Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)

1994-08-14 / 33. szám

< HH Z < z liftet, kezé­ben hivatalos jelentésektől duzzadó aktatás­ka, percenként pillant az órájára, és miközben egy szendvicset töm magába, sietve levelet diktál. A mun­kamánia azonban csak ritkán ölt ilyen groteszk alakot. Bizonyított tény azonban, hogy a munka megszállottja egy hét alatt a szokásos munkaidőnél kétszer-három- szor is többet dolgozik. A munkamániás mindig siet. Gyorsan eszik, gyorsan vezet, gyorsan beszél és köz­ben túlkiabál mindenkit, aki megpróbálja félbeszakíta­ni. A kutatások azt mutatják, hogy ezek a megszállot­tak másképpen érzékelik az időt is. Szerintük egy perc csak 52,6 másodpercig tart, míg a normális, egészsé­ges emberek óra nélkül gyakran 75 másodpercre be­csülik. Két amerikai pszichológus, Roseman és Friedman az ilyen és ehhez hasonló kutatások eredményeire ala­pozta elméletét, amely az embereket két osztályba so­rolja: nyulakra és teknősbékákra. A munkamániás a leggyorsabb nyúl. A lehető legrövidebb idő alatt a le­hető legtöbbet akarja teljesíteni. Ha dolgozik, egyszer­re legalább tíz dologba is belekap, kollégái szerint munkamódszere átláthatatlan és zűrzavaros. Az ilyen „beteges dolgozó” számára a legnagyobb kín a sem­mittevés. Dr. Vrojlík pszichológus szerint a munkamá­niásnak mindig szüksége van valamire, ami pótolja a munkából származó kielégülést. Akár van értelme, akár nincs, olyan tevékenységet akar végezni, amihez nagy figyelemre és sok energiára van szükség. Vrojlík doktor ezt a „betegséget” több fázisra osztja. Az utolsó, teljesen kifejlett szakaszban a mániások minden figyelmüket és energiájukat konokul a munká­jukra fordítják. Gyakoriak a vegyes típusok, amelyek még nyomasztóbban hatnak a környezetükre, mert a valódi probléma a világ előtt rejtve marad. Vegyük például azt az embert, aki ugyan csak heti negyven órát dolgozik, ami még teljesen elfogadható lenne, de esténként klubokba jár, fanatikusan kocog vagy köny­vet ír. Ha egy ilyen megszállottat megkérdezünk, elégedett- e az életével, nagy valószínűséggel azt válaszolja; igen, hiszen örökös tevékenysége teljesen kielégíti. A beteg­ség igazi áldozatai nem maguk a mániákusok, hanem családtagjaik, élettársuk, ismerőseik. A szakirodalom ezt a jelenséget „társadalmi bigámia” néven ismeri. A munkamániás elsősorban a munkával él „házasság­ban”, a feleség, a gyerekek, esetleg a másféle kapcsola­tok csak ez után következnek. A családi élet nem ver­senyezhet azzal a kielégüléssel és főként tekintéllyel, amelyet a munka kínál az ilyen ember számára. A munka rabja számára a hétvégi pihenőnap egy­szerűen tragédia. Úgy érzi, megfosztják a munka le­hetőségétől és ily módon saját személyiségétől. Csak a vasárnap délután hoz valami vigaszt, mert azt jelenti, hogy közeleg a hétfő, a munkakezdés hőn vágyott pil­lanata. A szabadság már sokkal borzasztóbb. A „min­dentől” távol eltöltött két hét felmérhetetlen veszteség. A munka megszállottja biztos benne, hogy nélküle mindent rosszul csinálnak a hivatalban. Másrészt fél­het, hogy távollétében a helyettese túlságosan is jól in­IUusztráció: atchívum hogyan érvényesíthetné rendkívüli teljesítőképességét. A felesége pedig panaszkodik: Nekem külön szabad­ságot kellene kivennem, hogy kipihenhessem a vele töltött szabadságot. Dr. Vrojlík szerint a munkamániás ritkán képes arra, hogy szoros barátságokat kössön. Kényelmesebbnek találja a felszínes ismeretségeket, mert ilyenkor nem áll fönn annak a veszélye, hogy a lelke mélyén rejtőzködő kétségek a felszínre találnak bukkanni. És amikor a munkamániás környezete már nem tudja to­vább elviselni, hogy az illető sem testileg, sem lelkileg nem vesz részt közös életükben és fellázad, biztos le­het benne, hogy a családfő azt vágja fejükhöz: De hát értetek csinálok mindent. Anyagilag az áldozatok álta­lában nem szenvednek hiányt, ám mivel a család az esti órákban jóformán soha nincs együtt, könnyen vá­lásra kerül a sor. A tipikus nyulak esetében a szívin­farktus is hatszorta gyakoribb, mint a teknősöknél. Amíg a megszállott dolgozók családjuk körében főként kellemetlenségek okozói, munkahelyükön igen­csak elemükben vannak. Minden megbízatást teljesíte­nek, mert félnek, hogy a visszautasítással elveszítik feletteseik bizalmát, esetleg elégedetlenek lesznek ve­lük. A boldogtalan mániákus állandóan a munkahelyét rója és szüntelenül hangoztatja, hogy mennyire bosszantja őt kollégái rendetlensége. Soha nem megy betegszabadságra, mert soha nem beteg. Munkahelyén igen kellemetlen légkört tud teremteni maga körül. Titkárnője, aki a főnök szerint képtelen lépést tartani vele, az örökös hibakeresés miatt sírógörcsöt kap, munkatársai pedig előbb-utóbb beadják a felmondásu­kat, mert nem tudnak egy ilyen önnön levében fövő zsarnokkal együttműködni. Miért ilyen? - kérdezik a kollégái. A válasz dr. Vrojlík szerint a következő: Dolgozik, mert ha nem dolgozik, fél. Ennél persze mindenkit sokkal jobban izgat az a kérdés, hogy vajon mit lehet csinálni egy ilyen emberrel? Lehet-e egyáltalán tenni valamit, hogy kibírható legyen mellette az élet? Sajnos, a válasz egyáltalán nem biztató. Bármi le­gyen is a pszichiátriai elméletekből levonható végkö­vetkeztetés, annyi bizonyos, hogy az okok a beteg lel­kének a legmélyén rejtőznek, és a „betegség” alapos vizsgálata legföljebb azzal az eredménnyel jár, hogy a tünetcsoportot pontosan le tudják írni. Egy-két olyan eszköz azért létezik, amelyeknek segítségével a beteg­séget bizonyos mértékig elviselhetőbbé lehet tenni. Azok a vállalatok, ahol odafigyelnek a munkamánia problémájára, sokat tehetnek alkalmazottaik magán­életének és ezzel egyidejűleg a munkahely légkörének javításáért. Már az is sokat segíthet, ha odafigyelnek arra, hogy minden egyes alkalmazott kivegye a teljes szabadságát. Súlyosabb esetekben a munkamániákus­nak meg kellene tiltani, hogy a munkaidőn kívül a munkahelyén tartózkodjék. De dr.Vrojlíknak van egy még jobb javaslata: Zárjunk össze néhány munkamá­niást egy szobába. Hadd lássák, milyen kibírhatatlan az élet a munkamániások társaságában... S. Forgott Szilvia A kari­katúrák ábrázolá­sa szerint az ilyen notórius dolgozó csakis fut­va éri el í Ön mindig korán kel? Akkor is, ha előző este későn került ágyba? Szenved, ha nem csinálhat valamit? Össze szokta írni az aznapi teendőit? A hivatali ranglétrán feltétlenül följebb akar lépni? Mindig és mindenhol képes dolgozni? Fölöslegesnek tartja a szabadságot, mert ilyenkor nem tud magával mit kezdeni? Ha mindegyik fenti kérdésre igennel válaszolt, akkor önnek munkamá­niája van. tézi a dolgokat. Így naponta többször betelefonál a munka­helyére. Felesleges energiáját póttevékenységekben vezeti le. Ha teniszezik, az kíméletlen ver­senyzésbe tor­kollik, az egészség- ügyi koco­gásból na­ponta kí­nos pon­tossággal ismétlődő kilométer­mennyiség lesz. A mun­ka megszál­lottja min­dig azt ke­resi, Szabad-e a szabadidő? Sok évvel ezelőtt, amikor a szabad idő- új szociális jelenség lévén - divatos kutatási téma volt, a kérdésre sokkal egyszerűbbnek tűnt a válasz. A munka­idő és a szabadidő közt világosabb volt a választóvonal. Habár tájainkon vala­hogy mindig minden másképpen tör­tént... Akkor, amikor a szabadidő okos, értelmes fölhasználását szorgalmaztuk- mivel a törvény által megszabott munkaidő rövidebb lett -, meglepetés­sel tapasztaltuk, hogy a szabad hétvége általában nem a pihenést szolgálja, pusztán a heti feszített időrendet oldja némiképp, s inkább csak az elhalasztott munkák elvégzésének idejévé vált. Vagy a kalákáké és a takarékos, a „csi­náld magad” jelszóval jellemzett élet­formáé. Épültek így házak, termettek óriástökök, cserélődtek jobbnál jobb sa­vanyúság-receptek, készültek divatos, párját ritkító ruhaköltemények. Igaz, az embereknek mindig is volt szabad ide­jük. Kinek annyi, amennyit csinált ma­gának; kinek annyi, amennyi jutott. Vagy esetleg mása se volt, csak éppen nem volt abban a helyzetben, hogy ezt tudatosítsa, illetve hasznosítsa. Az idő pénz, avagy mi történt azóta? Ha abból a népi bölcsességből indu­lunk ki, amely úgy jellemzi az elmúlt néhány évtizedet, hogy a szocializmus a leghosszabb és a leggyötrelmesebb út a kapitalizmustól a kapitalizmusig, ak­kor Benjamin Franklin véleménye sem érdektelen az idő és a pénz viszonyá­ról: „Aki haszontalanul elpepecseli 5 schillinget érő idejét, elveszít 5 schil­lings, s ugyanígy a tengerbe is hajítha­tott volna 5 schillinget. Aki elveszít 5 schillinget, nemcsak ezt az összeget veszíti el, hanem mindazt, amit az ipar­ban felhasználva kereshetett volna vele- ami egészen jelentékeny összeggé nő, mire egy fiatalember magasabb kort ér el.” Persze, „az idő pénz” kon­cepciónak már akkor is voltak bírálói. Az egyik Kürnberger volt, aki már 1885-ben nemes egyszerűséggel így jellemzi Amerikát: „A marhából fag­gyút csinálnak, az emberből pénzt”. Max Weber pedig azt írja, hogy megle­hetősen nagy szerepe van az idő és a pénz viszonyának. Vajon mindkettő ilyen egyszerűen átváltható, „kemény” valuta lenne?... Még a nyolcvanas években egy nem­zetközi konferencia témája volt a sza­badidő. Míg az akkori szocialista or­szágok szakemberei elsősorban a sza­badidő eltöltésével kapcsolatos szoká­sokat elemezték, a francia előadó arról beszélt, hogy vannak rétegek, melyek szabadideje társadalmi gonddá vált. Elsősorban a fiatal munkanélküliekre célzott, arról a helyzetről, amikor a szabadidő önmagában a személyiség leépüléséhez vezet, ha nem talál értel­met olyan tevékenységekben, amelyek ezt a folyamatot ellensúlyozni képesek. A francia tervezési minisztérium akkor a megoldást a fiatalok továbbtanulásá­ban, taníttatásában találta meg... A francia gazdaság fejlődése láttán, való­színűleg, ez nem volt egy rossz befek­tetés. Szabadidőipar? Benjamin Franklin óta sok víz lefolyt a Dunán, de az East Riveren is. A „pénzcsinálók”, természetüknél fogva, aránylag gyorsan rájöttek a szabadidő kihasználásában rejlő lehetőségekre. Sőt! Az utóbbi évtizedekben - az elekt­ronika mellett - talán a szabadidő-ipar lett a leggyorsabban fejlődő iparág. A látványosságokra épülő, a játszva tanító show-biznisz, az áruház tetején épített horgászmedence, vág' a TV-ből ismert tömegszórakozás mind-mind a nagyérdeműt óhajtja kiszolgálni. Meggyőzni őt, hogy éppen ez az, amire egész évben vágyott, s igazán itt és most fogja jól érezni magát. Amerikában városok vetekednek, hogy hol van a legnagyobb vidámpark; esténként az eredetileg a marhavásárok céljaira épült pajták a country-zene ked­velőinek találkahelyei. Japánban az intenzív munka intenzív kikapcsolódást is kíván. Talán erre szol­gál a sok-sok apró szórakozóhely, ahol a törzsvendégnek, kellően fölcímkézve, a polcon ott tartják a szakés vagy whiskys üvegét, s miközben a magnó­ból zene szól, a társaság azon mulat, milyen nagyszerűen énekli a legújabb sláger szövegét a nagyrabecsült kolléga a külön e célt szolgáló füzetkéből. Tör­ténik mindez kivéve a cseresznyevirág­zás idejét, amikor fontos újsághír, ho­gyan halad délről északra a szakura- front, mert az ország apraja-nagyja ilyenkor a számtalan park és kert virág- baborult gyönyörűségét élvezve nemze- tileg piknikezik. És kivéve a meditáció­ra szánt időt, amikor a komoly döntések előtt az embernek tisztában kell lennie önmagával. Erre pedig a kertek művé­szileg megtervezett harmóniája nyújt bőven lehetőséget. Londonban pedig? Ugyan ki sajnálná itt a csaknem 9 fontot a Madam Tussaud viaszfiguráinak meg­tekintéséért, noha turistaidényben a vá­rakozás, a sorban állás olyan, mint ná­lunk az útlevélosztályon, „pecsétszer­zés” idején. És akkor ott vannak még a mérhetetlen gazdagságú British Muse­um ingyenesen megtekinthető gyűjte­ményei, vagy a National Galery látniva­lói. Csak végigjárni is mindezt komoly fizikai munka, hát még ha a világ összes sarkából ideözönlő embertársait kell ke­rülgetnie az elszánt turistának... És aki beleunt a járkálásba, az a lábát áztatja a Trafalgar tér szökőkútjában, vagy ép­penséggel a millió galambot eteti. Múzeum, szökőkút és galamb nálunk is akad. Horgászni sem az áruház tete­jén kell; és vannak, akarom mondani voltak erdők... A szabadidő csak úgy válik szabaddá, ha érdekes, szórakozta­tó, vagy éppenséggel pihentető tevé­kenységgel töltjük el. Ez idén nyáron, a legnagyobb élményem az volt, hogy órákon át nézhettem, miként biztatja a gólya repülésre fiait a hosszú út előtt. Nézem őket, amíg még van gólya... Bauer Edit

Next

/
Oldalképek
Tartalom