évek végén a Miklós családnak már volt egy gyümölcsöse. Mintegy másfél hektáron sárgabarackot termeltünk. Ezen a környéken akkoriban még nem voltak gyümölcsösök. De 1951-ben elvettek mindent. Földeket, állatokat és a gyümölcsöst is - elevenítette fel keserűen a régi időket, miközben meghurcoltatásuk történetébe kezdett.- Kulákká nyilvánították az egész családot, pedig nekünk csak az volt a bűnünk, hogy jóval többet dolgoztunk, mint mások, s ezáltal valamivel többünk volt, mint az egyszerű cselédnek. Viszont mindennap hajnalban keltünk, megetettük az állatokat, majd elmentünk napszámosokat fölfogadni. Sokszor bizony úgy keltettük fel az embereket, hogy dolgozni jöjjenek. Hát ilyen viszonyok között voltunk mi kulákok. S mivel kijelentették, hogy kuláknak nincs helye a szövetkezetben, a bátyám Ostravára ment a bányába dolgozni, én pedig Nagymegyerre jártam be kerékpáron az ottani kertészetbe. Egy Mikula nevű főkertész rendes volt velem, mert megengedte, hogy ott dolgozzam, az* elején igaz, hogy fizetés nélkül, de ez is nagy bátorság volt tőle, hiszen megbélyegzett kulákgyerek voltam. Pár évet lehúztam ott. aztán Radvány mellé, Füzespusztára kerültem. később a közeli Várkonyba, ahol nemes Afftl Szerettem tudni a miértekre a választ... f- száz hektár gyümölcsöst már az én irá- L nyitásommal telepítettünk. Innét is mentem nyugdíjba. Közben persze már negyvenéves fejjel elvégeztem a komáromi gazdasági iskolát, ahol 40-en ; kezdtünk, de csupán 9-en kaptuk meg M az érettségi bizonyítványt - emlékezik 1 vissza életének főbb állomásaira.- A gyümölcstermesztéshez véletle- I nül kerültem, de mivel mindent szeret- I tem alaposan csinálni, s tudni a miér- SÉÍ tekre is a választ, így sokat kérdeztem, L vagy szakkönyvekből néztem utána a AJ dolgoknak. Ahogy megismertem a őke szakma csínját-bínját, egyre jobban érdekelt, egyre többet próbálkoztam, kísérleteztem. A gyümölcs ugyanis meghálálja az értő gondoskodást. Ezen a vidéken például sokáig a leggyengébb minőségű földbe telepítették a gyümölcsfákat. Ma már nyilvánvaló, hogy egy telepítés csak akkor főváros egyik legpatinásabb, legismertebb épülete. Igaz, távolról sem olyan matuzsá- lemkorú, mint az óváros többi híresnevezetes építészeti remeke, ám „régi dicsősége” és nem utolsósorban a fekvése is - a legnépszerűbbek közé rangsorolja. A legidősebb pozsonyiak még emlékeznek arra, hogy alig pár méterrel arrább, közvetlenül a Duna-parton állt a koronázási domb, amelyet — a Pozsony vármegye című monográfia szerint - „az egész ország magyar földjéből hordotta össze a nemzet kegyelete". Erre a helyre állították a pozsonyi születésű Fadrusz János szobrászművész egyik legszebb alkotását, a carrarai márványból készült Mária Terézia emlékművet. (1897-ben I. Ferenc József császár jelenlétében leplezték le.) Sajnos, 1921-ben kíméletlenül szétverték azt... A Vigadó tehát még jól „emlékszik“ Mária Terézia szomorú sorsú lovas szobrára, hiszen ezt a két budapesti műépítész: Jakab Dezső és Komor Marcell tervei alapján emelt épületet már 1915-ben átadták rendeltetésének. Érdekes, hogy a Redut annak a régi magtárnak helyén épült, amelyben a Pozsony és környéke élelmezését biztosító gabonát tárolták. Századunk elején a városatyák az 1774-ben épített magtárat kulturális célokra akarták átalakítani. Pályázatot írtak ki, de végül olyan határozat született, hogy a gabonatárolót lebontják, s helyére a városi Vigadót építik, amely egyszeriben e három nemzetiségű város egyik legnépszerűbb épülete lett. Különösen farsang idején volt nagy ázsiója, amikor egymást érték a különböző tiszti, tűzoltó, álarcos és más bálok, a német, a szlovák, a magyar vagy a zsidó táncos összejövetelek, amelyeknek még a bécsi és a pesti újságokban is reklámot csináltak. A korabeli újságcikkekből kiderül, hogy nagyon jó visszhangjuk volt a pozsonyi Toldy Kör hagyományos táncrendezvényeinek, vagy éppenséggel a Retter, azaz a Mentőbáloknak. Ezeket az önkéntes tűzoltók valóságos népi karnevállá varázsolták, de az Anna és Katalin bálok is nagy látogatottságnak örvendtek. A múló évtizedek során sok jótékony célú táncmulatság is zajlott a Vigadóban, árvaházal rászórni t£ fel. Term kálni mir ott egysz< sebb cig; hogy ők felléptek rok, akrol házi részt árdpartik tak, sőt bokszmet hogy a b< hont. Ner huszadik s eseménye helyet f Része az i később f Egy ízbei hajdani i hez; de t; ciákat és i leket is. Az ötvi Szlovák 1 Ők Ausztriából jöttek Zsitva-völgy szépei
