Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-23 / 4. szám
INTERJÚ Beké Sándor: * En mindig a szakma értelmét keresem 1. (Különlegesen erős egyéniség. Kivált ha színházról van szó, nem szívesen bocsátkozik kompromisszumokba. Sem rendezőként, sem színházirányítóként. Személyisége, színház iránti rajongással párosuló szakértelme mellett a teremtő makacsság az, ami pályáját végigkísérte. 1958-ban, a pozsonyi tanítóképző elvégzése után, egy évadot színészként tölt a MATESZ társulatában, majd a pozsonyi színművészeti főiskolán színészi szakot végez. Ezt követően Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a rendezői szakot is elvégzi. Ez után egy évadot újra Komáromban tölt. Harmincévesen színházat alapít Kassán. A Thália Színpad később a Matesz „kihelyezett részlegeként“ működik, egészen a ’89-es fordulat utáni önállósulásig. Beke 1976-ban vezeti a Tháliát, amikor politikai okokból elhagyni kénytelen Csehszlovákiát. Magyarországon a Miskolci Nemzeti Színház rendezője (1976- 78), a Kecskeméti Katona József Színház főrendezője (1978-84), a budapesti Népszínház rendezője (1984-91), majd 1990 márciusától a MATESZ, ma a Komáromi Jókai Színház igazgatója.) • Az idehaza szépen induló művészi pályából Magyarországon is egy felívelő színházi alkotói pálya lett. Hogyan is kezdődhet hát a történet, amelyből kiderülne, mitől is az a mai Beke Sándor, ami...- Megválaszolhatatlan a kérdés. Talán körbetopogható. Talán a szakmaszeretet a kulcsa az egésznek. A magamfajta ember naponta huszonnégy órán át a szakmájával él. Ez alatt az értendő, hogy éjszaka is erre riad, ezzel kel, ezzel fekszik. A másik pedig az, hogy én mindig a szakma értelmét keresem. Fiatalon egy olyan lendületet kaptam a színház irányába, ami már-már betegség... S ebből a „betegségből“ nem tudok és nem is akarok kigyógyulni! • Ez a lendület elég ahhoz, hogy valaki művész lehessen?- Önmagában nem. Naponta rengeteget kell tenni ahhoz, hogy az ember elképzelése valósággá váljék. • De azért valahogyan csak elkezdődött...- Arra emlékszem, hogy gyerekkoromban, bábszínházban, egyszer megnézhettem a János Vitézt. Azt figyeltem, melyik sarokba teszik le a bábot, az hogyan ül le... A tanítóképzőben az volt az első kérdésem, van-e ott színház? Talán tizenéves lehettem, amikor biztosan éreztem, hogy valami megmozdult bennem, ami ebbe az irányba hajtott. Ez még nem volt elhatározás, csupán késztetés. Emlékszem, 1956-ban Szabó Sanyi bácsi, közvetlenül az emigrációja előtt, a szülőfalumban, Csilizradványon lépett fel. Cyrano orrmonológját adta elő. Lenyűgözött. Amikor sok év után találkoztam vele Magyarországon, csak annyit mondtam neki: Köszönöm. Persze, meg kellett magyaráznom neki, hogy mit is köszönök. Se szeri, se száma azoknak az embereknek, akik engem közvetve a pálya felé segítettek. Gyermekkoromban is lépten-nyomon felléptettek: templomban, iskolai ünepélyeken... Egy biztos: még ma is naponta meg kell erősödnöm és meg kell bizonyosodnom a hitemben, hogy a tehetségem működőképes. • Pályafutását színészként kezdte, illetve a két főiskola elvégzése után rendezőként, majd színházalapítóként folytatta. Méghozzá eléggé zűrös politikai időkben.- Valami történt, menet közben rájöttem, hogy ha egyszer valamit szervezni kezdtem, az meg is valósult. Például Korunk és költészetünk címen sikerült létrehozni egy irodalmi estet. Kiderült, hogy tájainkon az életben először ült le harminckét költő egy asztalhoz; holott korábban három toliforgatót is nehéz lett volna közös asztalhoz ültetni. A nagysikerű költői est rendezését is magamra vállaltam. Hát ekkor fogalmazódott meg bennem véglegesen, hogy engem igazán a rendezés érdekel. Nagyon bölcsen azt tanácsolták nekem, hogy előbb végezzem el a színészi szakot; legyen egy diploma a kezemben, s azután majd kiderül, hogy a másik szintén sikerül-e vagy sem. Ezt a tanácsot ma is köszönöm, hiszen a színészszakma ismeretében, rendezőként is másként nézem a dolgokat. • Vagyis: színészben is gondolkodik...- így van. Nagyon lényeges, hogy értsem a színészt. A konfliktus - a színész és köztem - bennem zajlik le. Tudom, értem, hol tart a szerep. Igaz, ezáltal gyakran nyugtalanabb vagyok mint a didaktikus rendezők, hiszen bennem gyakran már készen van az a figura. • Tehát következett a rendezői szak...- Választhattam: Stockholmba vagy Budapestre mehettem. Angol nyelvtudásom igencsak gyér volt, ezért Budapestet választottam, aminek ma is nagyon örülök. A ma alkotó rendezői gárda derékhada velem egy korosztály. Ráadásul a főiskolán az évfolyam fenegyereke is lettem. Ez alatt az értendő, hogy többet mertem, mint a kollégák zöme. 2. (Beke Sándor a rendezői szak elvégzése után visszatért színházához. 1968- ban Komáromban színpadra állítja Shakespeare Rómeó és Júliáját, 1969- ben Háy Gyula Isten, császár, parasztját, 1975-ben az Othellót. Valamennyi előadás átütő siker lett.) • Rendezett tragédiát, színművet, bohózatot... Van-e olyan színpadi műfaj, amelyet igazán a sajátjának érez?- Én azt hiszem, hogy a groteszket tudom a legjobban. Ez megmutatkozott az Eszterházyban\ Mrozek Mészárosékében, de annak idején Szabó Ernő Májusában. Bukovcan Keringő a padlásszobában és a Fehérházasságban is. Amit nem szeretek, az az „egyértelműség“. Az összetettebb színpadi kifejezésmódokat, az előadáson belüli apró csavarokat kedvelem jobban. Lehet dráma vagy vígjáték, a „túlperdülő“ dolgokat szeretem. Azt gondolom, ez látásmód kérdése. [A hatvanas években nagy hatással Ivóit rám a lengyel és a cseh színjátszás, az azokban honos groteszk műfaj. • ön a saját bőrén tapasztalhatta művészeti-színházi életünk jellemzőit, ugyanakkor, másfél évtized alatt, a magyarországi színházi életet is kiismerhette. Nyilván a kettő különbségéről is véleményt tud alkotni.- A magyarországi színházi élet jellemzője, hogy a vidéki színházak számára Budapest a mérce. Ehhez akarnak hasonlítani. Természetesen, ez egy téves, rossz beidegződés, de ezt a szándékot - Magyarországon - még senkinek sem sikerült megváltoztatnia. Hacsak a lengyeleknek nem, mármint őnáluk, hiszen a krakkói színház soha sem akart jobb lenni, mondjuk, a varsóinál. Inkább büszkék rá, ha jobbak. Ezzel szemben a magyar színjátszásban minden Budapesthez viszonyul. A mi helyzetünk még másabb, ennél is összetettebb. Az odafigyelés hiányát tartom a legsúlyosabb gondnak. Ezért kezdeményeztem, hogy a határon túli magyar színházak is odafigyeljenek egymásra. Ismerjék meg egymást. Sokan sok esetben azt sem tudták, hogy Komáromban színház létezik. Vagy Komáromban alig tudtak valamit - mondjuk - a sepsiszentgyörgyi színházról. A mi színészeink döntő hányada alig-alig ismerte a más nemzetiségi színházakban dolgozó kollégáikat, a körülményeiket, a színházaikat. Ennek következménye az önismerethiány, a versenyképességről már nem is szólva! Szerencse, most már működik az egymáshoz hasonlítás szándéka. Arról van szó, hogy az együttes egyrészt a határon túli színházakhoz viszonyítva keresi a helyét, másrészt pedig a vidéki színházak között. Emellett kapcsolatot kell fenntartanunk a szlovákiai, elsősorban a nem pozsonyi színházakkal is. Jó ha tudják, hogy mi sem csinálunk rossz színházat. A helyzetünkre, mind ezen túlmenően, az amolyan „két úr szolgálja“ lét is a jellemző... Nekünk viszont nem azt kell szem előtt tartanunk, hogy ide is, oda is jók legyünk; a mi dolgunk az, hogy megfeleljünk a közönségünknek! A mi célunk csak az lehet, hogy az idén jobbak legyünk, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Ez a fejlődés a legfontosabb. Látni és ismerni kell továbbá a magyarországi színházi viszonyokat, de különösen az egyes műhelyeket kell észrevenni. És hasonlókat a magunk számára is ki kell találni. • Pályafutása során van-e olyan rendezése, amely a saját számára is maga a mérce? Aminél - meggyőződése szerint - nem szabad alább adnia?- Ezt én nemigen tudom értékelni vagy felsorolni, mert valamennyi színházi „indulásomkor“ volt egy-két olyan munkám, amelyre szívesen emlékszem vissza. Ezek valóban meghatározó erejű rendezések voltak. Erről azért is nehéz érdemben beszélni, mert a mai újságolvasónak nálunk már nincs élményanyaga hozzá. Az induláskor biztosan meghatározó jelentőségű volt a Rómeó és Júlia, illetve az Isten, császár, paraszt. Biztos, hogy Kassán meghatározó volt a Csongor és Tünde és az Énekes madár. Kassáról több más, nagy sikerű rendezésemet is fel tudnám sorolni. Tény, hogy ezeket az előadásokat a szakma is nagyon megjegyezte... 3. (Megszólal a hívó, folytatódik a próba. Beke Sándor most „vált“ az emlékezésből. Máris egy „másik ember“: az alkotó jelenik meg előttem. Elköszönök. A színházteremben letakart székek, a színpadon munkavilágítás és a színház fiatal művészei. Sámuel Beckett Godotra várva című drámáját próbálják. Stúdióelőadásként.) Kiss Péntek József Az ember tragédiája - Két pillanatkép a Komáromban 1992-ben rendezett előadásból (Nagy Tivadar felvételei)
