Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-01-23 / 4. szám

ú

<5

c

i

1—

r

1

9

Kálmán azonban nem fogadta el ezt a döntést, mert a királyi gyűléseken szerzett tapasztalatai nyomán úgy érezte: műveltsége, fel- készültsége, szellemi képességei révén ő is meg tud felelni az uralkodói követelményeknek. Mivel a király választása nem reá esett, tiltakozása, egyet nem értése jeléül elhagyta az országot. Lengyel földre ment, ahol már nagyatyját és apját is jó szívvel fogadták, s támogatták őket hatalmi terveik kivitelezésében. Feltehetően ezt remélte Kálmán is. Erre minden esélye megvolt, hiszen László 1093-as beavatkozása óta ellenséges volt a magyar-lengyel viszony.

Kálmán - többek számára bizonnyal meglepőnek tűnő — lépése után Magyarországon trónviszály robbant ki: a két testvér a főhatalom kérdésében 1095 tavasza-nyara óta szemben állt egymással. László halálakor - 1095 júliusának végén - a királyi akarat ellenére is a trón sorsa még megoldatlan volt.

A forrásokból nem állapítható meg, hogyan zajlott le a harc a királyi hatalomért. Valószínű, hogy László már halott volt, amikor hívei buzdítására Kálmán hazatért Lengyelországból. De az uralkodó osztály már ezt megelőzően két csoportra, két „pártra“ szakadt: az egyik csoportosulás Kálmánt, a másik Álmos ügyét karolta fel. A ké- -Ábbi krónikások véleménye is megoszlott, amikor arról kellett nyi- latkozniok, hogy miért és miként dőlt el a hatalom kérdése. Olvasható a magyar krónikában olyan beállítás, amely Álmosnak kedvez. Eszerint „Szent László pedig úgy rendelkezett, hogy utána Álmos uralkodjék. Ö azonban őszinte egyenességtől vezettetve annyira tisztelte Kálmánt, a testvérét, hogy átadta neki az ország koronáját, mivel úgy vélte: az elsőszülöttség jogán amazt (ti. Kálmánt) illeti meg“. E felfogás alapján Kálmán csupán László jelöltje, Álmos jóvoltából lett király. Ez a nézet egyébként különösen alkalmas volt arra, hogy a későbbiekben Álmos utódainak (II. Bélának és II. Gézának) jogát a koronához elméletileg is megvédelmezze a trónkövetelő Borisz herceggel szemben, aki - magát Kálmán fiának tartva - igényt formált az atyai örökségre. Egy másik krónikás — Kálmán érdekeit képviselve - a következőképpen fogalmaz: László „egri püspöknek akarta megtenni (ti. Kálmánt). Ennek hallatára az még azon éjjel eltávozott Lengyelországba... (A király pedig) összehíván főembereit, követet küldött Kálmánhoz,... hogy térjen vissza Magyarországra.“ Ez a híradás csak úgy értelmezhető, hogy László azért hívatta haza Kálmánt, mert őt kívánta utódának jelölni. De van a krónikáshagyományban egy harmadik állásfoglalás is. Ez azt tartalmazza, hogy „ez a Kálmán, amint mondják, váradi püspök volt, de miután testvérei... előtte meghaltak, pápai engedéllyel uralkodásra kényszerült“. Ez a krónikaszerző tehát Lászlónak semmiféle szerepet nem tulajdonít a trónutódlásban. Álmost pedig - Lampert fiának téve meg - messze elkülöníti a lehetséges trónörökösök közül azáltal, hogy nem Kálmán testvéreként, hanem csak unokatestvéreként szerepelteti.

Kétség nem fér ahhoz, hogy a rokonság foka, az elsőszülöttség ténye, László akarata, a pápa engedélye, Álmos félreállása valamilyen mértékben mind közrejátszott a főhatalom kérdésének eldöntésében. De az is nyilvánvaló, hogy a meghatározó szerepet nem ezeknek a tényezőknek kell tulajdonítani. Külső katonai segítség - legalábbis ilyenről a kútfők nem tudnak - egyik félnek sem állt rendelkezésére. Ily módon a korona sorsának alakulása a belső erőviszonyoktól függött. A végeredményből, abból ugyanis, hogy - majdnem egyéves trónviszály után - 1096-ban Kálmán és nem Álmos lett a koronás király, csak egy következtetés adódik: az uralkodó osztály többsége - az egyházi és a világi előkelők nagyobb része - László kívánsága ellenére is fokozatosan Kálmán mellett sorakozott fel.

Forrásszegény korszakról lévén szó, nincs módunk a két főúri frakció összetételének, nagyságának bemutatására. Néhány adat azonban található a kútfőkben, amelyek segítségével legalább érzékeltetni lehet azt, hogy Kálmán jelentős egyházi és világi méltóságok támogatását élvezte. Tudjuk például, hogy Márk többekkel együtt elkísérte Kálmánt lengyel földre, később a király legfőbb tanácsadói közé tartozott. Lengyelországból Marcel prépost és Péter ispán kísérte haza a herceget, az előbbi püspökként, az utóbbi ispánként szolgálta azután a királyt. Koppány I. László alatt udvari káplán volt, Kálmán idejében püspöki méltóságot nyert el. László korában Hartvik győri püspök, Szerafin esztergomi érsek volt, ezt a méltóságukat megtartották Kálmán uralkodása idején is. Gyula, aki egy időben László nádora volt, később Kálmánnak is bizalmi embere lett. Ők és a hozzájuk hasonló urak azzal, hogy Kálmánhoz csatlakoztak, átmentették korábbi pozícióikat az új uralkodó időszakára is, vagy egyenesen csatlakozásuk alapozta meg későbbi pályafutásukat.

Az egyéni érdek mellett más tényezők is hatással voltak a főurak magatartására. Talán nem tévedünk, ha úgy véljük: Kálmán ügyének számos előkelőt nyert meg műveltsége, képzettsége, szellemi kiválósága, amelynek csillogtatására, bizonyítására az ország dolgainak tárgyalása, intézése során bőven volt lehetőség. Azután az egyháziak előtt különösen kedvezőnek tűnhetett az, hogy Kálmán révén egy közülük való főpap kerülhet a trónra, akitől királyként az egyház a papság érdekei iránt nagy megértést remélhetett. Meggyőződésünk, hogy a frontvonalak, az erőviszonyok alakulásában külpolitikai jellegű megfontolásoknak is komoly szerepük volt. A XI. századi Magyar- ország függetlenségét egyetlen külső hatalom fenyegette, a német birodalom. 1030-tól kezdve 1079-ig a német uralkodók számos alkalommal vezettek hadat a királyság ellen, több ízben dúlták fel az ország földjét, Péter és Salamon személyében vazallus királyokat támogattak. Fel kell tételeznünk: mindezek hatására a magyar társadalom jelentős részében - az urak és a középrétegek számottevő csoportjai körében - erőteljes németellenesség alakult ki az idők során. Ezek a körök László németbarát politikáját nem fogadhatták kedvezően. S emiatt álltak Álmossal szemben Kálmán táborába, mert amíg az előbbi esetében a császárpárti politika folytatásától tartottak, addig Kálmántól a korábbi, az 1091 előtti birodalomellenes irányvonal felújítását várták.

Az erőviszonyok tehát Kálmán fölényét biztosították, ezért Álmos engedni kényszerült: lemondott a trónigényéről, egyúttal a horvát koronáról is, cserében viszont a hercegséget kérte. Kálmán elfogadta az alkut, erre késztette őt az, hogy Álmos egyáltalán nem elhanyagolható erőt tudhatott maga mögött. Miután pedig a pápától megjött az

engedély, amely feloldozta Kálmánt a papi felszentelés alól, s egyúttal lehetővé tette, hogy megváljék a püspöki méltóság jelvényeitől, elhárult minden akadály királlyá koronázása elől. Az egyezség szerint 1096 tavaszán - miként a krónika írja - „Kálmánt... megkoronázták, és ő teljesen átadta Álmos hercegnek a dukátust“.

A magyar királyság belső hatalmi viszonyainak elrendeződése iránt a német birodalom és a pápaság is nagy érdeklődést tanúsított. Korábbi kapcsolatainak megfelelően- Kálmán megkoronázása után- a pápa az új magyar királyhoz, a német uralkodó pedig a dukátus

urához fordult levélben. II. Orbán levele 1096. július 27-én kelt francia földön, ahol Odilo apát révén . értesülhetett a magyarországi eseményekről. A pápa egyáltalán nem titkolta őszinte megelégedettségét amiatt, hogy Magyarország királya a tudós és a kánonjogban képzett Kálmán lett: „Nem kis örömmel örvendeztünk, hallva, hogy Nagyságod a mindenható Isten rendeléséből Magyarország kormányzására emelkedett. Mert elmondotta nekünk tisztelendő fiunk, Odilo, Szent Egyed apátja, hogy világiaknál szokatlan jártassággal tűnsz ki az egyházi írások tudományában, és ami még inkább illik a bírói hatalomhoz, a szent kánonok ismeretében.“ (A levelet Makkai László és Mezey László alapján idézzük.)

Ezután - I. László királyságának utolsó éveire célozva - keserűen jegyezte meg II. Orbán, hogy a magyar királyság külpolitikája bizonyos ideje nem kedvez Rómának. „A magyarok népe már régtől fogva téves útra tért, és üdvösségének pásztoraitól elhagyatva idegen nyáj nyomába szegődött “ Ennek ellenpéldájaként I. Istvánra hivatkozott, aki a pápai állítás szerint - Rómától nyervén el vallását és királyi méltóságát - nemcsak maga tisztelte a pápaságot, hanem elrendelte ezt utódainak is. Majd kifejezte reményét, hogy Magyarország az invesztitúra- harc további küzdelmeiben - a korábbiaktól eltérően - Kálmán révén a szentszék javára változtatni fog magatartásán. „Országod már régen elszakadt az apostoli szék iránti

engedelmességtől, és a hamisság fejedelmeinek meghódolván, a széles úton tévelygett. Most azonban az isteni kegyelem a Te személyedet magasztalta fel, hogy elvedd népének szeméről az ellenzőt.“ Végül bejelentette Kálmánnak: a magyar király álláspontjának megismerése céljából Odilo apát személyében követet fog küldeni hozzá.

Nem sokkal a pápa levelének megérkezése után - 1096 őszén - kaphatta meg IV. Henrik levelét Álmos herceg. Ebben a német uralkodó - miután megdicsérte Álmost, amiért a dalmát városok ügyében és a lengyel kérdésben megbízható hívének bizonyult - buzdította a herceget: az eddigiekhez hasonlóan a jövőben is támogassa őt, és üldözze ellenségeit. Cserébe megígérte neki: „mi is hasonló módon barátai leszünk barátaidnak, halálos ellenségei ellenségeidnek“ (Marczali Henrik fordításában adjuk a levelet). IV. Henrik utalt a Lászlóval kötött szövetségre, és szerette volna elérni azt, hogy Kálmán folytassa elődjének politikáját. Ehhez Álmos segítségét kívánta igénybe venni: „Kérünk tehát igen kedvesen, hogy a te közbenjárásoddal bátyád tegye jóvá, hogy eddig egyéb elfoglaltsága miatt a mi ügyünkben hanyagabbul járt el. És mivel győzelmes jobbjával visszaszerezte az ő végvárait, úgy nézze a mi bajunkat, mint ahogy hű baráthoz illik. Minthogy seregével azon vidékre indult, hol ellenségeink tartózkodnak..., itt a hely és az alkalom, hogy ellenségeinknek ártson és minket barátságra kötelezzen.“

Amikor levelében a Kálmán által visszaszerzett végvárakra és a király seregének felvonulására utalt, IV. Henrik tulajdonképpen a magyar uralkodó és a keresztesek közötti összecsapásokra célzott. Az első keresztes hadjáratot II. Orbán pápa 1095. november 27-én hirdette meg francia földön, és a csapatok elindulását 1096 augusztus közepére tűzte ki. Az első keresztes tömegek azonban már 1096 tavaszán útnak eredtek, és hamarosan Magyarország nyugati határaira érkeztek. Kálmán gyanakvás nélkül, jóindulatúan fogadta őket, és engedélyt adott nekik arra, hogy szabadon

átvonulhassanak az országon. Ugyanakkor biztosította azt is, hogy készpénz fizetése fejében minden szükséges árucikket - főleg az élelem volt fontos számukra - megvehessenek maguknak a piacokon és a vásárokon, amelyeket a lakosok az utak mentén egyenesen a részükre tartottak. A királyság belsejében azonban - látva az orszáe földjének gazdagságát - több keresztes csapat rabolni, fosztogatni és gyilkolni kezdett. Voltak közöttük olyanok, akik azt vallották, hogy a keresztes háborút Magyarországon kell kezdeni, hiszen a magyarok - szerintük - éppen olyan pogányok, mint a keresztény hit keleti ellenségei, a Szentföld elfoglalói. Ezek a keresztes vezérek híveik körében fennen hirdették: „a pogányok és a magyarok legyilkolá- sa között nincsen különbség“. Ezzel természetesen csak további olajat öntöttek a tűzre, s a felháborodott keresztesek vandalizmusa, garázdálkodása még jobban fokozódott. Egyes keresztes csapatok Moson várát is ostrom alá vették, s vezéreik azon tanakodtak, hogy győzelem esetén ki legyen közülük Magyarország királya.

Kálmán rendkívül felháborodott „Krisztus vitézeinek“ hitszegő, garázda magatartásán, egy pillanatig sem habozott, katonáit azonnal a dúló, pusztító rablók ellen mozgósította. Kemény kézzel csapott szét közöttük, könyörtelenül szétverte őket, maradékaik véres fejjel menekültek ki az országból. Moson védelmét a király személyesen irányította, ennek során Kálmán komoly hadvezéri képességekről tett tanú- bizonyságot, és sikerült a nagy erővel támadó ellenséget feltartóztatni, majd szétverni és a királyságból kikergetni. Az ezután érkező hatalmas keresztes sereget Kálmán csak határozott óvintézkedések mellett volt hajlandó országába beengedni. A békés, nyugodt átvonulás biztosítása érdekében túszként magánál tartotta a keresztes lovagok vezérének testvérét s annak kíséretét. Ugyanakkor ő és Álmos herceg csapataikkal tisztes távolságból követték és ellenőrizték a keresztesek áthaladását. Kétség fér ahhoz, hogy Kálmán teljesen jogosan járt el a keresztesekkel szemben, ezt számos korabeli nyugati kútfő is elismeri, a magyar krónika mégis - rosszindulatú elfogultságtól vezérelve mindenáron sötét képet igyekezvén rajzolni Kálmán uralkodásáról — a király magatartását kárhoztatta és elítélte.

Álmos - nyilvánvalóan IV. Henrik kérése alapján - megkísérelte bátyját megnyerni a német uralkodó ügyének, de ez nem járt sikerrel. Kálmán hatalomra kerülése teljes fordulatot idézett elő a magyar külpolitikában: a németpártiságot felváltotta a pápával létesített szövetség. Erre késztette őt papi neveltetése s az, hogy a trónért vívott küzdelemben őt elsősorban németellenes . erők támogatták. De a magyar királynak azt is figyelembe kellett vennie, hogy riválisa, Álmos herceg a német uralkodóval jó viszonyban volt, s ennek ellensúlyozására természetes szövetségesként eleve a pápa jöhetett szóba. Ez az utóbbi mozzanat is jelzi, hogy politikája formálásában Kálmánnak tekintettel kellett lennie Álmosra. A király egész uralkodására rányomta bélyegét az öccsével folytatott s állandóan kiújuló harc. Az áldatlan rivalizálás, amely végig beárnyékolta Kálmán huszonegy éves országlását, a király erejének, energiájának és idejének jelentős részét kötötte le, amelyet éppen ezért nem tudott mindig a királyság külső és belső gyarapítására fordítani.

(Folytatjuk)

Álmos herceget egy vadászaton Kálmán felbérelt kémei veszik körül, Kálti Márk Kénes Krónikáiéból