Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-07-03 / 27. szám

Béla a koronázással különleges hatalom birtokába nem jutott. Amikor 1217—1218-ban II. András a Szentföldön „hadakozott”, Béla fiát Bertoldnak, Gertrud testvérének a gondjaira bízta, aki német területen, a krajnai Stein várában tartotta Bélát. Mindvégig vele volt Magyarországra való visszatértéig Tűrje nembeli Dénes, aki a Béla körül csoportosuló előkelők egyik vezéralakja volt, s utóbb IV. Béla királynak vezető tisztségviselője lett. Béla öccsének, Kálmán hercegnek a nevelője és mestere ugyancsak egy nagy hatalmú előkelő, Aba nembeli Demeter volt. Tizenkét éves volt Béla, amikor apja hazatért a Szentföldről, s magával hozta fia számára majdani feleségül a nikaiai császár Laszkarisz Teodor leányát, Máriát. Mária életkorára közvetlen adatunk nincs, de abból a körülményből következően, hogy legidősebb gyermekük, Kunigunda (Kinga) 1224-ben született, joggal következtethetünk arra: Mária ekkor jutott szülőképes korba. Ha tizenhat-tizenhét évesnek gondoljuk 1224-ben, akkor 1207-1208-ban kellett születnie, azaz egy-két évvel volt fiatalabb Bélánál. Házasságkötésükre 1220-ban került sor, amikor Béla elérte tizennegyedik életévét. Ugyanekkor, mivel már Béla 1214 óta királyi címet viselt, Máriát is királynévá koronázták.

Az 1220. esztendő más ok folytán is fontos dátum Béla történetében. Ez évben újabb nagyúri elégedetlenség támadt András ellen, s mi sem minősült természetesebbnek, mint hogy ennek zászlajára - ahogyan már 1214-ben tették - Béla nevét írják. A Béla körül csoportosult előkelők vajmi kevés hasznát látták ugyanis annak, hogy olyan koronás királyt szolgálnak a lassan fiatalemberré cseperedett Béla személyében, akinek önálló területi hatalma sehol az országban nem volt. Céljuk ezúttal tehát az lehetett, hogy Béla számára életre keltsék az utoljára éppen András által Imre ellenében birtokolt tengermelléki (dalmát-horvát) hercegséget. Akciójuk sikerrel járt, András 1220-ban kénytelen volt beleegyezni abba, hogy az ország délnyugati része Béla kormányzása alá kerüljön. 1220-ban Béla még magát András király fiának és királynak címezte, de ezt az évet immár országlása - tengermelléki hercegsége - első évének tekintette. 1222-ben megváltozott uralkodói titulusa, ettől kezdve magát Isten kegyelméből királynak, Magyar- ország királya fiának és az egész Szlavónia hercegének címeztette. Az egész Szlavónia kifejezés immár nem csupán a tengerhez simuló Dalmáciát, valamint az ezzel határos Horvátországot jelentette, hanem az Andriai-tengertől egészen a Dráváig húzódó hatalmas területet. Ezen a legalább ötvenezer négyzet- kilométerre rúgó területen királyi jogkört gyakorolva uralkodott 1220-tól kezdve Béla.

Hogy miként vélekedett D. András a fiával kapcsolatos új fejleményekről, azt egy 1222. évi pápai oklevélből tudhatjuk meg. Eszerint II. András kegyes apaként gondoskodva elsőszülött fia előrehaladásáról, és óvakodva az ország válságától, nyugalmat kívánva teremteni, Bélát királlyá koronáztatta. De az elvetemültek, akik a „viszály ösvényeit” keresték, és rosszat akartak, kieszelték, hogy engedelmességükkel nem II. Andrásnak, hanem fiának tartoznak. Pedig nem az volt a magyar király szándéka, hogy életében más uralkodjék az országban, hanem hogy ő maga kormányozza az országot. András tehát nem önszántából koronáztatta királlyá Bélát, és nem saját elhatározásából osztozott

vele az ország irányításába, hanem azon nagyurak akaratának engedve, akik egyre nagyobb szerephez jutottak a XI-XII. századi magyar történelemben. Amikorra tehát Béla önálló ítéletet alkotni képes fiatalemberré vált, elérte tizenhatodik életévét, jobbára az arisztokraták .jóvoltából” állt szemben apjával.

Béla és apja viszonyára éles fényt vet az az eset, amely Béla felesége, Mária elbocsátása kapcsán történt. A meggondolatlan és hebehurgya András 1222- ben egy csapásra úgy döntött, hogy a már két éve házas Béla és Mária nem illenek egymáshoz, s célszerűbb lenne Béla számára olyan feleséget keresni, aki nagyobb hasznot hajt az országnak. Hogy, hogy nem, Béla ezúttal hajlott apja szavára, beleegyezett a házasság felbontásába, s maga kezdeményezte azt a pápánál. III. Honorius nem zárkózott el mereven ettől, hanem a magyar- országi püspököktől kért előzetesen ezzel kapcsolatban véleményt. Béla még ugyancsak 1222-ben ténylegesen is felbontotta életközösségét Máriával. Tizenöt-tizenhat éves fiatalok voltak a házasfelek, egészen nyilvánvaló, hogy nem saját elhatározásukból cselekedtek, hanem külső ösztönzésre. A magyarországi egyházfők vizsgálata ki is derítette, hogy Béla törvényes hitvesét apja buzdítására és „némely gonoszok rosszindulatú sugalmazására bocsátotta el az egész ország botrányára és a keresztény vallás gyalázására”. Mivel 1223-ban a pápához küldött jelentésük határozottan a házasság fenntartását, illetve visszaál- lását minősítette kívánatosnak, a pápa ilyen értelemben rendelkezett. III. Honorius intézkedésére Béla visszavette feleségét, ami apjának haragját váltotta ki. Nyilván mélységesen sértve érezte magát András, hogy fia inkább hallgat

III. Honoriusra, mint rá. Viszályuk annyira elmérgesedett, hogy apja haragja elől Bélának távoznia kellett az országból, s 1223 végén Ausztriába ment. A pápa heves diplomáciai akcióba kezdett, hogy a királyi apát kibékítse Bélával. Andrástól azt kérte, hogy szeresse fiát, biztos jövedelmekkel lássa el, s ne zaklassa és ne károsítsa fia párthíveit. Bélát arra figyelmeztette, hogy legyen engedelmes apja iránt, s követői ne okozzanak zavarokat Magyarországon.

Nagyon világosan festette le ellentétük következményét a pápa Tamás esztergomi érsekhez intézett levelében. Ha András és Béla királyok között vetélkedés folyik, s némelyek viszályokat szítanak közöttük, könnyen elvész az ország békéje, ami súlyos veszélyeket rejt magában. Az érseket arra intette a római főpap, hogy gondosan őrködjék azon, nehogy túlzottan megerősödjenek a viszály szítói, s emiatt apa és fia között ellenségeskedés támadjon. Valójában tehát legalább annyi szerepe volt a két király közti ellentét élezésében a - hatalom megosztásában érdekelt - nagyuraknak, mint a hatalmára féltékeny Andrásnak. Mindenesetre a pápai közbelépés nem maradt hatástalan. András visszafogadta Bélát, feleségét és párthíveit. 1224-ben született meg Béla és Mária elsőszülött gyermeke, Kunigunda, aki 1239-ben V. Boleszló lengyel fejedelem felesége lett, de szűzi házasságban élt, gyermekei nem születtek. Makulátlan életviteléért szentként tisztelték. Béla Magyarországra való visszatérése azt is jelentette, hogy újra ura lett a szlavón hercegségnek. Rögtön dolga is akadt ott, hiszen tartományának egyik nagy hatalmú előkelője rendszeresen pusztította Split városát. Béla fegyverrel lépett fel ellene, Kiissza várát megostromolta, s a lázadót elfogta.

Béla katonai sikere növelte híveinek táborát.

Ez megint féltékennyé tette Andrást fia iránt, és hogy elszakítsa őt szlavóniai párthíveitől, 1226-ban elvette tőle a szlavón hercegséget, s azt középső fiának, Kálmánnak adta. Bélát pedig Erdély hercegévé tette meg. Erdély azért válhatott hercegséggé, mivel itt már két évszázada vajdai igazgatás volt, s most a tartományt igazgató vajda fölé állított herceget Béla személyében II. András. Az volt a célja ezzel a lépésével, hogy idegen környezetben Bélának és főleg hozzá szorosan kapcsolódó párthíveinek ne legyen módja András uralmát fenyegetni. András azonban várakozásaiban csalódott. Kálmán fia a Drávántúlon nem az ő, hanem Béla irányvonalát képviselte. Béla körül pedig hamarosan Erdélyben is „párt” szerveződött, méghozzá jobbára azokból az emberekből, akik már Szlavóniában is mellette álltak, vagyis ezek az előkelők követték urukat Erdélybe.

Az Erdélybe került Béla új tartománya közvetlenül határos volt Kunországgal, amely a mai Moldva területére is kiterjedt. A XIII. század elején létesült új szerzetesrendek közül a domonkosok tekintették fontos feladatuknak a pogány kunok megtérítését. 1221-1223 közt indult el első kun missziójuk, amely még eredménytelenül végződött, de a következők már nem kevés sikert hoztak. Az 1226-1227. évben nagyszámú kun hajtotta fejét keresztvíz alá, megkeresztelkedésükkor Róbert esztergomi érsek és két püspök mellett Béla herceg is jelen volt. A Dél-Moldvában fekvő Milkó központtal létrejött a kun

IV. Béla leányának, Margitnak a XV. századi Magyarországon készült színezett fametszetű képmása

püspökség. A kunok megtérítésében érdekelt volt a pápaság, a magyarországi klérus, valamint Béla herceg. Az előbbi kettő a hitélet, az utóbbi pedig a világi uralom vonatkozásában remélte fennhatósága kiterjesztését. A kun térítéssel lehet összefüggésben, hogy a domonkosok hírül hozták a messze keleten élő magyarság emlékét. Ezek a honfoglalást megelőző időkben szakadtak le a magyarság más, a Kárpátmedence felé vándorló csoportjaitól, s ott maradtak, ahonnan a honfoglalásba torkolló magyar népvándorlás elindult: a Volga vidékén. Béla mint erdélyi herceg szívén viselte a keleti (kun, illetve magyar) térítés ügyét. 1232 táján négy domonkos szerzetes indult el a keleti magyarok megkeresésére, s közülük az egyiknek sikerült nyomukra bukkannia. Az újabb expedíció 1235- ben kelt útra; a négy barát egyike az a Julianus volt, aki végül is eljutott a

volgai magyarokhoz. Költségeiket Béla herceg fedezte.

Béla az 1220-as évek végén jutott el abba a helyzetbe - huszonkét éves volt akkor -, hogy nyíltan keresztezze politikájával András irányvonalát. Apja ugyan többé nem adományozott el oly mértékben és ütemben királyi birtokokat, mint uralkodása első másfél évtizedében tette, de - ha kisebb mértékben is- tovább folytak az elidegenítések. Béla úgy ítélte meg, ez a könnyelmű, felelőtlen uralkodói magatartás a tönk szélére juttatja az országot, ezért 1228- ban hozzákezdett a „felesleges és haszontalan örökadományok” visszavételéhez. Megkönnyítette Béla dolgát, hogy élvezte a pápa támogatását, aki hálás volt az erdélyi hercegnek a kun térítés sikereiért, továbbá, hogy mellette tudta öccsét, Kálmán szlavón herceget.

Béla elsősorban azokat a birtokokat kívánta tulajdonosaiktól visszavenni, amelyek eredetileg az uralkodó tulajdonjoga alá tartozó, várakhoz kapcsolt földek voltak, s Imre, valamint II. András királyok bőkezűsége révén jutottak igen nagy számban idegen kézre. Arra törekedett, hogy a III. Béla kori helyzetet állítsa vissza. Jól látta, hogy III. Béla alatt még szilárd volt a királyi hatalom, a nagymérvű adományozások csak nagyapja halála után kezdődtek el. Abban viszont tévedett Béla herceg, hogy azt hitte: a királyi hatalom térvesztése kizárólag annak következménye, hogy Imre és főleg II. András számolatlanul, két kézzel szórta az ingatlanokat. Nem vette észre, hogy emögött olyan társadalomfejlődési folyamat húzódik meg, mint a nagybirtokosság törvényszerű megerősödése. Ennek a folyamatnak csak kezére játszott Imre és II. András birtokpolitikája, de nem ez indította el és váltotta ki a folyamatot. Abban is tévedett továbbá, hogy vakon hitt abban: elég kellő erélyt tanúsítania az elkótyavetyélt birtokok visszaszerzésében, s máris helyreáll a királyi hatalomnak III. Béla kori magas szintje, csaknem csorbítatlan tekintélye. Béla herceg tehát konzervatív módon gondolkodott, míg

II. András - aligha tudatosan - valamit megsejtett a társadalomfejlődés irányaiból. Persze mind Andrást, mind Bélát alapvető emberi természete is eleve ilyen politika vitelére rendelte. András könnyelmű volt, nem csinált nagy gondot a birtokok elvesztegetéséből, Béla pedig rendszerető, aggályoskodó, sértette őt a királyi hatalom eddigi alapját jelentő birtokállomány felszámolása. Béla meg volt győződve arról, hogy az elidegenített királyi ingatlanok visszavétele új aranykor kezdetét jelenti Magyarországon. 1231-ben, amikor már három éve folyt az ingatlanok visszaperelése a királyi hatalom javára, így lelkendezett: „adassák dicsőség az egekben Istennek és béke a földön, a jóakaratú embereknek, mert felvirradt a magyarok megváltásának, a királyi méltóság visszaállításának, a korona szabadsága helyreállításának a napja.”

Béla azonban rosszul mérte fel a helyzetet. A birtokvisszavételi politika mindazon előkelők ellenállásába ütközött, akik kárvallottjai voltak annak, ráadásul II. András végig e politika megbuktatásán munkálkodott. Béla azonban- mint a későbbi események mutatják - e politika kudarcát sem értékelte helyesen. Nem jött rá arra, hogy a bukás oka a végrehajtó személyétől függetlenül önmagában az ilyen politika meghirdetésében és végrehajtásában rejlik, nem figyelt fel arra, hogy a mind jobban erősödő nagybirtokosság ellenében eredményesen végrehajtani egy efféle

politikát a XIII. század húszas és harmincas éveiben már nem lehet. Béla a sikertelenséget alapvetően apjának, a királynak tulajdonította, s azzal áltatta magát, ha majd királlyá emelkedik, nyilván minden nehézség nélkül képes lesz ennek az irányvonalnak a következetes, megalkuvás nélküli végigvitelére.

Kálmán rövid életű halicsi királysága után, 1226-1227 fordulóján II. András másik fia, András került fejedelemként Halics élére, akinek orosz jegyese volt. Alig kétévi uralom után azonban az oroszok kivetették Halicsból, fogságba esett, de könyörületesen szabadon engedték, s így hazatért Magyarországra. Béla nemrég jött meg bulgáriai hadjáratából, ahol sógora, II. Ászén Iván ellenében a Duna menti erőd, Vidin ostromával próbálkozott, de akciója nem járt eredménnyel. Most hallva öccse, András halicsi kudarcát, elhatározta, hogy maga áll az oroszországi hadjárat élére. Seregében már ott vonultak azok a kunok is, akik csak nemrég tértek keresztény hitre, s vetették magukat Béla uralma alá. Bélát tőle szokatlan elbizakodottság hevítette, úgy vélekedett: „Egyetlen város sem marad meg Halics- ban, nincs, aki megvédje karomtól.” De már a hadjárat kezdetén elpártolt tőle a szerencse. A Kárpátokban felhőszakadás zúdult seregére, ami főleg a lóállományban tett jelentős kárt. De kitűzött szándékától nem állt el, tovább folytatta útját. Még Halics falai alatt is azzal hencegett, hogy „ki képes most megvédeni karjaimtól és seregeim hatalmától”. Béla orosz ellenfele a lengyeleket és Kötöny kunjait hívta segítségül, akikkel nem bírt Béla. Mint az orosz krónikás írja: Halics városa „erősödött, Béla erőtleneden, és elvonult alóla, embereit, sok harcost és lovagot hátrahagyva, kiket a városaik megtámadtak, s azután részint a folyóba vesztek, részint foglyul estek, megölettek vagy megsebesíttettek”. Béla a Dnyeszteren átkelve a Prut folyóhoz húzódott vissza megtizedelt seregével. Az életben maradottakra is szomorú sors várt. „Némelyek a gyaloglásban annyira elgyöngültek, hogy mintegy férgek által emésztve hullottak el, mások lovaikról fordultak alá, ismét mások a tűz körül bújtak össze, és amint a húst szájukhoz emelték, szörnyethaltak, igen sokan különféle sebek következtében pusztultak el, az ég csatornái egyaránt fullasztották őket.” (Hodinka Antal fordítása.) A túlzott derűlátással indított hadjárat nagy vereséggel ért véget.

Ez azonban nem vette kedvét a magyar lyrályi család tagjainak, hogy 1231-ben újra megpróbálkozzanak András herceg visszaültetésével a halicsi trónra. Ekkor II. András király két fiával, Bélával és Andrással együtt vezetett hadat orosz földre, ezúttal sikeresen: kezükre került nemcsak Halics, hanem még több orosz vár is. Andrást beültették Halicsba, de helyzete ott egyre romlott. Hovatovább már csak a halicsi várban érvényesült a magyar uralom, a környék elveszett a magyarok számára. Bármikor számítani lehetett a halicsi vár éléstáré is, amikor 1234-ben András meghalt. Elhunytával Béla immár második testvérét vesztette el, mivel 1231- ben Thüringiában elhunyt Lajos őrgróf özvegye, az 1235-ben szentté avatott Erzsébet. Közben gyarapodott Béla családja. Az 1224-ben született Kunigundát követően sorra-rendre leányokat hozott Mária a világra, többek között Annát, Erzsébetet, Konstanciát, de a várva várt fiú, a trón örököse csak nem akart megszületni.

(Folytatjuk)

ÖRÖKSÉGÜNK 1994.július 3.