Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-03 / 27. szám
A pozsonyi. Már a nagyszülei is ebben a vá- vj O rosban éltek. Ő pedig már nem csak e városban él, hanem érte is.- Nem tudom, szomorú legyek-e miatta vagy büszkélkedjem vele, de egyike vagyok a legöregebb pozsonyiaknak és a legidősebb idegenvezetőknek. És nemcsak a koromnál fogva, hanem a szakmában eltöltött 24 év miatt is - vallja be Löffler Katalin, miután hellyel kínál könyvekkel, régiségekkel, milliónyi apró emléktárggyal telezsúfolt otthonában. A lakás egy 110 éves épület első emeletén található a Kuzmány utcában. Pozsonynak ezt a részét valaha „új telepnek” nevezték, az óváros után itt találhatók a legszebb épületek a 19. század végén épült polgárházak, melyek ma már szintén a város történelméhez tartoznak. Ahhoz a történelemhez, mely az évek során elválaszthatatlan része lett Löffler Katalin életének.- Mennyivel könnyebb az idegenvezető dolga, ha a szülővárosában dolgozhat?- Abban, hogy én idegenvezető lettem, nagy szerepe volt a töténelem iránti vonzalmamnak. A gimnáziumban nagyon jó tanárunk volt dr. Magyar Győző személyében, ő szerettette meg velem a történelmet. így aztán nem sokáig haboztam, mikor egy súlyos autószerencsétlenség következtében rokkantnyugdíjas lettem, és megfogadtam egy ismerősöm tanácsát,s jelentkeztem az éppen induló tanfolyamra. Öten végeztük el, négy férfi és én. Én voltam közöttük az egyedüli őspozsonyi, de meg kell mondanom, nem én tudtam a legtöbbet. Ezek a nem pozsonyi születésű kollégák olyan lelkesedéssel dolgoztak, annyit kutattak, hogy én is sokat tanultam tőlük. Például nem egy érdekes történetet, amit később magam is gyakran elmeséltem a vendégeknek, akik mindig nagyon élvezték. A turistákat ugyanis a pontos adatoknál, számszerű tényéknél, aprólékos paramétereknél sokkal inkább érdeklik az érdekességek, a valós vagy valótlan történetek, melyek egy-egy látnivalóhoz kapcsolódnak.- ön Pozsony melyik részét szereti legjobban?- Amit én szeretek, az már annyira nem is mutogatható. Inkább azt mutatom meg a vendégeknek, ami értékes. Bár sajnos, az sincs mindig a legjobb állapotban. Az utolsó negyven év nem múlt el nyomtalanul. Gyönyörű az óváros, a Dóm környéke, mégis hiányzik a Zuckermandli és persze a híres Zsinagóga. Pozsony e jellegzetes részeinek lebontása az elmúlt rezsim bűnei közé tartozik. A Zsinagógát különösen sajnálom, hiszen nemcsak Pozsony egyetlen orientalista stílusú épülete volt, hanem Európában egyedülálló módon össze volt építve a Dómmal! De azért van még mit mutogatni: a Káptalan utcában, a Klarisszák környékén, a Ventúr utcában - ezek a részek kezdik lassan visszanyerni régi arculatukat, arra szívesen vezetem a turistákat.- Mi az, amit legszívesebben elrejtene az idegenek elől?- Például a Duna-part, ott is a Nemzeti Galéria. Megbocsáthatatlan, hogy a Vízikaszárnya gyönyörű, Mária Terézia korabeli barokk épülete elé azt a vörös borzalmat építették. Az ilyesmit az ember megpróbálja viccel elütni, hogy mégse szömyűlködjenek nagyon a vendégek.- És szoktak szömyűlködni?- Szoktak bizony. Ezen is, meg az Új-hídon is. Ami maga nagyszerű építészeti alkotás, konstrukcióját tekintve a világ hetedik függőhídja, csak nem lett volna szabad ide építeni, a Dóm elé.- Az elmúlt negyven év városromboló politikája ellenére számos értékes műemlék megmaradtba nem is a legjobb állapotban. Mi maradt meg azonban a régi Pozsony szelleméből?- Állítom, hogy Pozsonyban a legkellemesebb élet a két háború között volt, s nem azért, mert én akkor voltam fiatal. Itt egy olyan toleráns, kellemes atmoszféra uralkodott, amelyhez hasonlót sehol máshol nem talált az ember. A városban egy csomó nemzet élt együtt - németek, magyarok, szlovákok, lengyelek, csehek, horvátok, zsidók -, mégsem volt közöttük semmilyen viszály. Sem nemzetiségi, sem vallási. Az őspozsonyiak három nyelven beszéltek. Én néha azt hiszem, mi így is születtünk. Nem tanultuk a nyelveket, mégis egyformán tudtuk. Ez a háromnyelvűség a hivatalos életben is megvolt. 1948-ig például az utcák neve három nyelven volt feltüntetve. Na és létezett egy pozsonyi eszperantó! Sajnos, ma már nincs partner, akivel gyakorolhatnám. A grammatikájának lényege, hogy a mondatban az ige német, a főnév magyar, a melléknév, a kötőszó szlovák. így beszéltek például a kofák is a piacon, akik a híres ligetfalusi krumplit meg sárgabarackot árulták... Gazdag volt a város kulturális élete is. Nyaranta, két hóna(Méry Gábor felvétele) iA: avagy: hogyan látja szülővárosát az idegenvezető? pon át, a Nemzeti Színház épületében magyar színielőadások voltak. A helyi színtársulat mellett pesti színházak is gyakran vendégszerepeitek. A ligeti Arénában fellépett például Honthy Hanna is, aki tulajdonképpen itt kezdte a karrierjét. Télen minden hétfőn bécsi színházak játszottak a Nemzetiben. Mi, mint diákok, szinte minden előadásra elmentünk. Nemcsak a magyarra, hanem a németre is. A színházat ma is nagyon szeretem. Jó, hogy Pozsonyban még ma is sok színvonalas előadás látható, de megszűnt a város kellemes kisugárzása. Ez már nem az a Pozsony. Eltűnt a tolerancia, s helyette lépten-nyomon ellenségeskedést, gyűlöletet tapasztalni. Ez nem ide való, ebbe a városba.- Az idegeneknek hogy tetszik ez a mostani Pozsony?- Tetszik nekik. Igyekszem olyan dolgokat mutatni, hogy tessen. Aki első ízben jár nálunk, általában kellemesen meglepődik. Tudniillik külföldön (Prikler László felvétele) nincs túl jó neve az országnak, és így a fővárosnak sem. Nem is tudnak róla sokat. Annál inkább elbűvöli őket. Persze, a turistákat nemcsak a múlt érdekli, hanem a napi politika is. Ezért naponta négy újságot el kell olvasnom és a híreket is állandóan hallgatom, hogy kellően tájékozódhassam.- És mire kíváncsiak a külföldiek?- Az egyik leggyakoribb kérdés például a bősnagymarosi vízlépcsőrendszerre vonatkozik. Elsősorban az osztrákok érdeklődnek iránta. Úgyhogy nekem is elég sokat kellett a témával foglalkoznom, szinte már kis szakértőnek érzem magam.- Sokéves tapasztalata alapján, miként ítéli meg a turizmus fejlődését az utóbbi időben Szlovákiában, s azon belül Pozsonyban?- Általában csökkent az idegenforgalom. 1992- ben még annyi vendégünk volt, hogy a várban sorba kellett állni, hogy olyan helyet találjunk, ahol nem zavarjuk a többi csoportot. Tavaly már nem kellett sorba állni. Az idén pedig? A minap voltam fenn a várban. Egy teremtett lélek nem volt ott.- Ön szerint mégis mi ennek az oka?- Egyrészt az általános recesszió, a pénztelenség. A másik ok viszont a városban keresendő. Pozsony fekvése gyönyörű. Ebből a szempontból minden feltétel adott ahhoz, hogy fontos város legyen, Kö- zép-Európa központja. De mindehhez pénz is kell. Ahhoz is, hogy tisztább legyen; hogy a városi forgalom, a tömegközlekedés színvonalasabb legyen. Hogy több legyen a park. Hiszen most alig van a belvárosban egy tenyérnyi zöld, a parkokból is hiányoznak a padok, a járdák, az aszfalt minősége botrányos. Gond a parkolás, szinte hihetetlen, de a Carlton előtt - ami maga is szégyen a városra, ahogy ott pusztul - nincs közvilágítás. Este, színházból jövet, csak zseblámpával lehet közlekedni. Ezt azonban még el lehet ütni viccel. A politikai csúfságokat azonban már nehezebben. 1992-ben, de még tavaly is, olyan volt a városban a hangulat, amely szó szerint elriasztotta a turistákat. A Szlovák nemzeti felkelés terén nem lehetett úgy keresztülmenni, hogy ott ne találkozott volna az ember tüntetőkkel. Az idegent persze érdekli, hogy mi történik, s nekem kénytelen-kelletlen fordítanom kellett. Ezáltal is csorbát szenvedett a város hírneve. Valaha sok cseh járt hozzánk. Most egy se teszi be a lábát turistaként Szlovákiába. Hiányoznak a magyarok. Csak az osztrákok jönnek, mert itt olcsón tudnak bevásárolni. A turizmus csökkenése mindenképpen kárára van a városnak. Erkölcsileg- anyagilag egyaránt.- A huszonnégy év alatt bizonyára sok mindent megélt ezen a pályán. Hogyan összegezné, mit adott önnek ez a 24 év?- Ez alatt az idő alatt rájöttem arra, hogy szeretem az embereket. És úgy hiszem, ezt ők is érzik. Még soha nem volt konfliktusom a vendégeinkkel. Igyekeztem jó, baráti viszonyt kialakítani a csoporttal. És megpróbáltam, amennyire tudtam, a kedvükre tenni. A huszonnégy év alatt sok ezer emberrel találkoztam, voltak köztük különböző nemzetiségűek, mentalitásúak. Mindig nagyon jól éreztem magam a magyar csoportokkal, szívesen voltam osztrákokkal is. A németekkel már nehezebb volt kapcsolatot teremteni, náluk mindig éreztem a három lépés távolságot. Voltam svédekkel is, akiknek a mi történelmünkről abszolút semmi fogalmuk. Igaz, mi sem ismerjük az övéket.- Ha már itt tartunk: milyen a jó idegenvezető?- Elsősorban udvarias, akkor is mosolyog, ha nagyon kellemetlen megjegyzést kap. Akkor is szolgálatkész, ha a turista szekálja. Fontos a tudás, de tapasztalatból tudom, hogy egy-egy szobor paramétereinél jobban érdekli az embereket, hogy miért áll ott az a szobor, ahol van. Színes kis történetekkel, érdekességekkel lehet igazán élvezetessé tenni a városnézést. Én is összegyűjtöttem egy pár ilyen kuriózumot az idősebb kollégáktól, régi újságokból, könyvekből. Szívesen átadnám majd a fiatal kollégáknak. _ Hogy tervezi, meddig fog még dolgozni? Nem fárasztó már néha a sok járkálás, szervezés, turistavezetés?- Utazni már nem utazok. Nyolcvan elmúltam, csak Pozsonyban dolgozom. Ez a szívügyem is, ezért nem érzem fárasztónak. Amit az ember szívesen csinál, az nem lehet fárasztó. Ha tudom, hogy vár a csoport, azt is elfelejtem, hogy ingadozik a vérnyomásom, hogy esetleg nem érzem jól magam. Mert azt csinálom, amit szeretek. Idegenvezető huzamosabb ideig tényleg csak az lehet, akinek szívügye ez a munka és örömmel végzi. Azt a turisták is kiérzik. S. F. SZ. HELYBENJÁRÁS (Folytatás az 1. oldalról) ösztönzés és kellő szintű koordináció nélkül nem fogunk tudni előre lépni. A múltkor például autón végigutaztam a magyarországi Komáromon, s annak határában tucatjával kempingeztek a holland, a német, a dán turisták. Idehaza a pathi, gyűgyi, deáki, zólyom-szalatnyai termálfürdők parkolóiban alig-alig látni nyugati rendszámú lakókocsit.- Miért van az, hogy a honi utazási irodák inkább a Malvin-szigetekre induló társasutakat árulnak, semmint hogy a külföldi turistákat próbálnák idecsalogatni?- Mert olyanok a törvények, az erre épülő rendelkezések és adóelőírások, hogy ezt tartják a jövedelmezőbb, járhatóbb útnak. Más kérdés, hogy ez nem növeli, hanem éppen fordítva, egyenesen apasztja az állam devizakészleteit. A turizmus egyik íratlan törvénye, hogy akinek van némi összespórolt pénze, az fogja magát és utazik; míg az aktív idegenforgalom biztosítása csak hosszabb távú fejlesztés eredménye lehet. Szlovákiában, sajnos, ez még nem él kellőképpen a köztudatban.- Nem lenne tanácsos újra átgondolni, újra kezdeményezni a privatizációt?- Nyilván ez is segítene valamit a helyzeten. Ehhez azonban jóval alacsonyabb kiindulási árakra volna szükség, valamint arra is, hogy hosszabb lejáratú, akár két generációra szóló bérleti szerződéseket lehessen kötni. Ez sokakat érdekeltté tehetne az idegenforgalmi létesítmények üzemeltetésében, ugyanakkor csökkenhetne a tetemes összegű hitelek iránti igény.- A szerződéses, illetve a saját tulajdonban levő jövedelemérdekeltségi rendszer bevezetésekor azt reméltük, hogy kevesebb lesz a visszaélés, csökken a vendégek megkárosításának és megkárosítóinak a száma. Az ellenőrző szervek sorozatos jelentései ezt rendre megcáfolják.- Így igaz, s az okok szerteágazók. Attól például, hogy a szerződéses üzemelési forma tért hódított, még nem lett több a bélszín, a vadas, nyáron az olcsó sör. A korrupciós láncok működése pedig élteti a súlycsonkítást, a vastagabban fogó ceruzát. Az is igaz, hogy sok szerencselovag is bolthoz vagy egyéb vendéglátóipari egységhez jutott, többen túlontúl hamar akarnak meggazdagodni. Persze, ez nem általánosítható, de az ellenőrző szervek jelentései kellőképpen beszédesek.- Befejezésül már csak annyit: a Tátrában például annyira lecsökkent a turistaforgalom, hogy lényegében hatályon kívül lehetett helyezni a gépkocsiforgalom-korlátozást előíró rendeletet, a szállodáink elaggottak, a kiegészítő programoknak pedig kiki jobbára bottal ütheti a nyomát. Ebben a helyzetben van még esély a felzárkózásra ?- Nagyon sokan továbbra is a régi gondolkodásmód szerint állami direktívákat várnak. Hál’istennek, azoknak a korszaka lejárt, ugyanakkor viszont nem érkezett még el, sajnos, az állami garanciák időszaka. Ebben látom a bökkenőt, a legnagyobb veszélyt. Én úgy látom, legföljebb egy-másfél évünk van már csak arra, hogy elmozduljunk a holtpontról. Ellenkező esetben Szlovákia idegenforgalma annyira megtorpan, hogy a helybenjárás helyett a hátramenet fog következni. Európa, sőt Közép-Európa szívében örök vétek volna az ilyesmi.
