Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-14 / 33. szám
< HH Z < z liftet, kezében hivatalos jelentésektől duzzadó aktatáska, percenként pillant az órájára, és miközben egy szendvicset töm magába, sietve levelet diktál. A munkamánia azonban csak ritkán ölt ilyen groteszk alakot. Bizonyított tény azonban, hogy a munka megszállottja egy hét alatt a szokásos munkaidőnél kétszer-három- szor is többet dolgozik. A munkamániás mindig siet. Gyorsan eszik, gyorsan vezet, gyorsan beszél és közben túlkiabál mindenkit, aki megpróbálja félbeszakítani. A kutatások azt mutatják, hogy ezek a megszállottak másképpen érzékelik az időt is. Szerintük egy perc csak 52,6 másodpercig tart, míg a normális, egészséges emberek óra nélkül gyakran 75 másodpercre becsülik. Két amerikai pszichológus, Roseman és Friedman az ilyen és ehhez hasonló kutatások eredményeire alapozta elméletét, amely az embereket két osztályba sorolja: nyulakra és teknősbékákra. A munkamániás a leggyorsabb nyúl. A lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbbet akarja teljesíteni. Ha dolgozik, egyszerre legalább tíz dologba is belekap, kollégái szerint munkamódszere átláthatatlan és zűrzavaros. Az ilyen „beteges dolgozó” számára a legnagyobb kín a semmittevés. Dr. Vrojlík pszichológus szerint a munkamániásnak mindig szüksége van valamire, ami pótolja a munkából származó kielégülést. Akár van értelme, akár nincs, olyan tevékenységet akar végezni, amihez nagy figyelemre és sok energiára van szükség. Vrojlík doktor ezt a „betegséget” több fázisra osztja. Az utolsó, teljesen kifejlett szakaszban a mániások minden figyelmüket és energiájukat konokul a munkájukra fordítják. Gyakoriak a vegyes típusok, amelyek még nyomasztóbban hatnak a környezetükre, mert a valódi probléma a világ előtt rejtve marad. Vegyük például azt az embert, aki ugyan csak heti negyven órát dolgozik, ami még teljesen elfogadható lenne, de esténként klubokba jár, fanatikusan kocog vagy könyvet ír. Ha egy ilyen megszállottat megkérdezünk, elégedett- e az életével, nagy valószínűséggel azt válaszolja; igen, hiszen örökös tevékenysége teljesen kielégíti. A betegség igazi áldozatai nem maguk a mániákusok, hanem családtagjaik, élettársuk, ismerőseik. A szakirodalom ezt a jelenséget „társadalmi bigámia” néven ismeri. A munkamániás elsősorban a munkával él „házasságban”, a feleség, a gyerekek, esetleg a másféle kapcsolatok csak ez után következnek. A családi élet nem versenyezhet azzal a kielégüléssel és főként tekintéllyel, amelyet a munka kínál az ilyen ember számára. A munka rabja számára a hétvégi pihenőnap egyszerűen tragédia. Úgy érzi, megfosztják a munka lehetőségétől és ily módon saját személyiségétől. Csak a vasárnap délután hoz valami vigaszt, mert azt jelenti, hogy közeleg a hétfő, a munkakezdés hőn vágyott pillanata. A szabadság már sokkal borzasztóbb. A „mindentől” távol eltöltött két hét felmérhetetlen veszteség. A munka megszállottja biztos benne, hogy nélküle mindent rosszul csinálnak a hivatalban. Másrészt félhet, hogy távollétében a helyettese túlságosan is jól inIUusztráció: atchívum hogyan érvényesíthetné rendkívüli teljesítőképességét. A felesége pedig panaszkodik: Nekem külön szabadságot kellene kivennem, hogy kipihenhessem a vele töltött szabadságot. Dr. Vrojlík szerint a munkamániás ritkán képes arra, hogy szoros barátságokat kössön. Kényelmesebbnek találja a felszínes ismeretségeket, mert ilyenkor nem áll fönn annak a veszélye, hogy a lelke mélyén rejtőzködő kétségek a felszínre találnak bukkanni. És amikor a munkamániás környezete már nem tudja tovább elviselni, hogy az illető sem testileg, sem lelkileg nem vesz részt közös életükben és fellázad, biztos lehet benne, hogy a családfő azt vágja fejükhöz: De hát értetek csinálok mindent. Anyagilag az áldozatok általában nem szenvednek hiányt, ám mivel a család az esti órákban jóformán soha nincs együtt, könnyen válásra kerül a sor. A tipikus nyulak esetében a szívinfarktus is hatszorta gyakoribb, mint a teknősöknél. Amíg a megszállott dolgozók családjuk körében főként kellemetlenségek okozói, munkahelyükön igencsak elemükben vannak. Minden megbízatást teljesítenek, mert félnek, hogy a visszautasítással elveszítik feletteseik bizalmát, esetleg elégedetlenek lesznek velük. A boldogtalan mániákus állandóan a munkahelyét rója és szüntelenül hangoztatja, hogy mennyire bosszantja őt kollégái rendetlensége. Soha nem megy betegszabadságra, mert soha nem beteg. Munkahelyén igen kellemetlen légkört tud teremteni maga körül. Titkárnője, aki a főnök szerint képtelen lépést tartani vele, az örökös hibakeresés miatt sírógörcsöt kap, munkatársai pedig előbb-utóbb beadják a felmondásukat, mert nem tudnak egy ilyen önnön levében fövő zsarnokkal együttműködni. Miért ilyen? - kérdezik a kollégái. A válasz dr. Vrojlík szerint a következő: Dolgozik, mert ha nem dolgozik, fél. Ennél persze mindenkit sokkal jobban izgat az a kérdés, hogy vajon mit lehet csinálni egy ilyen emberrel? Lehet-e egyáltalán tenni valamit, hogy kibírható legyen mellette az élet? Sajnos, a válasz egyáltalán nem biztató. Bármi legyen is a pszichiátriai elméletekből levonható végkövetkeztetés, annyi bizonyos, hogy az okok a beteg lelkének a legmélyén rejtőznek, és a „betegség” alapos vizsgálata legföljebb azzal az eredménnyel jár, hogy a tünetcsoportot pontosan le tudják írni. Egy-két olyan eszköz azért létezik, amelyeknek segítségével a betegséget bizonyos mértékig elviselhetőbbé lehet tenni. Azok a vállalatok, ahol odafigyelnek a munkamánia problémájára, sokat tehetnek alkalmazottaik magánéletének és ezzel egyidejűleg a munkahely légkörének javításáért. Már az is sokat segíthet, ha odafigyelnek arra, hogy minden egyes alkalmazott kivegye a teljes szabadságát. Súlyosabb esetekben a munkamániákusnak meg kellene tiltani, hogy a munkaidőn kívül a munkahelyén tartózkodjék. De dr.Vrojlíknak van egy még jobb javaslata: Zárjunk össze néhány munkamániást egy szobába. Hadd lássák, milyen kibírhatatlan az élet a munkamániások társaságában... S. Forgott Szilvia A karikatúrák ábrázolása szerint az ilyen notórius dolgozó csakis futva éri el í Ön mindig korán kel? Akkor is, ha előző este későn került ágyba? Szenved, ha nem csinálhat valamit? Össze szokta írni az aznapi teendőit? A hivatali ranglétrán feltétlenül följebb akar lépni? Mindig és mindenhol képes dolgozni? Fölöslegesnek tartja a szabadságot, mert ilyenkor nem tud magával mit kezdeni? Ha mindegyik fenti kérdésre igennel válaszolt, akkor önnek munkamániája van. tézi a dolgokat. Így naponta többször betelefonál a munkahelyére. Felesleges energiáját póttevékenységekben vezeti le. Ha teniszezik, az kíméletlen versenyzésbe torkollik, az egészség- ügyi kocogásból naponta kínos pontossággal ismétlődő kilométermennyiség lesz. A munka megszállottja mindig azt keresi, Szabad-e a szabadidő? Sok évvel ezelőtt, amikor a szabad idő- új szociális jelenség lévén - divatos kutatási téma volt, a kérdésre sokkal egyszerűbbnek tűnt a válasz. A munkaidő és a szabadidő közt világosabb volt a választóvonal. Habár tájainkon valahogy mindig minden másképpen történt... Akkor, amikor a szabadidő okos, értelmes fölhasználását szorgalmaztuk- mivel a törvény által megszabott munkaidő rövidebb lett -, meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a szabad hétvége általában nem a pihenést szolgálja, pusztán a heti feszített időrendet oldja némiképp, s inkább csak az elhalasztott munkák elvégzésének idejévé vált. Vagy a kalákáké és a takarékos, a „csináld magad” jelszóval jellemzett életformáé. Épültek így házak, termettek óriástökök, cserélődtek jobbnál jobb savanyúság-receptek, készültek divatos, párját ritkító ruhaköltemények. Igaz, az embereknek mindig is volt szabad idejük. Kinek annyi, amennyit csinált magának; kinek annyi, amennyi jutott. Vagy esetleg mása se volt, csak éppen nem volt abban a helyzetben, hogy ezt tudatosítsa, illetve hasznosítsa. Az idő pénz, avagy mi történt azóta? Ha abból a népi bölcsességből indulunk ki, amely úgy jellemzi az elmúlt néhány évtizedet, hogy a szocializmus a leghosszabb és a leggyötrelmesebb út a kapitalizmustól a kapitalizmusig, akkor Benjamin Franklin véleménye sem érdektelen az idő és a pénz viszonyáról: „Aki haszontalanul elpepecseli 5 schillinget érő idejét, elveszít 5 schillings, s ugyanígy a tengerbe is hajíthatott volna 5 schillinget. Aki elveszít 5 schillinget, nemcsak ezt az összeget veszíti el, hanem mindazt, amit az iparban felhasználva kereshetett volna vele- ami egészen jelentékeny összeggé nő, mire egy fiatalember magasabb kort ér el.” Persze, „az idő pénz” koncepciónak már akkor is voltak bírálói. Az egyik Kürnberger volt, aki már 1885-ben nemes egyszerűséggel így jellemzi Amerikát: „A marhából faggyút csinálnak, az emberből pénzt”. Max Weber pedig azt írja, hogy meglehetősen nagy szerepe van az idő és a pénz viszonyának. Vajon mindkettő ilyen egyszerűen átváltható, „kemény” valuta lenne?... Még a nyolcvanas években egy nemzetközi konferencia témája volt a szabadidő. Míg az akkori szocialista országok szakemberei elsősorban a szabadidő eltöltésével kapcsolatos szokásokat elemezték, a francia előadó arról beszélt, hogy vannak rétegek, melyek szabadideje társadalmi gonddá vált. Elsősorban a fiatal munkanélküliekre célzott, arról a helyzetről, amikor a szabadidő önmagában a személyiség leépüléséhez vezet, ha nem talál értelmet olyan tevékenységekben, amelyek ezt a folyamatot ellensúlyozni képesek. A francia tervezési minisztérium akkor a megoldást a fiatalok továbbtanulásában, taníttatásában találta meg... A francia gazdaság fejlődése láttán, valószínűleg, ez nem volt egy rossz befektetés. Szabadidőipar? Benjamin Franklin óta sok víz lefolyt a Dunán, de az East Riveren is. A „pénzcsinálók”, természetüknél fogva, aránylag gyorsan rájöttek a szabadidő kihasználásában rejlő lehetőségekre. Sőt! Az utóbbi évtizedekben - az elektronika mellett - talán a szabadidő-ipar lett a leggyorsabban fejlődő iparág. A látványosságokra épülő, a játszva tanító show-biznisz, az áruház tetején épített horgászmedence, vág' a TV-ből ismert tömegszórakozás mind-mind a nagyérdeműt óhajtja kiszolgálni. Meggyőzni őt, hogy éppen ez az, amire egész évben vágyott, s igazán itt és most fogja jól érezni magát. Amerikában városok vetekednek, hogy hol van a legnagyobb vidámpark; esténként az eredetileg a marhavásárok céljaira épült pajták a country-zene kedvelőinek találkahelyei. Japánban az intenzív munka intenzív kikapcsolódást is kíván. Talán erre szolgál a sok-sok apró szórakozóhely, ahol a törzsvendégnek, kellően fölcímkézve, a polcon ott tartják a szakés vagy whiskys üvegét, s miközben a magnóból zene szól, a társaság azon mulat, milyen nagyszerűen énekli a legújabb sláger szövegét a nagyrabecsült kolléga a külön e célt szolgáló füzetkéből. Történik mindez kivéve a cseresznyevirágzás idejét, amikor fontos újsághír, hogyan halad délről északra a szakura- front, mert az ország apraja-nagyja ilyenkor a számtalan park és kert virág- baborult gyönyörűségét élvezve nemze- tileg piknikezik. És kivéve a meditációra szánt időt, amikor a komoly döntések előtt az embernek tisztában kell lennie önmagával. Erre pedig a kertek művészileg megtervezett harmóniája nyújt bőven lehetőséget. Londonban pedig? Ugyan ki sajnálná itt a csaknem 9 fontot a Madam Tussaud viaszfiguráinak megtekintéséért, noha turistaidényben a várakozás, a sorban állás olyan, mint nálunk az útlevélosztályon, „pecsétszerzés” idején. És akkor ott vannak még a mérhetetlen gazdagságú British Museum ingyenesen megtekinthető gyűjteményei, vagy a National Galery látnivalói. Csak végigjárni is mindezt komoly fizikai munka, hát még ha a világ összes sarkából ideözönlő embertársait kell kerülgetnie az elszánt turistának... És aki beleunt a járkálásba, az a lábát áztatja a Trafalgar tér szökőkútjában, vagy éppenséggel a millió galambot eteti. Múzeum, szökőkút és galamb nálunk is akad. Horgászni sem az áruház tetején kell; és vannak, akarom mondani voltak erdők... A szabadidő csak úgy válik szabaddá, ha érdekes, szórakoztató, vagy éppenséggel pihentető tevékenységgel töltjük el. Ez idén nyáron, a legnagyobb élményem az volt, hogy órákon át nézhettem, miként biztatja a gólya repülésre fiait a hosszú út előtt. Nézem őket, amíg még van gólya... Bauer Edit
