Vasárnap - családi magazin, 1994. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-03 / 27. szám
A három Bőgi lány ott ült a parkban, szorosan egymás mellett, egy pádon. A délutáni forgatagban senki sem törődik velük, senki sem szól hozzájuk, ők se mozdulnak senki felé, a durván gyalult városi pad a mozdulatlanság szigete az őrült zsongásban. A három Bogi lány egy kis házban él a város szélén. Nem érintkeznek senkivel, nem érzékelik a valóságot, életük megrekedt valahol, a parttalan történések valamely zátonyán. Egyetlen szórakozásuk, hogy bejárnak a nagy parkba, a város szivébe. Ott aztán megülnek egy pádon, mindig ugyanabban az időben, ugyanott, három mozdulatlan, fekete túzok: egymáshoz sem szólnak. Az emberek nem ismerik őket, ők pedig mint valamely mese deformált habtündérei, érzéketlenül élik a napok, órák zuhatagát. Pedig a három Bőgi lány rengeteget tudna mesélni, ha megkérdezné őket valaki. Azok voltak az idők, mondhatná például a legidősebbik, amikor kedves Lajosommal erre korzózgattunk minden vasárnap délelőtt. Ismerte, kedveském, az én Lajosomat? Férfi volt ám, igazi férfi, higgye el nekem, kedveském, még ma is könnybe lábad a szemem, ha rágondolok. Fess fiatalember volt az én Lajosom, kackiás kis bajusszal, hűvös eleganciával, ő volt a régi világ megtestesült mintaképe, manapság olyat hiába is keres. Már amikor megismerkedtünk, az elragadó eleganciájával hódított meg. Itt történt az is, kedveském, a városi parkban, de akkor még mennyire másképp nézett ki itt minden! Rendezett volt az egész környék, a vízen hatalmas tavirózsák nyíltak, a patak partját nem betongyűrű szegélyezte, mint most, hanem jegenyék és szomorúfüzek sora, egyszóval igazán nagyon romantikus volt itt minden. Csodálkozik azon, amit mondok, kedveském? Látja én ilyen romantikus vagyok. De hogy szavamat ne felejtsem, a patak szélén, abban a kis kiszögellésben állt akkor egy teraszos, nagyon elegáns kis vendéglő nagyszerű konyhával, első osztályú kiszolgálással, emlékszem, sehol olyan ízletes halászlevet nem tudtak készíteni, mint ott. A főpincér, a Miska is messziről megismert és kiszti- handot köszönt, invitálásának nem le- hetettt ellenállni. Akkoriban, tudja, kedves, a mama betegeskedett és én csak a papával mehettem ki a városba, vagy valamelyik húgommal, de azt csak nagy ritkán. Akkor este is, emlékszem, éppen valamelyik előadásról jöttünk haza a papával, mert tudja, kedveském, más volt itt akkoriban az élet, egymást érték az előadások, operettek, zenés játékok, ezer szép élmény, bizony, kultúrváros volt ez akkoriban. Szóval éppen jöttünk haza a papával, eléggé emelkedett hangulatban, amikor azt mondja a kedves papa, gyere, betérünk egy kis hervettre, így hívtuk mi ezt akkoriban, egy kis kávézgatás- ra. A kedves Miska épphogy elmondta asztalunknál a kisztihandot, észrevettem, hogy egy snájdig vágású úriember a sarokasztaltól állandóan engem figyel, még a poharát is megemelte felém. Mit részletezzem, gyönyörű nap volt, hazafelé menet a hattyúk között - mert azok is voltak ám a tavon - a jóképű fiatalember arca lebegett, a kedves papa meg is jegyezte, valahogy szétszórt vagy ma lányom, jaj, kedves papa, mondtam én, csodálkozni tetszik ennyi szép élmény után. A papa erre nem szólt semmit, csak elmosolyodott egy picit a bajusza alatt és megszorította a kezemet. Ezután Lajos - mert így hívták az én egyetlenemet - meg- jegyzett magának, kitüntetett a figyelmével, többször is követett, sőt néhányszor biccentett is felém, szerencsére a papa még jó sokáig nem vette észre. Akárcsak az én Ferencem, emlékezhetne a középső. Mert Ferenc is talpig úriember volt ám, égő fekete szemmel, éjfekete hajjal és természetesen bajusszal. Huszár főhadnagy volt az én Ferencem. Ha látta volna, kedveském, mint ahogy én látom ma is itt feszíteni őt remekül szabott egyenruhájában, díszes huszárcsákójában, nem csodálkozna rajta, hogy még most is elérzé- kenyülök, ha eszembe jut a kedves. A Micivel éppen a Körből jöttünk hazafelé rendes vasárnapi felolvasásainkból, amikor a Hink-féle kereskedés előtt talákoztunk vele. Első látásra magával ragadott tüzes tekintete, szépvágású arca, Mici meg is jegyezte, te Be- zsó, mégsem illik fényes nappal a főutcán így megbámulni egy férfit, még ha mindjárt főhadnagy is az illető. Én persze csak nevettem a dolgon és megígértettem Micivel, nem szól a találkozásról senkinek. Belül azonban furcsa feszültség támadt bennem, bizony nem tudtam a kedves mama szemébe nézni aznap este. Az ágyamban is csak kínlódtam, Lili rám is szólt, mi van veled, Bezsó, valami nincs rendben? Tudja, kedveském, a Lilinek külön érzéke volt ahhoz, hogy ráérezzen az ember fájó dolgaira. Másnap reggel csak fokozódott bennem a feszültség, ahogy megláttam őt a kapunk előtt sétálgatni. Rám vár, villant át az agyamon. Szívem a torkomban dobogott, amikor Lilivel kimentünk a városba, és ő a nyomunkba szegődött. Már ahogy megjelentünk a kapuban, egy utánozhatatlanul elegáns parolával köszöntött bennünket, aztán követett egészen a Hartzig-féle cukrászdáig, ahová betértünk Lilivel. Jaj, kedveském, olyan izgatott voltam, szegény Hartzig úrnak háromszor is meg kellett kérdeznie, mit is parancsolok, míg Lili segítségével nagy nehezen ki tudtam nyögni valahogy, húsz deka első osztályú töltött cukorkát kérek szépen. És még akkor is csak őt láttam magam előtt, amint égő fekete szemével engem nézett a kirakat üvegén át. Délután már rózsacsokrot is küldött, illatos kis névkártyával, nem győztem magyarázkodni a mamának. Í gy volt, kedveském, mondhatná a harmadik lány is, így volt minden, ahogy mondjuk, való igaz minden szó, amit tőlünk hallott. Látom, magát tényleg érdekli a mi világunk, arról bizony rengeteget lehetne mesélni. A cukrászdáról, ahová a kedves papával minden vasárnap délután bementünk, s ahol olyan süteménykölteményeket szolgáltak fel, amilyeneket azóta sem láttam. A cukrászda felett, emlékszem, hatalmas festett cégér lebegett, a cégér mögött pedig galambfészek, rengeteg vadgalamb fészkelt ott. Frederikemmel nem is neveztük másképp, csak galambcukrászdának. Az én drága Frederikemmel, úgy bizony... A kedves papa a kávéházban ismerkedett meg az én Frederikemmel, politizálás és kártyázás közben, amit minden vasárnap délelőtt műveltek. Hogy, hogy nem, a kedves papa egyszer nem tudott fizetni, és a partnere kóklernek nevezte őt, mármint a kedves papát. Ekkor a szomszéd asztaltól felállt Frederik, akit akkor még csak úgy ismertünk, mint ide kihelyezett központi biztost, és azt mondta a sértőnek: „Uram, ez az úr a védelmem alatt áll. Amennyiben óhajtja a kardját összemérni az enyémmel, állok rendelkezésére, ám figyelmeztetem, a vívás többszörös bajnoka és, mint bizonyára Ön is tudja, a helybéli vívószakosztály tiszteletbeli elnöke vagyok. Amennyiben tehát szeretné a kardomat elkerülni, tanácsolom Önnek, vonja vissza azt az aljas rágalmat, amellyel az előbb ezt a tiszteletre méltó urat illetni merészelte.” Az ismeretlen persze azonnal visszavont mindent, a kedves papa pedig meghívta hozzánk ebédre az én Frederikemet, aki akkor tulajdonképpen nem is volt az én Frederikem, csak két hét múlva lett azzá. Délután Frederik sétálni vitt, természetesen a papa és a mama engedélyével, ahogy kivonultunk a kapun, titokban visszanéztem, ott álltak egymás mellett az erkélyen és büszke tekintettel kísértek, amíg el nem tűntünk a sarok mögött. Büszkén lépkedtem Frederik oldalán, élveztem, ahogy a lányok az utcán irigy pillantásokat vetnek ránk. Kimentünk egészen a város szélére, a főút mellé, ahól a kutyapecérek bódéja áll, és leültünk egy padra. Frederik ott sok szépet mondott nekem, elmesélte az életét is, és én nagyon boldog voltam és hálás a papának, hogy összehozott engem Fre- derikkel, aki iránt egyre nagyobb vonzalmat éreztem. Hazafelé ismét a főutcán mentünk, és még Berthus vaskereskedő is, akivel pedig családostul kölcsönösen utáltuk egymást, még ő is messziről kalapot emelt, és hangos szóval köszöntött bennünket. Bizony, kedveském, az én drága Lajosom, folytathatná az első, valaki volt az én Lajosom, nagy emberek álltak szóba vele. Harmincnégyben is, az Arany Bika nagytermében az én drága Lajosom a főszolgabíróval kártyázott együtt, úgy bizony, kedveském, és édes bátyámnak, kedves öcsémnek szólították egymást, bárkitől megérdeklődheti. Háromszáz liter bor fogyott el akkor éjjel, kerek háromszáz liter. Éjfél után pedig felállt az alispán úr és azt mondta: „Édes uraim, rágalmazó nyelvek azt mondják a mi szeretett vármegyénkről, hogy mi itt tes- pedtségben élünk, nálunk soha nem történik semmi érdemleges. Ezennel felkérlek benneteket, kedves barátaim, tegyetek javaslatokat, mivel mutathatnánk meg országnak-világnak, hogy a mi megyénket nem illetik meg a kritikák, hogy mi is tudunk olyat tenni, amiről messze földön megemlegetnek bennünket. Addig is, kedves barátaim, van szerencsém bejelenteni, hogy ma éjjelre hatvan cigányt rendeltem ide az ablakaink alá, akik hajnaltájt szerenáddal fognak hazakísémi bennünket. Vi- vát!” És vivátozott a terem, kedveském, lelkesen ünnepelt mindenki, éltette a mi gáláns alispán urunkat. A főszolgabíró odahajolt az én kedves Lajosomhoz és megkérdezte tőle, hogy tetszett az alispán úr szónoklata, édes öcsém, mire az én Lajosom azt válaszolta, hogy nagyszerűen, kiválóan, igazán elragadó ember a mi alispánunk, édes bátyám. Meghiszem azt, válaszolt erre a főszolgabíró úr, kedvesen mosolyogva a bajsza alatt, magam is így vélekedek róla, kedves öcsém. Aznap éjjel alakult meg, kedveském, az alispán úr felhívására a megyei kakaspártoló egylet, amely aztán kakasviadalok megszervezésével alapozta meg a hírnevét országszerte. Reggel pedig hatvan cigány kísérte hazáig a drága alispán urat, úgy bizony, kedveském... Azon a szép hétfői délutánon is, emlékezne tovább a legkisebb, a lóistállók körül sétálgattunk az én Frederikemmel, vártuk a galoppverseny megkezdését. Frederikem már tett is a lovakra, és épp a konkurensek esélyeit magyarázta, amikor odajött hozzánk néhány kedves ember és szóba elegyedtek Frederikkel. Ugyan már, kedves kihelyezett úr, szólította meg először is a nagybajuszú Ficzek úr, a mészárosmester, mondja már meg nekünk, kedves kihelyezett úr, lesz-e háború vagy nem lesz háború. Mert hát, tetszik tudni, sokfelé jár-kel az ember, sokfélét hall, ez a Mussolini is, ugyebár, meg ez a Hitler... Tessék már megmondani nekünk, kihelyezett úr, mivel számíthatunk, mert ugyebár a magunkfajtának nem árt előre felkészülni a dolgokra, ha netán ugyebár... Ugyan, kedves Ficzek úr, szólt erre közbe Liäka úr is, a virágkereskedő, hogy gondolhat ön ilyet, és ráadásul ilyen kérdéssel, még a kihelyezett urat is fárasztja. Mussolini dolga a Mussolinié, Hitler dolga a Hitleré, mi magunk pedig azon legyünk, hogy a mi kedves városunkban mindenkinek jó legyen, nincs igazam, kedves kihelyezett úr. Mert ugye ami engem és a kereskedésemet illeti, pillanatnyilag ugyebár meg vagyok szorulva, és bizony egy kis kölcsön a várostól, vagy netalán egy telek a szőlők alatt..., de hát nem is akarom fárasztani ilyen dolgokkal a kedves kihelyezett urat ezen a mai szép napon... Ön, kedves Liäka uram, fölöttébb optimista, szólt közbe hatalmas keretű szemüvege mögül Nagypál úr is, a bőrdíszműves. Ön fölöttébb optimista, és ez nekem személy szerint igen tetszik, de meg kell, hogy mondjam önnek, nemcsak én vagyok a világon, ami azzal jár, hogy azért a mások véleményét is illik figyelembe vennünk, igazam van, kedves kihelyezett úr. Van nekem egy kebelbarátom, kedves uraim, úriember a javából, kiismeri magát a világ dolgaiban, azt mondta nekem a jó múltkoriban, figyelj jól a szavamra, Imrém, én nem szoktam csak úgy a levegőbe beszélni, mint ahogy tanúsíthatom is, kedves uraim, igazán nem szokása, azt mondja hát az én barátom, figyeld meg jól, Imrém, rövid időn belül itt mindannyiunknak inogni fog a talaj a lábunk alatt, figyeld meg, amit mondok, Imrém... Már megbocsásson, tisztelt Nagypál uram, szólt közbe erre a nagybajuszú Ficzek úr, magamnak is szerény véleményem, amennyiben így mennek tovább a dolgok a világon, már ugye, ami ezt a Hitlert meg Mussolinit illeti, bizony, kedves uraim, lassan összepakolhatjuk a hentesbárdjain- kat meg az üvegházainkat is. No de, uraim, csapott közbe Nagypál úr erős hangján, uraim, mi művészek kissé másképp ítéljük meg a közönséges hétköznapokat is, mint más halandó. A mesterem, aki első osztályú bőrdíszműves volt, országos működési engedéllyel, mindig azt mondta nekünk, fiatalurak, jegyezzék meg, minden kacskaringónak, még a legkifun- dáltabb kacskaringónak is van eleje és van vége, jegyezzék ezt meg jól, uraim... Így beszélgettek egymás között az én Frederikemmel, akit jóformán szóhoz sem hagytak jutni a nagy lelkesedésben, bizony, kedveském, míg csak el nem kezdődtek a futamok. Akkor ősszel is, mondaná szomorúan a középső, szerda délelőtt ott álltunk kétoldalt az utca elején, és néztük a felvirágozott csákójú, menetelő katonákat, amint vonultak kifelé a városból és énekelték torkuk szakadtából, hogy diófából sej, haj, diófából nem csinálnak koporsót, meg Horthy Miklós katonája vagyok én... Szépen énekeltek, zengett a város, az emberek vidámak voltak, nevettek, integettek, virágokkal búcsúztatták a katonákat. Csak én nem voltam boldog. A század elején ott léptetett hófehér szép lován az én Ferencem díszegyenruhában, nyalka dél- cegséggel, vidáman biccentve jobbra- balra, és mikor meglátott engem, odaléptetett hozzám és azt mondta, ne féljen kedvesem, rövid távozás lesz az enyém, kis séta csupán, rutingyakorlat, pár nap múlva jelentkezem... Nézett rám vidáman a nagy fekete izzó szemével, aztán visszaléptetett a század elejére, és eltűnt a szemem elől. Akkor láttam őt utoljára. Ugyan, Bezsó, korholná erre a legidősebb, már megint... Bizony, kedveském, szólna közbe a legfiatalabb is, az a mi szerencsétlenségünk, hogy a mi kis történeteink nem egyszerre, egymás után játszódtak le, és mindnek nagyjából ugyanaz lett a vége. A kedves Lajos egy éjjel elmenekült a főszolgabírójával, hírt se hallottunk róla azután, a kedves Ferencet Szegedre vezényelték, aztán ki a frontra, ott is maradt szegény. Az én drága Frederikem is visszament Olmützbe, hiányos cseh tudásommal hiába küldözgettem utána a leveleket, még csak nem is válaszolt. Úgy bizony, kedveském, néhanapján megpezsdült körülöttünk a világ, és mi vakon bíztunk politikusainkban; aztán hogy visszacsen- desült, itt maradtunk szépen a történeteinkkel. A kedves papa és mama rég elhaltak, sokan a korunkbéliek közül is, most mondja kedveském, kinek meséljük el, kinek? L assan esteledik, az ón színű levegő mintha pókhálót vonna a három Bőgi lány köré. Ók pedig ülnek a pádon, szorosan egymás mellett, nem szólnak, nem mozdulnak senki felé. Mereven ülnek, néznek maguk elé, mintha furcsa, érthetetlen szeszéllyel ilyen felfoghatatlan élő anyagba véste volna paradox mozdulatlanságát a rohanó idő. * Az író és közéleti személyiség Úton című elbeszéléskötete a Madách Könyvkiadó gondozásában jelent meg. G. Nagy László rajza ■s IRODALOM 1994. július 3.
