Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-25 / 39. szám
Vannak pótolhatatlan dolgok az ember életében, és ilyen a kiegyensúlyozott családi légkör is. Kizökkent világunkban ez az a biztos pont, amire mindig számítani lehet. Elidegenedő', elanyagiasodó társadalmunk sajnos egyre inkább kikezdte, sőt lerombolta a hagyományos családeszményt. Ennek következtében egyre több közöttünk az agyonhajszolt, állandó időhiánnyal küzdő szülő, a jó szóra, szere- tetre éhes, lelki szegény gyerek. Persze, mindig voltak ellenállóbb családok, amelyek jobban bírták a rájuk zúduló terheket, és voltak olyanok is, amelyek vállalták a társadalmi törekvésekkel való ellenszegülésnek minden következményét Ilyen család a Hetényiéké is. Panni néni és Jóska bácsi 56 éve házasok. Tíz gyereket neveltek fel, van 25 unokájuk és négy dédunokájuk. Igazi nagy család az övék, amilyennel manapság már ritkán találkozik az ember. És igazi család is, ahol a szülők és a gyerekek egymás iránti szeretete, megbecsülése a meghatározó. Ez érződik az idős házaspár minden szavából, a tekintetükből, mozdulataikból sugárzó harmóniából, amint nyitrai otthonuk meghittségében, a megannyi családi fotó, régi kedves emlék társaságában beszélnek az együtt eltöltött évekről, gyerekeikről, unokáikról, a családról, ami számukra mindent, valóban mindent jelent...- Hogy is kezdődött...- Gyerekfejjel ismerkedtünk meg, az volt talán a szerencsénk. Tisztán, romlatlanul indult a szerelmünk. Pannika még csak 14 éves volt, én 21, mikor titokban eljegyeztük egymást. Azért titokban, mert a szülők nem nézték jó szemmel a barátságunkat. Az én apám vasúti tisztviselő volt, Pannika szülei gazdálkodók voltak, és azt alacsonyabb kasztnak tartották. Jegyességünk két évig tartott, ez alatt az idő alatt sokat idomultunk egymáshoz. Megbeszéltük, mit hogyan fogunk csinálni, ha majd összeházasodunk, figyeltünk másokat, ami jót láttunk, azt megjegyeztük, ami rosszat, abból tanultunk.- Minden másnap írtunk egymásnak, még most is megvannak azok a levelek, köztük az a levél is, amelyikben megkérted a kezem- mosolyog Jóska bácsira nekem csak a gyerekekkel kellett törődnöm. A háború azonban a mi életünket is megváltoztatta. Mikor 1946 karácsonyán ide kerültünk Nyit- rára, már megvolt a hatodik gyerek is. Először az uram unokanővérénél húzódtunk meg egy kis szobában, egy fél év múlva kaptunk egy kétszobás lakást. Bizony nem volt könnyű megszokni az új környezetet, különösen nekem, aki egy szót sem tudtam szlovákul. Ráadásul akkoriban, a háború után Nyitrán nemigen volt tanácsos az utcán magyarul beszélni. De még azokban a nehéz időkben is akadtak jó emberek, akik nem nézték, ki minem erősödtek, hogy már az udvaron is lehetett őket tartani - akkor Vnár kertes házban laktunk. Akkor volt a legnehezebb, amikor egyszerre négy gyerek járt Pozsonyba tanulni. A fizetésem elment a kollégiumra, így aztán Pannikának is munkába kellett állnia. A Pletában kapott helyet, mint kézivarrónő. Nem dolgozott ugyan sokáig, mert megbetegedett, de annak köszönhetjük, hogy most legalább kap valami nyugdíjat.- Mindig kevés pénzből éltünk, de megéltünk. Ami volt, azt be kellett osztani, és hát úgy próbáltunk magunkon segíteni, ahogy tudtunk. Ruhát, nek csak egy pár cipője volt. Reggel sorban öltöztettem őket, és bizony gyakran megesett, hogy mire az utolsót is elkészítettem, valamelyik már össze is koszolta magát. De akkor sem veszekedtem rájuk. Igyekeztem mindig igazságos lenni hozzájuk és arra különösen vigyáztam, hogy egyik se érezze úgy, hogy a másikat talán jobban kedvelem, hogy több szeretetet, simogatást kap.- A szeretet csodákat tud tenni - teszi hozzá Jóska bácsi. - Emlékszem, a negyvenedik születésnapomon azzal leptek meg, hogy mindannyian eljátszottak valamilyen szép zenei darabot. Nem volt ajándékra pénz, de tudták, hogy gzeket a darabokat nagyon szeretem, ezt adták hát ajándékba. Mind a mai napig nem tudom, mikor tanulták be...- Bizony, a hit és a szeretet az a két fő erő, amire a HETÉNYIÉK A család 1957-ben. A legnagyobb és a legkisebb gyerek között tizenhét év korkiilönbség van. A család 1990-ben, Panni néni hetvenedik születésnapját köszönti A papa és a mama Panni néni. - Eljegyzési gyűrű helyett vékony ezüstláncot hordtunk kereszttel a nyakunkban, mert azt nem látták.- Az esküvőnk 1938. október 26-án volt, egy szerdai napon - emlékszik vissza Jóska bácsi. - Mozgósítás volt, és mivel nem akartuk, hogy engem elvigyenek katonának, gyorsan polgári házasságot kötöttünk. Noha mindketten vallásosak voltunk, templomban csak később esküdtünk meg. Én evangélikus voltam, a feleségem katolikus, de megfogadtam, ha először fiam születik, akkor minden gyerek evangélikus lesz, ha lányom, akkor katolikus. Először lányom született, másodszorra fiam. És mivel nem akartam, hogy a gyerekek különböző vallásúak legyenek, inkább én is áttértem a katolikus hitre.- Eleve ilyen nagy családot szerettek volna ?- Dehogy - neveti el magát Panni néni. - Nagyon szerettük egymást, de eszünkbe sem volt, hogy azon gondolkodjunk, hány gyerekünk lesz. Ha lesz, lesz, ha nem, nem. Két évig nem is lett, aztán 1940-ben megszületett az első, 15 hónapra rá a második, 13 hónap múlva a harmadik. Én komolyan vettem a vallást, úgyhogy eszembe se jutott, hogy védekezzek, és mikor teherbe estem, még a lábujjamat se dugtam volna forró vízbe, hogy ne legyen gyerekem. Egyetlen gyerek voltam, szegény édesanyám, emlékszem, menynyit sopánkodott fölöttem, mert ahányszor eljött bennünket meglátogatni mindig eggyel többen voltunk.- Hogy tudott ennyi gyerekkel boldogulni Panni néni?- Eleinte még elment. Miskolcon laktunk, az uram, mint vasúti hivatalnok ott kapott állást, hozzá egy szép, háromszobás lakást, itt segítségemre volt egy kis erdélyi lány, aki minden háztartási munkát elvégzett, úgyhogy lyen nemzetiségű, és ha bajban volt, segítettek. Én mindig a Jóistenbe kapaszkodtam. Itt, Nyitrán is kezdettől fogva rendszeresen eljártunk templomba, ott ismerkedtünk meg azokkal az emberekkel, akik később a barátaink lettek. Mikor engem 1950-ben elütött egy motorkerékpár, és hosszú ideig kórházban voltam, a templombéli ismerősök gondoskodtak a családomról. Volt, amikor egyszerre hét helyről is kaptak ebédet. Mikor meg a Tátrában voltam szanatóriumban, magukhoz vették a gyerekeket, hogy így segítsenek az uramnak. Volt köztük szlovák család, volt köztük magyar család. De mindannyiukra egyformán lehetett számítani. — És miből éltek, hogyan tartották el ezt a nagy családot?- Nagyon kevés pénzből - folytatja az emlékezést Jóska bácsi. - Én Nyitrán is a vasúthoz kerültem, de hiába volt jogi végzettségem ( az egri katolikus jogakadémián végeztem), csak pénztáros lehettem. Pénztárosként is mentem nyugdíjba, 1500 koronás fizetéssel. Hiába kértem, soha nem emelték a fizetésemet, nem számított a nagy családom. Mindig azt a választ kaptam: akik tömegesen járnak templomba, azok ne számítsanak másra. Ügyhogy ki kellett találnunk valamit, hogy mégis megéljünk. Volt időszak, amikor sertéseket hizlaltunk beadásra. Vettünk nyolc malacot, ötöt beadtunk, hármat megtartottunk magunknak. Aztán tyúkokkal is foglalkoztunk. A kiscsirkéket a hivatali irodámban neveltem, égő alatt, míg annyira meg cipőt például mindig a bazárban vettem, vagy olcsón megvarrta egy kedves ismerősöm. A kisebbek pedig örökölték a nagyobbak dolgait. Emlékszem, mikor anyám először jött bennünket meglátogatni Nyitrára, hogy mégse lássa, milyen szegényen élünk, vettem magamnak a bazárban egy új ruhát ( hosszú évek után az elsőt), meg egy szép cipőt. Hadd lássa, azért erre is telik. Aztán mikor elment, a cipőt eladtam a bazárban és vettem rajta hat pár gyerekcipőt...- A sok gond mellett aligha jutott idő a szórakozásra, kikapcsolódásra...- Mikor a gyerekek még kisebbek voltak, nemigen. Később már inkább eljutottunk színházba, koncertre is, mert a nagyobbak már vigyáztak a kicsikre. Nagyon szerettük a komolyzenét, a gyerekeket is megtanítottam zongorázni. Kirándulni is eljártunk, de míg valamelyik kicsi volt, a nagyobbak csak az apjukkal mentek, én addig kitakarítottam a lakást, mert annyi gyerek mellett máskor hiába fogtam hozzá, mire a végére értem, már kezdhettem is elölről. Szombat éjjelenként, a vasárnapi misére készülve mostam, vasaltam, stoppoltam, varrtam, cipőket tisztítottam, mert egy gyerekcsalád támaszkodhat - veszi át a szót gyorsan elérzékenyülő férjétől Panni néni. - Mindig vallásosak voltunk, a gyerekeket is ebben a szellemben neveltük, és akármilyen nehezen éltünk, mindig boldogok voltunk, mert szerettük egymást. Soha nem veszekedtünk, én a sorsom miatt soha nem zúgolódtam, eszembe se jutott, hogy mindez másképp is lehetett volna. A gyerekeket szigorúan neveltük, a fiúk kaptak is az apjuktól, ha rászolgáltak...- Nem is lehetett volna másképp, különben hogy boldogultunk volna ennyi gyerekkel. Mégis, minden nehézség ellenére, felneveltük, kitaníttattuk őket. És most olyan gyerekeink vannak, akikre büszkék lehetünk. Én semmit sem értem el az életben, hiába tanultam, még inkább csak gúnyoltak érte a munkában : Te úr vagy! De a Jóisten kárpótolt a gyerekeimben, mert nincs még egy olyan család Nyitrán, ahol tíz gyerekből kilenc egyetemet végzett volna - mondja nem titkolt büszkeséggel Jóska bácsi. Valóban van mire büszkének lennie. A hat fiú és négy lány között van orvos, műépítész, vegyészmérnök, fogorvos, agrármérnök, pedagógus, matematikus. Hatan Nyitrán élnek, a többiek Kassán, Rimaszombatban, Pesten illetve a svájci Lauseanne-ban. Ekkora családot összetartani bizony nem lehet egyszerű dolog, pláne, ha az unokák, dédunokák révén Kassától Prágáig, Szlovákiától Ausztráliáig az ország és a világ legkülönbözőbb pontjain élnek. Az együvé tartozás tudata azonban nem ismer határokat, a család hatósugara több ezer kilométer távolságban is érződik. S hogy ez így van, az vitathatatlanul Panni néni és Jóska bácsi érdeme, akik június 19. óta a „Családért - jövőnkért” emlékérem birtokosai. Megérdemelten. S. Forgott Szilvia Mit tenne az én helyemben? Ne faggasson engem arról, hogy milyen körülmények között kerültem a lordok házába... Elég szomorú, hogy negyvenhat évesen ide jutottam. Én, aki jól kerestem, bár csak a segédmunkásságig vittem. Ne mondja nekem, hogy próbáljak meg valamilyen munkát vállalni, hiszen az egészséges fiatalok is csellengenek! Olyan is lakik itt velem a hajléktalanok házában, aki most került ki a gyermekotthonból - még segélyt se kap! Hol kapnék munkát én. akit leszázalékoltak, infarktuson estem át, a májam is beteg. Dehogynem, volt nekem lakásom! Volt szép háromszobás, állami... De amikor elváltam, ott maradt az asszonynak meg a két gyereknek. Hogyan cserélhetnénk el? A lányom közben férjhez ment, a fiam is kamasz már... az asszony se keres sokat. Itt laknak ők is a városban. Néha találkozom velük. Hogy itt meglátogatnak-e a gyerekek? Még csak az kéne, hogy idejöjjenek! Ne vigasztaljon, hogy én nem tehetek róla, amiért így alakult az életem. Persze, hogy nem tehetek róla! De ki tehet?! Hiába mondja, hogy nem kell szégyelleni, ha ide jutott az ember! A kamasz fiam tán azzal dicsekedjen a barátai előtt, hogy az apja menhelyen él? Már két éve? Jobb, ha bent találkozom vele a városban, mert akkor szépen kiöltözöm. Ruháim még vannak, mert valamikor jól kerestem. Most kétezerötven koronát kapok a cukorpótlékkal (mert cukros vagyok) és a szociális segéllyel együtt. Négyszáz korona tartásdíjat fizetek a fiamra. Inni nem iszom, de cigarettázom. Marsot szívok, ez a legolcsóbb. Egy doboz két napra elég. Enni meg pontosan, rendszeresen kéne, de.... itt főzni nem lehet, a városban meg tíz korona a legolcsóbb leves is. Akkor hol van még a főzelék? A húst már nem is említem! Méghogy az asszonytól kérjek segítséget? Hát ilyen butaságot mondani!... Már ne is haragudjon. Mennyit keres az asszony? Takarítónő. A fiam meg kiskorától diétázik, mert beteg. Tudja, mibe kerül a diétás koszt? Az orvosnő azt mondta, hogy könnyű munkát vállalhatok. Például takarítást. De azt nem árulta el, hol, hiszen a takarítónőket is sorra elbocsátják. Ráadásul, de őszintén: a becsületes takarítás könnyű munka? Olvasni? Nem szoktam, mert nem látom a betűket. Ki kellene váltani a szemüvegem, de nincs rá pénzem, és csak az üveget adják ingyen, a keretet meg kell fizetni. Még szerencse, hogy a szívgyógyszereket meg a cukorbajra valót ingyen kapom, csak az idegcsillapítóért kell fizetni. De néha szükség van rá, bár csak akkor vagyok ideges, ha csúnyán szólnak hozzám... Hogy a politikával foglalkozom-e? Aztán mi a fenének? Egy évig lehet itt lakni, de én már második éve vagyok itt. Minden papírt elhoztam az orvosoktól, amit csak kértek. Azt mondja, hogy örüljek, mert kivételt tettek velem? Hát hová rakjanak ki? Hogy csak a nősülés marad? Jó, majd teszek egy apróhirdetést, hogy negyvenhat éves, elvált, beteg, leszázalékolt férfi lakás nélkül feleséget keres... Csak úgy fognak tolongani a nők! Ha pénzem volna, meg szép autóm, az más... de így? Mit kérdezgeti, hogy mik az elképzeléseim? Maga mit tenne az én helyemben? Ugye, semmi okosat nem tud mondani?! Amíg valaki nem kerül ilyen helyzetbe, fogalma sincs róla, mit érezhet itt az ember... Egy hajléktalan vallomását közreadja: K. Cs. RIPORT 1994. szeptember 25. IiBSáMBp
