Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-11 / 37. szám
l/BSárnap 1994. szeptember 11. PUBLICISZTIKA A sz óvivő vagy szószóló hatóság, intézmény vagy testület képviseletében nyilatkozó személy. Jogosult arra, hogy „vigye” a szót! Ismert népnyelvi fordulat - „viszi a szót!” -, beszédes embert jelent. A fogalom tehát népi eredetű, mint ahogy a szószóló is ilyen ihletésű, manapság a politika kisajátította, a közéleti zsargon fogalomtárába tartozik. Elnököknek, parlamenteknek, kormányoknak, pártoknak és mozgalmaknak vannak szóvivőik. Jó képességű szótehetségek! A feltett kérdésekre kapásból válaszolnak a sajtóértekezleteken, informálnak és tájékoztatnak. Annál sikeresebbek, minél ügyesebben rögtönöznek. A valóság lényegét pontos fogalmakkal kell megragadniuk. A szó, a nyelv révén, mely munkaeszközük. Akár a költők rokonai lehetnének! De mégsem lehetnek! A költőt képzelete ihleti, szavai átvitt, képi értelműek, szimbolikusak. A szóvivő szavai viszont realista és konkrét gúzsba köti őt a valóság! Ha a szóvivő költené, egyhamar lebukna. Pontosan kell szólnia, ha kevesebbet mond, mint amennyit tud, esetleg nem érdekes; ha többet, kárt okoz és érdeket sérthet. Nem könnyű a szóvivőnek! Nem közömbös, a szóvivő milyen intézményt képvisel. A kormányszóvivő hangja erős és messze hallatszik, nemkülönben az elnöki szóvivőé. A nagy pártok szóvivői méltán bömbölhetnek, akár az oroszlán! A közepes pártok szószólói jól teszik, ha normális hangon beszélnek és a mértéktartás sem idegen számukra. A kis pártok és pártocskák, apró mozgalmacskák szóvivői legyenek szerényen realisták, öntudatosan visszafogottak, decibellek helyett inkább az igazságra, a szellemi komolyságra törekedjenek. A kisebbségi mozgalmak szóvivői különösképp! Az igazság igénye a szavak természetéből következik. A szó alaptulajdonsága, hogy tiszta akar maradni! Eredendően a megértés eszköze, nem a félrevezetésé. A szó tisztasága azonban metafizikai tüneménnyé vált. Amennyiben hat, azáltal érvényesül, hogy visszhangot kelt az emberben. A szavak hitele, tisztasága nem látható, meg nem fogható és nem mérhető, matematikai képlettel sem határozható meg és nem fér SZAVAK TÜNDÖKLÉSE ÉS NYOMORÚSÁGA semmilyen egyenletbe. Mindennapi csoda lehet, ha jelen van, megérezhető! Érezhető, mint a nyári záporban felfrissült föld illata, mint az érett gyümölcs íze, akár a nap melege. Nem látjuk, de tudjuk, hogy jelen van! Bűvös kék madár! De hát minek a pátosz és a metafizika egy tárgyilagos igényű, elemző jegyzetben? Hogyan kerül a csizma az asztalra?! avak romlása s infláció- ja idején hangzik a kérdés? Ilyen korban nem racionális valóságot fejez ki a szó, hanem káoszt teremt. A szóvivő pedig irracionalizmus és a metafizika foglya lesz. Pedig a demokrácia vele kezdődött, a szóvivőkkel! Rövid idő alatt elszaporodott, ő a helyzet kulcsa, a pluralizmus követe és a véleményszabadság szimbóluma. Az új politikai eszmék és hangok kórusa sokszínű disszonáns együttes, a modern zenére hasonlít, mégsem ugyanaz! A modern zene egység és törvény, a mai modern politika pedig a rend hiánya és a káosz rokona, mely káosz úgy viselkedik, mintha rendezésre törekedne, de ez csak látszat! Nem rendezést akar, hanem hatalmat! A vezetés tekintélyét és az akarat hegemóniáját szeretné, s mindent megtesz érte. Átmeneti korban ez talán szükségszerű és - bár nehezen! - elviselhető, amíg a szavak önmagukat jelentik és a fogalmak igazságtartalma ki nem merül. A folyamatra, mely ide vezetett, ne térjünk ki! Nézzük a végeredményt! Rettenetesen elszaporodtak az üres szavak. Az újságban az egyik párt sajtóértekezletéről olvasok rövid hírt. A szóvivő bizonyos kérdésben ismertette e párt álláspontját. A sajtó már széleskörűen tárgyalta, forszírozta, kilúgozta és kiteregette az esetet, mely amúgy is bűzlik a szennytől, nem használ neki a nyilvános nagymosás. A szóvivő ismertette álláspontot egy nappal korábban már elmondta a párt főtitkára, olvastam az újságban, s három nappal előtte ismertette az elnök. (Ezt is az újságban olvastam!) Ragyogó szószaporítás. A politika malmai - nem lassan, mint az istené! - gyorsan őrölnek, szorgalmas és fáradhatatlan szerkezetek, üres szavak lisztjévé őrlik az életünket! S bár nem eszerint élünk, mégis kihatnak sorsunkra. Néhány év alatt új fenomén jött létre a társadalomban: a demokratikus politikai élet, amely önmagát gerjeszti és indokolja, feladatai vannak, de az öncélúság sem ismeretlen előtte. Részben indokoltan, másrészt viszont öncélúan létrehozza és kitermeli tevékenysége Duba Gyula tárgyát és értelmét, megduzzad és növekszik, mint egy daganat, s rátelepszik az életünkre. Megoldandó problémákat teremt és megoldja őket, gyakran látszatmegoldásokat termelve, bizonyos okokból másra képtelen. De erről később! Hónapokig figyeltük például a hármas koalícióért folytatott országos kampányt. Jó ügy, fontos szövetség, meg kellett lennie. Mégsem értem a körülötte kerekedett hűhó méreteit! Amennyiben a gondolat igaz és a szövetség törvényszerű, akkor miért kellett eme igazságnak a sok beszédben és írásban kilúgozott sémájával feküdni és kelni?! Azaz, hogy ezt is értem! A politikai akarat megszólítja a közvéleményt, hogy a támogatására való hivatkozással elérje céljait. A múlt rendszerben a népre, a demokráciában a közvéleményre, az adófizetőre hivatkoznak. A demokratikus politika is a közvéleményre támaszkodva (nem) veszi figyelembe a polgár szavát, érdekeit és akaratát; a lényeg - részben! - változott, a forma maradt. A mai politikusban is megvan az erős hajlam, hogy az adófizetőt jóhiszemű partnernak és naiv baleknak vegye! A kialakult hatalmi rendszer torz játékszabályaiba bonyolódott politikust elkapja a pártharcok heve, a saját jól felfogott érdeke, a legtöbbször erőtlen arra, hogy valóban felismerje a közügyek igazságait és a választók érdekeit, és következetesen képviselje azt. Így lesz a választópolgár néző egy színházban, melyben kényszerítették jegyet váltani; s annak ellenére kénytelen végignézni a darabot, hogy nagyon kevéssé tetszik neki. A statisztikai felmérésekben a senkiben nem bízók magas arányszáma erről árulkodik. Az emberek kiábrándultak, elveszítették hitüket. Az emberiség történelme folyamán azonban a tömegek folyamatosan kiábrándultak és hitetlenek. Nem a jelenség érdekes, hanem annak okai! Az indítékokat kell tetten érni. Mi okozza, mi okozhatja hát a szószólók, a szóvivők nyomorúságát? A szavak nagyrészben elveszítették értéküket és erejüket! A tévé nyilvánossága előtt államférfiak és pártvezérek következmények nélkül hazugnak nevezik és sértegetik egymást. Rágal- mazási perek folynak, melyekben nincs, s talán sosem lesz bírósági ítélet. Egymásnak homlokegyenest ellentmondó vélemények és ítéletek érvényesülnek nyilvánosan, elnyerve az igazság rangját és hitelét. Számos forrás, fórum és szócső továbbít minden tényt, sugároz, közöl, minősít és véleményez, bírál és kihasznál, cáfol vagy megerősít, s nincs szilárd erkölcsi alap, amelyről dönteni lehetne az igazság mibenlétéről. A lélek egyedül bolyong a tények és dolgok dzsungelében, magára hagyatva! Esetleg az újságírói szemlélet szemüvegét is cserepekre törik egyéni és pártérdekek. A korábban szenvedni képes, karizmatikus egyéniségekről is kiderül, hogy emberien esendők! A mai politikai megosztottság abszurd méretei és dzsungeltermészete hátborzongatóan sugallja a metafizikus és az irracionális megoldhatatlanságot, melyek a kiúttalanságba vezetnek. T alán nem is érdemes erről beszélni. A közéleti formák öntörvényűek és objektívek, erkölcsös, jámbor óhajok nem változtatják meg a játékszabályokat. Korunkat nagy és átfogó erkölcsi válság és értékzavar jellemzi, s a gazdasági és társadalmi szerkezet gyökeres átalakulása kíséri. A folyamatban a politikus az alkotóerők és értékelosztás újjászervezőjének a feladatkörét tölti be. Nélkülözhetetlen, döntő szerep. Munkája általános, de nem kizárólagos! Ha az életben a politikus a sztár, a hős, a menő, akkor a politika törvényszerűen kényszeríti az életformára a maga erkölcsét, módszereit, értékrendjét, egész imágóját! S közvetve a dolgok kilátástalanságának és megoldhatatlanságának érzetét. Olvastam, hogy Angliában a politikus csak a népszerűségi lista tizedik helyét foglalja el. Elgondolkoztató! A politika - nélkülözhetetlensége ellenére - nem értékteremtő erő, s ritkán alkotó tevékenység, bár a valódi alkotóerők kibontakoztatását nagyban elősegítheti vagy fékezheti. A demokratikus politika kizárólagossága a káosz lázálmát sugallja. Ideje, hogy mindenhatóságának kelepcéjéből kiszabaduljanak a tényleges alkotóerők - termelés, tudomány, művészek -, amelyek valós anyagi és szellemi értékeket hoznak létre, s így képesek visszaadni a szavak jelentését és komolyságát. A politikus önmagától képtelen újjászületni, s a politika semmilyen elhatározásból nem tud megújulni! Csak a polgár, az adófizető, a választó képes arra, hogy változásra kényszerítse. Ezért érdemes szólni a szóvivők mai nyomorúságáról! Pontosabban: az övékéről is. •Egy tPOrtÁoiV í z Az életkor nem érdem. Ezt a hétköznapi bölcsességet vette elő minden alkalommal, ha valamely öregember rajta próbálta volna érvényesíteni tekintélyszerző szándékát. Kétségtelen, igaza volt. Ismert olyan embereket, akiknek meglett koruk ellenére is baj volt az erkölcsével, szorgalmával, meglopták volna az első koldust is. Mások, s ezek voltak többen, éppen korukkal növekvő emberségüket próbálkoztak átadni neki. Ebben szétvá- laszthatatlanul benne foglaltatott a szeretet, a szakmai tudás és az életkorral növekedő bölcsesség. Soha nem próbálták meg fiatal munkatársukat azzal áltatni, hogy ők már eleget dolgoztak, dolgozzanak a fiatalok. Helyette példát mutattak, mert szerintük ez volt a legnagyobb erő, amivel nevelni lehetett. Aztán a mondatok közötti csendek. Józanság és megfontolt véleményalkotás. Mintha tudatában lettek volna, hogy nem a saját dicséretük, hanem a munkájuk alapján ítélik meg őket. Jöttek világot átrendező háborúk, társadalmat felforgató hatalomváltások, reformok és álreformok, majd rendszerváltás a diktatúrából a demokráciába. Néma legyintéseik is többet kifejeznek némely hordószónokok tirádáinál. Szerette és szereti ezeket az öregembereket. Minden bizonnyal ők is szerették őt. Megfontol- tabbnak tartották, mint a többieket. Egyikükkel még a nyolcvanas évek közepén igen közeli kapcsolatba került. Emlékeit és gondolatait éveken át naponta megosztotta vele, így hát a találkozásaik szép lassan a mester és a tanítvány kapcsolatává változtak. Leggyakrabban arról vitatkoztak, ami mindkettőjüknek közös élményük, még akkor is, ha más-más földrajzi helyen és társadalmi állapotban élték is át. Az öregember soha nem lépett be semmilyen politikai pártba. Éppen ezért pontosan ismerte azok viselkedését, helyezkedésének módozatait, akik nem voltak képesek a pártoskodásból húzható haszon nélkül élni. A rendszerváltás után sokszor mondogatta: - A demokráciában ugyanúgy megcsinálják önmagukat a múlt rendszer üldözöttéi, mint annak idején a kommunisták, akik valamennyien partizánoknak és antifasisztának adták ki magukat. Egymást igazolták, egymásnak mentek el tanúskodni. Ugyanez lesz a hatvannyolcasokkal is, akiknek félreállítását maguk az elvbarátaik intézték, hiszen a kommunista pártból csak a kommunistákat zárhatták ki. Elvégre, aki ellenzéki volt, az hatvanyolc előtt, alatt és után is az maradt. Mindenki mást a sajátjai dobtak ki a fészekből. Ilyenkor mindig kivárt. Nem pislantott fel a csavarlazításból, hanem nagyokat szuszogva várta a reagálást. Tudta, mennyire érinti ez a fiút, akinek tudását elismerve sokszor mondogatta: - Csak ne lettél volna ennyire naiv, hogy elhitted, amivel ezek előhuzakodtak. Szükségük volt a magadfajtára, hogy igazolni tudják az emberek előtt a hatalomgyakorlás e szemét módozatát. Csakhát, ahogy az én korom nem érdem ma, ugyanúgy a te fiatalságod se volt bűn. Állapot, aminek minőségét nem ítélhetik meg azok, akik, amikor engem elintéztek, újságcikkel meg pisztollyal szövetkezetesítettek. Pedig vannak ilyenek, csakhát mintha elfelejtették volna mi mindent követtek el fiatalon. A csend ilyenkor úgy kapcsolta össze őket, mint folyondár az erdő fáit. Megszólalni mindig a fiú szólalt meg először. Lassan öltötte egymásba a szavakat, miközben figyelte az öregember arcának rezdüléseit. Mert akkor már felnézett rá, várva az egyetértő vagy ellentmondó gondolatokat. A fiú szinte minden esetben tudta, kikre gondol az öregember, amikor hős szövetkezetesítőket emlegetett. Egyszer a ritka alkalmak egyikén, amikor a sör látszott az egyetlen fertőtlenítő italnak a rozsdás gépek alól kimászott ember torkában, a füstös késdobálóban töviről-hegyire elmondta, miként csapták ki az egyetemről. A fiú nem akart hinni a fülének, hogy ez az ősz hajú gépszerelő nyolcosztályos gimnáziumban érettségizett, latint és görögöt tanult, s 1944-ben szinte a vizsgabizottság elől vitték el a frontra. Nagygazda fia volt, s az első kitelepítési hullám csupán azért nem érte el a családját, mert apja odaveszett a Donnál. így a szlovák hatóságok megelégedtek a birtokuk elkobzásával. Házukat meghagyták, mert ő a deportálást elkerülendő, önként aláírt öt évet az ostravai bányáknál, s ha nem jön a magyarokra jobb világot hozó kommunista puccs, bizony le is töltötte volna. Hazajött Gömörbe, s az akkor induló magyar oktatás körüli toborzás hatására felcsapott néptanítónak, majd röviddel utána az egyetemre is felvették. De igencsak tiszavirágéletű volt ez az állapot. Akadt ugyanis olyan magyar diák, aki funkcionáriusként - ahogy az öregember mondogatta: komszomo- lecként - élet-halál ura volt, s döntött a nagygazda származására mindig büszke egyetemista sorsáról. Örökre, mert az úgy megkeseredett, s ráadásul a tanítóságból is elküldték, hogy soha többé nem keveredett pantallósok közé. - Csak egyetlen esetben, akkor is matrózblúz volt az illető fehérnépen - évődött vele a fiú. Akkoriban sok volt az esti szakiskola, s az üzemben, ahol szó nélkül alkalmazták mint karbantartót, három év alatt segédlevelet szerzett, majd letette a mestervizsgát is. Alig volt huszonöt éves. Nősülni nem akart, egészen addig, míg az egyik nyáron édesanyja ágynak nem esett, s a tavaszt már nem érte meg. A magány vitte egy lány után, aki a karbatartóműhelyben takarította az öltözőket. Szelídsége, lelkének érzékenysége volt rá a legnagyobb hatással, s akkor már tudta, hogy nemcsak társat, de tanítványt is választ. Állta is a magának és Istenének tett fogadalmat, s az alig tizennyolc éves lánykából öt év alatt olyan tanító kis- •• I asszonyt faragott, 'B'B I I/-1 B I mintha csak egye' | ^ E temre járt volna.- Isten, ember és az internacionalizmust hirdető kommunisták akaratából - nevette el magát, ha erről az időről esett szó. - Szerettem volna látni azt a komszomolecot, aki egy munkás feleségét eltanácsolja az esti egyetemről. így aztán nem csoda, hogy a minap azzal fogadta a fiút, hogy fejéhez vágta az újságot:- Nem megmondtam neked, hogy azok oktatnak ki benneteket, akiket a saját elvtársaik tettek jégre. Ha maradtak volna ott, ahová aztán egészen a rendszerváltásig reformmal és anélkül igyekeztek, aligha lett volna náluk bőszebb sztálinista. Most meg valamifajta hatvannyolcas reformkommunista eszméket kér rajtatok számon. Rajtatok, akik From szeretetetikáját, Kirkegaard-t és Heideggert olvastatok, amikor ő még mindig kilószámra fordította a párthatározatokat, s a világ legfölöslegesebb munkájáért kapott százezreket - mondta, szinte levegővétel nélkül, majd felvette a fiú lába elé hullott újságot, s egyengetni kezdte a gyűrött lapokat. - Még szerencse, hogy nincs benne írásod. Életkor lelkiismeret-furdalás
