Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-14 / 33. szám
tiBSÚrnap 1994. augusztus 14. MŰVÉSZVILÁG • H a egy társulatból egyszerre többen is elszerződnek:, akkor ott komoly nézeteltérések feszülhetnek. A Katona József Színházból vezető színészek léptek most át Székely Gábor frissen alakult csapatába, az Új Színház együttesébe. Mi ennek az oka? Elfáradt a Katona? Vagy szemléletbeli változás tanúi vagyunk?- Én nem érzékelek szemléletbeli változást. Legfeljebb annyiban, amennyiben a társadalom, s ezzel együtt az életünk is változik. Más lett a világ és mások az elvárások, a kihívások is, nem olyanok, mint régebben. Idén végzett színészek szerződtek most hozzánk; nekik más körülményekhez kell alkalmazkodniuk, nem olyanokhoz, mint nekünk a nyolcvanas évek első felében. Nemzedékváltás zajlik most a Katonában, társulatfelújítás. Színre lép az új Zsámbéki-osztály. Közben lehet, hogy véget ért valami, sőt biztosan, hiszen a magyar színháztörténet egyedülálló periódusa kötődik a nevünkhöz és én örülök is nagyon, hogy értékteremtő tagja lehettem egy világot járt csapatnak. Természetesen sír a lelkem, hogy ennyien elmentek tőlünk. Mindenkit sajnálok, az összes kollégát kivétel nélkül. Nem tudom, milyen jellegű konfliktus alakulhatott ki a vezetőink között, fogalmam sincs, hogy mi az, amiben nem értenek egyet. Lehet, hogy hatalmi, vagy erkölcsi, esetleg színházetikai kérdésekről van szó. Nem közölték velünk, s most már nem is érdekel. Mindenesetre sajnálom, hogy akik most szerződtek hozzánk, nem fogják megtudni, mekkora tehetség és milyen munka árán lett világszínvonalú az együttes. Ezt ugyanis nem lehet elmagyarázni. Évek kérdése, amíg erre rájönnek, ha egyáltalán rá fognak jönni. A Katona József Színház művészi szemlélete szerintem a hetvenes évek elejére, az amatőr művészeti mozgalomig nyúlik vissza. Akkor kezdődött el valami... a nyitás Nyugat és Kelet felé. Aztán kialakult egy tehetséges társulat, nagy formátumú színészek családja lett a Katona. Ugyanazzal a hittel, szeretettel, odaadással és energiával játszottuk a kisebb szerepeket is, mint a legjelentősebbeket. Olyan alázat és olyan csapatszellem munkált bennünk, amilyen a jelenlegi társadalmi közegben egyszerűen elképzelhetetlen és kivitelezhetetlen. Nem elég ugyanis, hogy mindenki „valaki” legyen a társulatban, lásd Művész Színház. Ezeknek a személyiségeknek maximálisan el kell fogadniuk egymást. Érzékenynek, kíváncsinak kell lenni a másikra, és nemcsak a hétköznapok felszínén. Az más minőség. Az erkölcsi tisztaságnak semmi köze a pénz által diktált profizmushoz és a sztárkultuszhoz. A Katona csapatában mindenki egyformán lélegzett. Múlt időben beszélek, pedig nem kellene. Lehet, hogy ez még mindig a fájdalom jele. A fájdalomé, amelyen túl kell tenni magunkat. Tízegynéhány év után minden társulatban történik hasonló változás. Ez elkerülhetetlen. Tudják azok is, akik elmentek és azok is, akik maradtak. • S aki maradt, az miért nem ment el?- Azért, mert úgy érzi, nem igaz, hogy befellegzett a Katonának. Új helyzetben akar újat produkálni. Természetesen magamról beszélek. Székely Gábor remek színházvezető és nagyszerű rendező, de a színházról a megvalósítást illetően mindkettőnknek más a véleménye. Ha elmennék a Katonából, akkor nem hozzá, és nem is a Törőcsik Mari vezette Művész Színházhoz, hanem én magam alakítanék csapatot. Olyan előadásokra vágyom, amelyekben a testnyelv, vagyis a mozgás, a cirkuszi játék és a képzőművészet egyformán fontos. Engem nem érdekelnek a milliós díszletek. Én a fantáziára és a színész személyiségére építenék, amit mindennél értékesebbnek tartok. Ne tűnjön nagyképűnek, de már értem a Brook-féle üres térszindrómát, amelyben egyetlen lépés ritmusának a megváltoztatása is kulcskérdés. • Emlékszem egy korábbi „maradására” is. Queneau Stílusgyakorlatok című, legendás hírű előadása után két partnere, jó barátja, Gáspár Sándor és Dörner György megvált a Katona JóBán János, a stílusakrobata Két növendékét szerződtette a Vígszínházba 1979-ben Horvai István. Pap Verát és Gáspár Sándort. Bán Jánosnak azt javasolta; menjen el pár évre vidékre, s ha a munkák során „megizmosodik”, jelentkezhet nála. ,Jgaza volt a tanár úrnak - vélekedik tizenöt éves szakmai tapasztalattal a tarsolyában Bán János. - Emberként kiforratlan voltam, színészként pedig nem elég érett. De azt is megjegyezte Horvai István: ha úgy érzem, valami érdemlegeset csináltam, jelezzem neki egy képeslapon, s akkor megnéz és elmondja a véleményét. Erre én azt válaszoltam: köszönöm a figyelmét, tanár úr, de ha majd olyasmit csinálok, amit látnia kell, arról biztosan hallani fog. Ha pedig nem, akkor bizonyára feleslegesen küldenék képeslapot. ” Pécsről, Győrből, Szolnokról üdvözölhette volna főiskolai osztályfőnökét, a Vígszínház akkori igazgatóját Bán János, de tartotta a szavát. Nem írt egy sort sem. Hansot játszotta Ibsen darabjában, A tenger asszonyéban, Jóskát Nádas Péter Takarításában, Nullicseket Hrabal művében, a Bambini di Prágában. Horvai István tudott is ezekről az alakításokról, hiszen jó nevű kritikusok méltatták. 1983 őszén már azon sem csodálkozhatott, hogy gyorsan „megedződött” tanítványát a Katona József Színház szerződtette, négy évvel később pedig... de ez már egy másik történet. Bán János 1986-ban Jirí Menzellel forgat Az én kisfalumban. Abszolút főszerep, szinte szöveg nélkül. Otík, a féleszű kocsikísérő. Párizsban a legjobb alakítás díját kapja érte, Hollywoodban a film kerül Oscar-közelbe. S amikor nem sokkal később Horvai István Los Angelesben jár, két kezével szedi le az utcán a My sweet village plakátját, hogy büszkén mutathassa kinti vendéglátóinak: ez a fiú, akinek most Amerika tapsol, az én növendékem volt a budapesti Színművészeti Főiskolán. zsef Színháztól, önt viszont visszatartotta valami. Vagy inkább valaki?- Sok minden közrejátszott akkori döntésemben. Egyrészt: sehol sem láttam jobb társulatot, másrészt pedig nem akartam szabadúszóként játszani, aztán... Nyolcvanhétben, amikor hazajöttem Los Angelesből, rájöttem, hogy hármunk kapcsolatát tulajdonképpen már csak az én toleranciám, az én diplomáciám tartotta össze. Mind a hárman másfelé néztünk már, egzisztenciális helyzetünktől függően mindegyikünket másvalami kezdett érdekeim a színházból és a világból. Abban az évben már a fellazulás is érezhető volt a Katonában. Nem sokkal ezután hagyott ott bennünket Székely Gábor. Én maradtam, igen, Gáspár és Dörner továbbmentek, és meg is sérült egy kicsit a barátságunk. Úgy néztek rám, mintha cserbenhagytam volna őket. • Ezt követően mégis született egy újabb nagy előadásuk. Mrozek Mulatságát játszották el vagy kétszázszor. Krakkóban és Firenzében díjat is nyertek vele.-Több mint tízéves barátságot nem lehet csak úgy félkézzel lesöpörni az asztalról. És nem is akarta lesöpörni egyikünk sem. Csakhát dönteni kellett és én maradni akartam. Motivált ebben bizonyára az is, hogy mindaz az energia, amit addig fektettem a Katonába, elkezdett működni. Kijutottunk Stuttgartba egy világszínházi találkozóra Ascher Tamás rendezésével, a Három nővérrel és kirobbanó sikerünk volt. Ez volt az első nemzetközi megmérettetésünk, és óriási volt az előadás visszhangja. Salamon Suba László rendezése, a Stílusgyakorlatok „mostohagyerek” volt a színház műsorán, hiszen sem apja, sem anyja nem volt a vezetők körében. De ha Magyarországra jött valaki, és a repülőgépen azt kérdezte, melyik színházban mit kell megnéznie, akkor mindenkitől ugyanazt hallotta. Hogy a Stílusgyakorlatokat. Ennél jobban pedig nem is menedzselhettek volna bennünket. A spanyolországi Sitgesbe is eljutottunk vele, bár az akkori kulturális minisztérium apparátusa nem nagyon örült a sikerünknek. A humor mögött ugyanis komoly társadalombírálat lapult. A revizort a legvadabb Rákosi-korszakban sem kellett levenni a színházak repertoárjáról, mert orosz volt a szerzője, a Stílusgyakorlatokat azonban kérni kellett, csak akkor vihettük külföldre. • Készült egy tévéfilm is „a nagy trió"-val. Mami blue volt a címe, Pajer Róbert rendezte. Pesti vagányokat játrszottak mind a hárman, hirtelen jött gazdagságukkal tanácstalanul álló kültelki ficsúrokat.- Hihetetlen alkotói fantázia, tehetség és művészi szemtelenség szülte ezt is, de abban az időben már nem voltunk olyan szoros kapcsolatban. Ettől függetlenül ma is meggyőződéssel állítom: az egész világirodalmat el tudnánk játszani mi hárman. • Színészautomatáját, ezt a maga nemében páratlan produkciót milyen megfontolás hívta életre? Egyáltalán kitől származott az ötlet, hogy egy hatalmas üvegkalitkába zárva egyperces stílus- gyakorlatokat, filozofikus, groteszk némajátékokat mutasson be?- Ez az én ötletem volt. Nyolcvanhét őszén, miután Gáspár és Dörner megváltak a színháztól, A revizor Hlesztakovját játszottam. Rengeteg energiát vittem az előadásba, mert egy olyan emberi-művészi gödörből kellett kimásznom, amelynél mélyebbet az ellenségemnek sem kívánnék. Én maradtam, ők elmentek, és úgy vettem észre: a szakma sem szimpatizált a döntésemmel. Geréb lettem, az áruló. S akkor úgy gondoltam, erre egyetlenegy válasz van. Hosszú távú pálya a miénk. Ha kiderül valakiről, hogy konzekvensen miben gondolkozik, hogyan él, mit csinál - az a döntő. Hogy ki mit mond, azt egyik percről a másikra el lehet felejteni, mint egy rossz előadást. De a hosszú távú szemlélet egyértelmű garancia az ember számára. Én ebben hittem, semmi másban. S mivel nyolcvankettőtől nyolcvanhétig rengeteg nagy szerepet játszottam el a Katonában, nyolcvannyolc nyarán egy év szünetet kértem. Elvéreztem ugyanis. „Besokkoltam”. Fizikailag, szellemileg egyaránt. Eljött a pillanat, amikor le kellett állnom, mert tudtam: elfogyott az energiám, elapadtak a gondolataim, és nincs más megoldás, pihennem kell. És megkaptam a szünetet. Bochumba mentem, hogy kikapcsolódjak, németül tanuljak és előadásokat nézzek. A német színház ugyanis rendkívül progresszív volt abban az időben. • Annyira progresszív, hogy fel tudta tölteni?- Annyira. Elutazásom előtt, emlékszem, már ott tartottam, hogy elolvastam a darabot és nem jutott róla eszembe semmi. Nem volt kedvem hozzá, untam az egészet és észrevettem, hogy ismétlem magam. Át kellett gondolnom, mit akarok az élettől, a pályától, tisztán akartam látni, a lehető legtisztábban. És a prágai forgatás is ott kavargóit még bennem. Menzel véleménye, munkastílusa, emberi magatartása sok mindenben befolyásolt. Én nem nagyon szeretem a példaképeket, nekem nem is volt egy sem, de Menzel, szemléletével és gondolkodásával, olyan európai modellt állított elém, amelyet mindenképen követendőnek és követhetőnek éreztem. A totális színházról alkotott elképzelésem is kikristályosodott addigra. Rájöttem, hogy a nézőt mindig, minden pillanatban meg kell lepni, soha ne az történjen, amit vár, amire fel van készülve. Élni kell mindazzal, amit tudunk, amit már elsajátítottunk. Ha két ember csak beszélget a színpadon, a néző halálra unja magát. A nagyon szép, nagyon míves előadás ma már nem elég. Én magam is más irányt tartok üdvözítőnek. Olyan színházat, amelyben az asszociatív gondolatok nem feltétlenül a szövegen alapulnak. • Az egy év szünetből viszont csaknem három lett.- Úgy alakultaik a dolgok, igen. Valami eltört bennem. És akkoriban már el is mentek néhá- nyan a Katonából. Kezdett átformálódni az együttes, súlypontáthelyezés történt a társulatban. Az első évet, amikor fellélegeztem, nagyon jól töltöttem. A második évben aztán odakerült hozzánk néhány fiatal az akkor végzett Zsámbéki- osztályból, én meg vákuumba kerültem. És ez indította el bennem a Színészautomatát is. Nem estem kétségbe, hogy a saját színházam úgy találta, nem vagyok formában. Kerestem egy másik utat magamnak. Másfél hónapig készültem az etűdökre, de úgy, hogy voltak hetek, amikor napi tizenkét órát próbáltam a kalitkában. Csak hogy bírjam a bentiétet, és a későbbiekben egyetlenegy felesleges mozdulatom se legyen. Nem bohóctréfákkal akartam szolgálni... a bezártságnak gondolati háttere volt. És ezzel az előadással azt is be tudtam bizonyítani, hogy mire vagyok alkalmas. Ezek után mondhat nekem bárki bármit, taccsra tehetik az embert, de ha agya van és használni tudja, nem fognak ki rajta. • Kovász Emil, a Kukacmatyi magányos hőse, aki boldogtalanul él a nagyváros sűrűjében, még a jelen vagy már a múlt?- Még játszom, tehát a jelen. Budepesten a Kolibri Színház műsorán a darab, külföldön ez idáig Canterburyben, Lisszabonban és Nagyváradon játszottam angolul és magyarul. Ősszel Londonba megyek vele, aztán Teheránba, majd Amerikába, az Arizona állambeli Phoenixbe. • Másfél órán át egyedül, illetve egyetlen ujjúval játszik, de még a kulcsba, a zárba is életet lehel.- Ezzel az előadással is csak azt akartam bizonyítani: egy emberre is figyelni lehet, ha a néző fantáziát lát benne. A gondolat, a puszta látvány és nem utolsósorban a személyiség sokkal fontosabb a közönségnek, mint a milliókat érő díszlet. A Kukacmatyival ugyanúgy, mint a Színészautomatával álvitákon, ostobaságokon, mellébeszéléseken, kegyes és kegyetlen hazugságokon lehet felülemelkedni. Dolgozni kell, s ha az ember jól végzi a dolgát, akkor előbb-utóbb biztosan tetszést arat vele. A Kukacmatyi azzal a szándékkal született, hogy a gazdasági szorítókat megkerülve a négyévesektől a nyolcvanesztendősekig mindenkinek mutatni tudjak valamit. Hogy elhitessem velük: ha senkijük sincs, az ujjuk is a jó barátjuk lehet. Szakmailag pedig óriási kihívás számomra, hogy az ujjammal kell megszemélyesítenem egy parkban talált kukacot. Ha jól csinálom, mindenki elhiszi, hogy él, és nagyon sok mindent lehet közölni vele. És azért is boldogít, hogy megszületett ez az előadás, mert így legalább szemmel látható: én a Katona József Színház nélkül is megállók a lábamon. S az életemmel is ugyanígy vagyok. Ha mennem kell, elég a hátizsákom. Abba minden belefér, amit vinni akarok magammal. • Ha összehasonlítja mai és tíz évvel ezelőtti énjét, nagyon nagy változást észlel?- A kérdéseim változtak. Pontosak lettek és pontos válaszokat igényelek. És már nem az átváltozás okoz nagyobb gondot, hanem az, hogy miután eljátszottam a szerepet, a lehető legrövidebb időn belül legyek ismét önmagam. Nem „elmenni”, hanem „visszajönni” nehéz. Szabó G. László (.Milos Fikejz felvétele) EGY m UJJAL JB
