Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-11 / 37. szám

esssssfs«®14 ilib® P ositano nagyon festői hely. Egy meredek domboldal lá­bánál fekszik. Télen két-há- rom szerény szállodája mindkét nemű festőművészekkel van tele, de aki nyáron érkezik oda, az egye­dül lesz. Az én szállodám tiszta és kellemes volt, a teraszán esténként elüldögélhet és a tengert bámulhatja az ember. Lenn, a kikötőben kis vendéglő áll, ahol makarónit, son­kát és frissen fogott halat rendelhet az ember, s hűtött bort ihat. Egy augusztusi napon, amikor már meguntam Caprit, ahol a szál­láshelyem volt, elhatároztam, hogy néhány napot Positanóban töltök. Halászcsónakot béreltem és oda­eveztem. Este érkeztem meg Posi- tanóba. Gyalog baktattam fel a domboldalon, táskáimat két megter­mett olasz nő cipelte egészen a szállodámig. Régi barátom, Giusep­pe, a pincér ebben az évszakban amolyan mindenes volt: portás, hordár, szobalány és szakács. El­árulta, hogy már három hónapja la­kik nála a szállodában egy ameri­kai. Meglepett, hogy nem én leszek Giuseppe egyetlen vendége.- Festőművész, író vagy valami hasonló az illető? - kérdeztem.- Nem, uram, ő egy gentleman. Furcsa, gondoltam magamban. Idegenek nyáron nem szoktak Posi- tanóba járni. El sem tudtam képzel­ni, hogy valaki három hónapot tölt­sön ott, hacsak nem bujkál az il­lető. S mivel az év elején egész Londont lázba hozta a hír, hogy egy neves, ám csaló pénzember megszökött, arra gondoltam, talán éppen ő a titokzatos idegen. Kicsit ismertem, s azt reméltem, hogy hir­telen megérkezésem nem fogja őt zavarni.- A vendéglőben láthatja majd - mondta Giuseppe, miután kijöttem. - Mindig ott szokott vacsorázni. Amikor bementem, még nem volt ott, de néhány perc múlva bejött egy férfi, aki nem lehetett más, mint a szállóbeli lakótársam. Meg­döbbentem, amikor láttam, hogy ez nem a bujkáló pénzember, hanem egy idősödő, magas úr, hosszúkás, rokonszenves arccal. Bronzszínűre sült bőre a Földközi-tenger mellett töltött nyárról árulkodott. Nagyon szép, krémszínű selyemöltönyt vi­selt, s kalap nélkül volt. Sűrű, szür­külő haját rövidre vágatta. Könnye­dén és elegánsan mozgott. Tekinte­tével végigpásztázta az asztaloknál ülő, kártyázó helybelieket. Amikor észrevett, kedvesen elmosolyodott, s elindult felém.- Hallottam, hogy szintén a szál­lodában lakik. Giuseppe nem tudott lejönni, hogy bemutasson önnek. Remélem, nincs kifogása ellene, ha én magam mutatkozom be. Szeret­ne egy idegennel vacsorázni?- Kérem, foglaljon helyet. Az úr a lányhoz fordult, aki ép­pen az asztalt terítette meg, és hi­bátlan olasz nyelven közölte vele, hogy együtt fogunk vacsorázni. Asztaltársam szellemes volt, s kellemesen elbeszélgettünk.- Nézze el nekem, ha túl sokat fecsegek - mondta kis idő eltelté­vel. - Három hónap óta most be­szélhetek először valakivel angolul. Feltételezem, hogy nem marad itt sokáig, ezért kihasználom az alkal­mat.- Positanóban három hónap igen hosszú idő.- Csónakot béreltem. A napjaim fürdéssel és horgászással telnek. Meg olvasok. Sok jó könyvem van, bármelyiket szívesen kölcsönadom önnek.- Azt hiszem, az olvasásból ele­gem van, de azért szívesen megné­zem a könyveit. Mindig érdekel, mit olvasnak mások. Ez sokat el­árul róluk. Vacsora után sétáltunk egyet. Új­donsült ismerősöm nagyon olvasott volt, minden érdekelte. A festmé­nyekről oly szakszerűen beszélt, hogy arra gondoltam, nem képzőművészeti kritikus-e. De az­tán a könyvekre terelődött a szó, s akkor úgy véltem, bizonyára egye­temi tanár.- Az ön neve az utóbbi időben nagy népszerűségnek örvend - je­gyeztem meg.- Ó, és miért?- Nem hallott még a híres Bar- naby asszonyról? Önnek honfitársa.- Igen. Gyakran találkoztam a nevével az újságokban. Ismeri?- Igen, elég jól ismerem. Elbűvölő asszony. Amikor London­ba érkezett, hosszabb időt töltött ott, s a legrangosabb estélyeket adta. Bármikor kaptam tőle meghívót, mindig örömmel fogadtam. Min­denki szívesen járt hozzá. Eskü­szöm, az ő estélyei voltak a legsike­resebbek. Ismeri az élettörténetét? A barátom elmosolyodott, s meg­jegyezte:- Lehet, hogy Londonban fölöt­tébb kedvelik Barnaby asszonyt, ám Amerikában alig ismerik... Én is elmosolyodtam.- Mesélek róla valamit. A férje a jelek szerint egy faragatlan tuskó. Az il­lető magas, erős férfi, aki az öklével egy kisborjút is agyoncsap. Arizonában Revolver Mike-ként is­merik.- Miért?- Mert évekkel ezelőtt egyszerre két férfit lőtt agyon. Barnaby asszony elmondta, hogy még ma is ő a legjobb lövész egész Nyugat-Amerikában. Bá­nyász, tehénpásztor, fegy­vercsempész, s Isten tud­ja, mi minden még.- Valódi nyugat-ameri­kai - állapította meg sava­nyú képpel új ismerősöm.- Barnaby asszony igen vidám történeteket mesélt róla. Természetesen min­denki szerette volna látni a férjét, de a hölgy azt ál­lította róla, hogy soha nem távozik el a szabad természetből. Egy vagy két évvel ezelőtt naftára lelt és nagyon meggazda­godott. Amikor Barnaby asszony az élményeiről mesélt, mindenki vissza­fojtott lélegzettel hallgat­ta. Ez az ősz hajú, egyál­talán nem szép, de reme­kül öltözködő hölgy, nya­kában gyönyörű gyöngy­sorral, elbűvölte a társasá­got, amikor arról beszélt, hogyan mosta ki a bányá­szok ruháit egy teknőben az egész bányatelep szá­mára. Amikor az ember ott látja őt az asztalfőn valódi hercegek, nagykö­vetek, miniszterek és gró­fok társaságában, szinte hihetetlennek tűnik, hogy ez a hölgy néhány évvel ezelőtt még hetven bá­nyász részére főzött.- Írni és olvasni tud?- Azt hiszem, a meghívóit a tit­kárnője írja, de Barnaby asszony semmiképpen sem lehet művelet­len. Elárulta, hogy amikor a bánya­telepen mindenki nyugovóra tért, ő mindig legalább egy órát olvasott.- Ez valóban figyelemreméltó...- De Revolver Mike csak az alá­írását tanulta meg, amikor meggaz­dagodott és csekkeket kellett aláír­nia. Baktattunk felfelé a dombon a szállodánk irányába, s mielőtt bú­csút vetünk egymástól, megegyez­tünk, hogy a következő napot együtt töltjük. Egész nap fürödtünk, olvastunk, ettünk, társalogtunk, s este együtt mentünk vacsorázni. Másnap, reg­geli után megkértem, mutassa meg a könyveit.- Mehetünk! - mondta. Követtem a szobájába, ahol Giu­seppe éppen az ágyat tette rendbe. Az első, amit megpillantottam, Bar­naby asszony gyönyörűen bekerete­zett fényképe volt. A barátom is észrevette, s elsápadt a méregtől.- Giuseppe! Miért szedte elő ezt a fényképet a szekrényből? Hát mi­ért tettem én oda?!- Nem tudom, uram. Ezért he­lyeztem vissza az asztalra. Úgy gondoltam, hogy szívesen látja a becses neje arcképét. Ez nagyon meglepett.- Barnaby asszony az ön felesé­ge? - kérdeztem.- Igen.- Istenem, akkor ön Revolver Mike?- Annak látszom? Nevetni kezdtem:- Hát nem éppen. A kezeit néztem. Felém nyújtotta őket.- Nem, uram. Én még soha éle­temben nem csaptam agyon kisbor­jút a puszta öklömmel. Kis ideig szótlanul néztük egy­mást.- A feleségem azt akarta, hogy változtassak nevet. Nem egyeztem bele. Megharagudott. Én meg azt mondtam, hogy ami sok, az sok. A legtöbb, amit tehetek, hogy három hónapig Positanóban fogok bujkál­ni. Kérem, ne árulja el a titkomat...- Hallgatni fogok, mint a sír. De őszintén szólva nem értem, mit je­lent ez az egész.- Orvos vagyok. Az utóbbi har­minc esztendőben Pennsylvaniában éltünk a feleségemmel. Nem tudom, tetszettek-e önnek azok a történetek, melyekben a feleségem faragatlan tuskónak festett le, de én elmondha­tom, kevés műveltebb nőt ismertem nála. Nemrég meghalt az unokanővére, s a feleségem nagy va­gyont örökölt. Mindig sok angol regényt olvasott, s az volt a vágya, hogy egy ideig Londonban élhes­sen, estélyeket rendezhes­sen, s egyéb nagyszabású rendezvényeket, amilye­nekről a regényben olva­sott. Nem lelkesedtem ezért az ötletért, de hát az ő pénze ment rá, ezért örültem, hogy teljesül ré­gi vágya. Április utolsó napján útra keltünk. Hereford if­jú grófja és grófnője a vé­letlen folytán ugyanazon a hajón utazott. Alighogy elindultunk, beteg lettem, s a kajütben pihentem, a feleségem tehát egyedül maradt. Fenn a fedélzeten éppen a grófnőé mellett volt a napozószéke. A fe­leségemnek kitűnő a hu­morérzéke. Beszélgetése a grófnővel úgy kezdődött, hogy elmesélt egy viccet, s hogy még érdekesebb legyen a do­log, hozzátette: igaz a tör­ténet. Ez nyomban meg­hozta számára a sikert. A grófnő kérte, hogy mond­jon még valami vidám történetet, s a feleségem ezáltal még inkább a bi­zalmába férkőzött. Időnként lejött hozzám a kajütbe, s elmesélte, hogy milyen jól összebarátkoz­tak. Számomra ez nagyon szórakoztató volt, s mivel unatkoztam, kikölcsönöz­tem a könyvtárból Bret Hart kalandregényét, hogy ebből érdekes rész­leteket mondjak el neki.- Valóban - csaptam a homlokomra. - London­Z. NÉMETH ISTVÁN Egy tünemény Elérsz-e majd, ha csak egy karnyújtásnyira leszek, s ha mozdulnom is kin, segítsz-e lépnem? Szólítasz-e hittel, mint az Istent? Rokonok vagyunk hiszen az Öröklétben... Várhatlak-e éjjel, mikor csak egy pókfonálnyi vékony fénysugár kapcsol a léha testtel? Emlékként még mondd, hogy rádragyoghatok, a süketítő' csöndbe ne temess el! Foghatom-e ujjad, mint a gyermek, ki még tétován lépdel, de holnap járni kezd? Remélhet egy kis bogár annál is többet, hogy a világűrből egy nap felfedezd? Szállj le, szállj, parányi csillagodból, tündér! Mint sűrű haj, életem napja megfogyatkozik. Vagyok e néma, barbár csöndben hűség, míg a Mindenséget lassan felőrlik malmaid. Szilva József fametszete ban egyértelműen úgy véltük, hogy Barnaby asszony ugyanolyan jó el­beszélő, mint Bret Hart.- Előre örültem annak, milyen csalódást okoz majd nőm új barátai­nak, ha a hajóút végén előjövök, s elmondom nekik az igazat. Ám mi­előtt kikötöttünk volna Southamp- tonban, a feleségem elmondta, hogy a grófi házaspár vacsorát készül adni a tiszteletére. A grófnő ugyanis ég a vágytól, hogy bemutathassa őt a lon­doni úri társaságnak. Ez nagyszerű alkalom lenne, ám én, természete­sen, mindent elrontanék, mivel en­gem a magam valóságában kellene bemutatnia. Akkor még nem tudtam, hogy nejem a hajóút folyamán Re­volver Mike-ot csinált belőlem, in­kább azt gondoltam, talán egy szót sem szólt arról, hogy én is a hajón vagyok. Nos, a feleségem arra kért, hogy egy-két hétre, amíg ő megszi­lárdítja pozícióját, utazzam el Pá­rizsba. Ez nem volt ellenemre. Szí­vesebben mentem Párizsba, mint az ő londoni estélyeire. Southampton- ban tehát búcsút vettünk egymástól, s én továbbutaztam Párizsba. Tíz nap múlva a feleségem meglátoga­tott Párizsban, s elmondta, hogy a si­ker, amit aratott, felülmúlta a legme­részebb elképzeléseit is, minden még nagyszerűbb volt, mint a regé­nyekben. Aztán hozzátette, hogy ha megjelennék köztük, az mindent el­rontana. Megígértem hát, hogy Pá­rizsban maradok. De ez sem tetszett neki. Párizs oly közel van London­hoz, mondta, s bárkivel összetalál- kozhatom a londoni közös ismerőse­ink közül. Erre azt válaszoltam, hogy Rómába vagy Bécsbe utazom. Ez sem felelt meg neki. Végül is ide jöttem, s már három hónapja itt buj­kálok, mint valami bűnöző...- Ez tehát azt jelenti, hogy ön nem lőtte agyon azt a két hazárdjá- tékost, az egyiket jobb, a másikat bal kézzel?- Uram, nekem fegyver még soha nem is volt a kezemben.- No és amikor mexikói banditák támadtak önökre a nyaralójukban, s a felesége töltötte meg az ön fegy­verét, hogy ellenállhassanak, míg megérkezik a rendőrség? Barnaby elcsodálkozott.- Ezt soha életemben nem hallot­tam. Nem tűnik ez túl vaskosnak az ön számára?- Vaskosnak? Olyan jó volt, mint valami western.- Igen. Bizonyára őt is ez inspi­rálta.- Hát a teknő? Az ön felesége, mint mesélte, abban mosta a bányá­szok ruháit. El sem tudja képzelni, mennyire megnevettetett minket ez­zel a történettel. Tulajdonképpen ebben a teknőben hajózott be a lon­doni társaságba! - tört ki belőlem a nevetés. - Lóvá tett bennünket!- Meg engem is! - jegyezte meg Barnaby.- Büszke lehet a feleségére. Nagyszerű nő. Rájött, hogy minden egyes brit szívében ott van a ro­mantika iránti vágy, tehát azt nyúj­totta nekünk, amire vágytunk.- Önnek mindez nagyon szép, uram. London gyarapodott egy cso­dás vendégszerető hölggyel, de én attól félek, hogy elvesztettem a tö­kéletes feleségemet.- Revolver Mike számára az egyetlen hely a szabad természet, valahol a vadnyugaton. Kedves Barnaby úr, így nem marad más hátra, mint hogy továbbra is inkog­nitóban éljen.- Nem mondom... Köszönöm szépen! - mondta Barnaby keserű szájízzel. Sági Tóth Tibor fordítása 1994.szeptember 11. Vasárnap

Next

/
Oldalképek
Tartalom