Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-21 / 34. szám
---------------------------------- Kristó Gyula - Makk Ferenc -----------------------------^ ® Al Hitelű MáUMll László herceg börtönbe vetése nem egyszeri, elszigetelt jelenség volt, hanem egy új korszak első eseménye. A magyarországi nagybirtokosság eljutott arra a lépcsőfokra, hogy gátlástalanul kezet mert emelni a királyi család tagjaira. Ez arra mutat: úgy vélték az arisztokraták, hogy hatalomban, erőben felnőttek a királyi ház tagjaihoz. Hol van már az a kor - pedig egy emberöltőnél alig hosszabb idő telt csak el azóta -, hogy a király jelenlétében még leülni is tilos volt a nagyuraknak? Most már egészen más szelek fújtak. Amikor V. István halálával megnyílt Kapronca kapuja, s Joachi- mék elindultak Székesfehérvár felé Lászlóval együtt, az özvegy királyné, Erzsébet csatlakozott hozzájuk. Ez felbőszítette V. István híveit, akik azt hitték, Erzsébet ezzel az egyszeri aktussal halott férje ellenzékének pártjára állt, s ezért a királyné házát megostromolták. Valóságos kis háború alakult ki, amelyben Joachimék bizonyultak erősebbnek, legyőzték V. István híveit, üldözni kezdték őket, s az üldözés hevében még Fülöp esztergomi érseket sem kímélték. Amint pedig László fejére került a korona, a két évvel korábban Csehországba menekült előkelők visszatértek onnan: úgy ítélték meg, eljött az ő idejük. Az ugyancsak cseh földről érkezett Kőszegi Henrik mindjárt azzal parancsolt tekintélyt magának, hogy a Nyu- lak szigetén Bélát, IV. Béla unokáját, Macsó és Bosznia hercegét szóváltás során lekaszabolta. Nem véletlenül magasra korbácsolt indulat okozta a gyilkosságot, hanem politikai érdek és előrelátás következménye volt. Béla herceg ugyanis nem követte anyját, Annát Csehországba, hanem az országban maradt, V. István oldalán állt. Kőszegi Henrik szemében tehát politikai ellenfélnek számított. Macsót és Boszniát a nagyurak maguk között osztották fel. A királyi család egy tagját megölő Henrik büntetése elmaradt, hiszen a gyilkosság időpontjában éppen az ő párthívei alkották László körül a királyi tanácsot. László uralkodásának első évei a nagyurak közti kötélhúzás jegyében teltek el, amelyben az ifjú uralkodó, valamint a tényleges hatalmat gyakorló, illetve gyakorolni megkísérlő anya- királyné a bábok szerepét játszották. Két nagy „párt” állt szemben egymással, az egyiknek élén Kőszegi Henriket és Gutkeled Joachimot, a másiknak élén pedig a Csákokat, Mátét és Pétert találjuk. Ellentétük alapvetően arra ment vissza, hogy mindkét csoportosulás vezető tagjai Nyugat-Ma- gyarországon rendelkeztek nagy birtokokkal és „úri” szolgálókkal, itt törekedtek saját hatalmi központ, tarto- mányuraság kiépítésére. Részint azonban ebbéli munkálkodásuk során egymás érdekeit gyakran keresztezték, részint pedig nem volt közömbös számukra, hogy melyikük tudhatja maga mögött a királyi hatalom támogatását. Ez ebben az időben nem feltétlenül elsősorban anyagi előnyt jelentett (bár ekkor még azt is), hanem erkölcsi támogatást. Nem volt mindegy, hogy melyik nagyúri csoportosulás járhatott el bármiféle ügyben királyi felhatalmazást élvezve, viselhette a király által adományozott, legfontosabb országos, udvari és helyi (nádori, tárnokmesteri, báni, ispáni) tisztségeket, s egyáltalán melyik tábor tekinthette bármiféle törvénytelen cselekedetét jogszerűnek, legálisnak pusztán azon tény folytán, hogy a tettek elkövetői a királyi tanács tagjai voltak. Nagy versenyfutás támadt tehát közöttük a király kegyének, az országos főméltóságoknak az elnyeréséért. Szinte félévente—évente változott a helyzet, hol az egyik, hol a másik „párt” emberei alkották a királyi tanácsot, az uralkodó és anyja pedig tehetetlen bábként sodródott az eseményekkel. Olykor megalázó helyzetbe is kerültek a királyi család tagjai. így 1274-ben, amikor Henrik és Joachim elfogták IV. Lászlót és Erzsébet anya- királynét. A rivális tábor, a Csákok „pártja” sietett segítségükre, s kiszabadították őket börtönükből. Henrikék ekkor László öccsét, a hatéves András herceget kerítették kezükre, hogy kijátsszák László és Erzsébet ellenében. El is indultak - Andrással a fogságukban - a Drávántúlra, ahol egyik fő bázisuk volt, de útközben a Csákok a Fejér megyei Polgárdinál csatára kényszerítették őket. A két főúri csoportosulás szabályos belháborút vívott egymással, amely a Csákok győzelmével ért véget, Kőszegi Henrik életét vesztette a csatatéren. Több fia is maradt azonban, voltak hát, akik továbbvigyék politikai irányvonalát. Űjabb polgárháború 1276-ban sújtotta a Dunántúlt, amikor Csák Péter vandál módon feldúlta Veszprémet, mivel annak püspöki székén Kőszegi Henrik egyik fia ült. A Drávántúlon a Kőszegiek egy helyi családdal, a Baboni- csokkal hadakoztak, s a Kőszegieknek segítséget vivő Joachim ebben a bel- háborúban vesztette életét 1277-ben. Az ország más részei is belháborúk fegyverzajától voltak hangosak. Növelte a belső nehézségeket, hogy Csehországgal újra kiéleződtek az ellentétek. Az 1273-ban megvívott újabb magyar-cseh háborúban Ota- kámak fontos magyarországi határvárakat sikerült elfoglalnia és megtartania. Mivel ugyanebben az évben a német fejedelmek nem a roppant erős és a keleti tartományokat ténylegesen kézben tartó Otakárt, hanem a hozzá képest gyengének számító Habsburg Rudolfot választották meg német királlyá, ez előrevetítette egy nagyszabású összeütközés bekövetkeztét Ota- kár és Rudolf között. Magyarország, illetve IV. László akként ingadozott a két rivális között, hogy éppen melyik „párt” képviselői ültek a királyi tanácsban. Elsősorban a Csákok hatásának tudható be, hogy IV. László már 1276-ban Rudolfot támogatta egy kisebb jelentőségű összecsapásban Ota- kár ellen. Joachim halálával megnőtt a Csákok befolyása a királyi udvarban. Ezt ellensúlyozandó, a Kőszegiek behívták az országba II. András harmadik feleségétől, Beatrixtól született fiának, Istvánnak a fiát, a későbbi III. Andrást. Azzal a céllal tették ezt, hogy László helyett trónra ültessék. Tervük azonban nem vált valóra, Andrásnak rövidesen vissza kellett térnie Velencébe. Lehet, hogy azért Velencei Andrással kísérleteztek, mert László öccse, aki ugyancsak az András nevet viselte, 1278-ban meghalt. Amikor 1278-ban újra háború tört ki Rudolf és Otakár között, IV. László megint Rudolfot támogatta. Az 1278. augusztus 26-án a morvamezei DUrnkrutnál megvívott ütközetben döntő szerepe volt a magyar király haderejének, abban is a könnyűlovas harcmodort alkalmazó kun seregnek. Rudolf győzelmet aratott, maga a hatalmas ellenfél, Otakár is holtan maradt a csatatéren. Igazat írt Kézai Simon, IV. László udvari papja, amikor arról tudósított, hogy Rudolf megköszönte László segítségét, mert ennek révén szerezte meg a tényleges uralmat Ausztria és Stájerország felett. A magyarországi belviszonyokra azonban sem László dümkruti sikere, sem az a körülmény nem gyakorolt jelentős hatást, hogy 1277-ben - tehát tizenöt éves korában - átvette az ország kormányzását anyjától. Magyar- országot továbbra is belső ellentétek osztották meg, és szinte minden évben belháborúktól volt hangos. A pápa 1279-ben Fülöp püspök személyében legátust küldött az országba. A főpap egyik első dolga volt, hogy intézkedjék a kunok megkeresztelé- séről, letelepedéséről, ami gyorsította volna a kun nemzetiségi társadalom bomlását. Ez viszont nem tetszett a királynak, aki csak addig támaszkodhatott kedvelt kunjaira, amíg azok nem váltak az egyházi és világi előkelők alávetettjeivé. Így hát Lászlónak nem volt érdeke a kunokkal kapcsolatos intézkedések végrehajtása. Ez viszont alkalmat szolgáltatott a legátusnak arra, hogy Lászlót kiközösítse az egyházból, az országot pedig egyházi átok alá vesse. 1280-ban a király - az egyházi fenyítékre válaszul - elfogta a pápai követet, és a kunok kezére adta. Aba nembeli Finta erre magát IV. Lászlót ejtette fogságba. Végül mind a legátus, mind a király kiszabadult fogságából, s László ímmel-ámmal ugyan, de hozzákezdett a kunokat érintő intézkedések végrehajtásához. A királyban csalódó kunok felkeltek ellene, s pusztítani kezdtek a Ti- sza-Körös-Maros folyók vidékén. László fegyverrel vonult ellenük. Az 1280 őszén a Hód-tó (a mai Hódmezővásárhely) mellett megvívott csatában legyőzte őket. Nem szüneteltek a belháborúk az 1280-as évek első felében sem. Fülöp IV. László kun viseletben. Miniatúra Kálti Márk Képes Krónikájából legátus 1281-ben dolgavégezetlenül távozott Magyarországról. 1285-ben az amúgy is csatatérré vált országban megjelentek a tatárok. Rövid idő alatt nagy pusztítást vittek véghez az országban, majd jelentős részük visszavonult, egy töredékük azonban itt maradt, s utóbb nyögér néven szerepeltek a magyar királyi haderő soraiban. Már a kortársak gyanították, hogy a tatárokat maga IV. László hívta be, velük akarta növelni saját hatalmi bázisát. Az 1280-as évek második feléből - hála Lodomér esztergomi érsek pápához intézett 1288. évi levelének - részletes híreink vannak László viselkedéséről, jelleméről. Ekkor már nyíltan hirdette magáról, „hogy a tatárokkal összeszövetkezett, és maga is olyan lett, mint a tatár”. (A levelet itt és a következőkben Makkai László-Mezey László fordításában idézzük.) Feleségének, Anjou Izabellának, akit Magyarországon Erzsébetnek neveztek, pokollá vált mellette az élete. A király elhidegült tőle, eltaszította magától, s kun leányokat tartott maga mellett szeretőkül. Kiváltképpen Édu- át kedvelte közülük, aki rabszolga anyától és rabszolga apától született, s akit egy ízben „mindenki szeme láttára ágyastársává tett”. Neki adta a királynét megillető jövedelmeket, Izabellát királynéi lakhelyétől is megfosztotta, kitéve őt ily módon „a nyári hőség és a téli hideg kártevéseinek”. Lodomér úgy tudta, hogy a király és a királyné viszályának magvetője nem más volt, mint Erzsébet, Lászlónak évtizedek óta a Nyulak szigeti domonkos kolostorban élő testvére. Ő már - írja Lodomér - évek óta „tatárfélékkel való nászra vágyakozott”, de mivel erre nem került sor, a minap egy előkelő cseh mágnással lépett házasságra, méghozzá szokatlan körülmények közepette. Testvérét, Lászlót kérte meg, hogy töresse fel kolostorának ajtaját, amit a király meg is tett. Emberei behatoltak oda, a domonkos rend több tagját tettleg bántalmazták, majd Erzsébetet kimenekítették onnan. Ráadásul Erzsébet megjátszotta, „mintha erőszakkal ragadnák őt el”, pedig alig várta, hogy a cseh főúr ágyasa legyen. László ugyancsak kiragadta a kolostorból egyik nővérének a szerb királytól, Dragutin Istvántól született leányát, „bár siránkozott, és amennyire a gyengéd kar erejéből tellett, hogy el ne vezessék, minden módon, amint tehette, ellenállott”. László ráadásul „ama gonosztevő és arcátlan sokaságnak, mely a kolostort megostromolta, megengedte, hogy mindazt, ami kedvére van,.,, szabadon megcselekedheti”. Lodomér levele hűen beszámol a pápának a király és az egyház viszonyáról: „Maga a király... az egész magyarországi és az azon kívüli klérust is borzasztó fenyegetésekkel átkozta. Az esztergomi érsektől, mondá, és az alája rendelt püspököktől elkezdvén, ezt az egész fajzatot tatár kardokkal fogom kiirtani, mind egész Rómáig. És hozzátette még, ha éppen tizenöt vagy annál is több nővérem lenne apáca akárhány kolostorban, mind kiragadnám őket onnét, törvényes vagy nem törvényes házasságra adnám, hogy így akaratom végrehajtására olyan rokonságot szerezzek, mely minden erejével mellettem áll, hogy így lelkem minden indulatát végbevi- hessem. Nagyon keveset vagy éppen semmit sem törődnék azzal, hogy amit cselekszem, az az egyházi törvényekkel, amelyekre mindig hivatkoztok, egybehangzó vagy azoktól eltérő- e. A magam számára ugyanis én vagyok a törvény, és hogy valamiféle papok törvényei korlátozzanak, el nem tűröm.” S amikor az érsek követei útján próbált hatni a királyra, az ekként válaszolt nekik: „Nem uratok (az érsek) dolga, hogy nekem törvényt szabjon, hanem hogy kövesse azt a törvényt, amelyet én hoztam. Az engedelmesség az, mely neki jut, nem pedig, hogy parancsoljon, a hatalom.” Egy huszonöt-huszonhat éves fiatalember szavai ezek. Olyan fiatalemberéi, aki kun anyától született, s aki génjeivel kapta a szabadságot, a kötöttségektől való mentességet. A kunok szabad, még szinte érintetlenül nemzetségi társadalmának leszármazottja László. Mert igaz, mint V. István fia, első perctől kezdve királyfinak kijáró udvari nevelésben részesült, de valami elemi erő mindig visszahúzta a kunok közé. Konfliktusának egyik oka bizonnyal az, hogy mint kun saijadéknak, feudális magyar királyként kellett élnie és viselkednie. A másik ok pedig az, hogy a XIII. század utolsó évtizedeiben kellett királyként élnie, amikor az általa képviselt egyeduralmi, despotikus vonások eleve csúfos kudarcra voltak ítélve. Az 1280-as években már sokkal inkább a nagyurak törvényei (kisebb mértékben az egyházi előírások) voltak meghatározók az országban, semmint a király akarata. Ha felszínen akart maradni, alkalmazkodnia kellett. Kijátszani az egyik nagyúri „pártot” a másik ellen, egymásnak ugrasztani különböző csoportokhoz tartozó egyházi és világi előkelőket, tettetni, mímelni az együttműködési készséget. Még azt sem lehet mondani, hogy az ifjú László nem tett erre kísérletet. Hiszen a Fülöp legátussal való végleges összecsapást kikerülendő, még attól sem riadt vissza, hogy saját vérei, a kunok ellen fegyvert fogjon. De mintha belecsö- mörlött volna a sok alakoskodásba, abba, hogy mindent csinálhat, csak a saját életét nem élheti. Az 1280-as években egyre inkább elvesztette képességét arra, hogy feudális uralkodóként, keresztény ország keresztény fejedelmeként viselkedjen. Módfelett zavarták a kötöttségek, kétségbe ejtették az eredménytelenségek. De még a 80-as évek végén sem adta fel teljesen a taktikázást. Miután Lodomér 1287-ben kiközösítette az egyházból, 1288-ban megkövette az érseket, elfogadta feltételeit. Ezzel elérte, hogy Lodomér feloldotta az egyházi fenyíték alól. Egyre hosszabb ideig tartott már ekkor nála a „tudatzavar”, hogy egyszerre volt magyar király, a keresztény magyar monarchia fejedelme, valamint a szabad életet kedvelő, kötöttségeket lerázó és el nem fogadó szabad kun. Az utókor találóbb nevet, mint a Kun melléknevet, aligha adhatott volna Lászlónak. S hogy miért tajtékzott az egyház ellen? Pontosan tudatában volt annak, hogy a régi, idillien szabad kun társadalom nyakára éppen a kereszténység, az egyház helyezte rá a kést. Vér szerinti és választott népe megrontóját gyűlölte a klérusban. Élete vége felé egyre kevésbé látta el alapvető uralkodó feladatait is. Amikor 1289-ben háború tört ki Habsburg Albert osztrák és stájer herceg, Rudolf fia és a Kőszegiek családja között, nem lépett fel az ország területének védelmében Albert ellen, aki pedig néhány tucat magyar- országi várat foglalt el ekkor a nyugati határszélen. Azt lehet mondani, szinte Albertért „szorított” az őt többször megalázó Kőszegiek ellenében. Egyéni sorsának igazi tragédiája, hogy szeretett kunjai kezétől veszett el. Szokása szerint 1290 tavaszán is a kunokhoz ment a Tisza vidékére és a Tiszántúlra, amikor július 10-én a Bihar megyei Körösszeg váránál kunjai - közelebbről ismeretlen ok miatt - megölték. A közeli püspöki székhelyen, Csanádon temették el. A gyilkosságot utolsó nádora, a mohamedánból kereszténnyé lett Mizse és annak testvére, valamint László ágyasának, Éduának a bátyja, a szintén kun Miklós bosszulták meg, kegyetlenül leszámolva a merénylőkkel. Huszonnyolc évesen szállt sírba az Árpád-házi uralkodók egyik legérdekesebb, legszínesebb, jobb sorsra érdemes egyénisége, IV. László. Utódot nem hagyott hátra, nem kevesen úgy vélekedtek halálakor, hogy vele fiá- gon kihalt az Árpádok nemzetsége. (Folytatjuk) ‘i ÖRÖKSÉGÜNK 1994.augusztus 21.
