Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-16 / 3. szám
Kristó Gyula — Makk Ferenc rint Kálmán a XI. század elején osztrák területen vértanúhalált szenvedett skóciai Szent Kálmán után kapta nevét. Kálmánról igen hosszú időn át hallgatnak a források, alakja csak I. László uralkodásának utolsó időszakában került a krónikák érdeklődésének középpontjába. Ekkor az első híradás a következőket közli velünk: „A királlyal (ti. Lászlóval) voltak unokatestvérei, Géza király fiai: Kálmán és Álmos. Megjövendölte a király Kálmánról azt, hogy vérrontó lesz. Ezért egri püspökké akarta tenni. Ennek hallatára (Kálmán) még azon az éjjel eltávozott Lengyelországba.“ Ebből a tudósításból egyértelműen kiviláglik: László főpapi méltósággal kívánta Kálmánt felruházni, ami viszont nyilván azt jelentette, hogy ezt megelőzően a király akaratából Kálmán hosszabb időn keresztül papi nevelésben részesült. A középkori Európában ebben az időben az egyházi pályára a dinasztia azon férfitagjait küldték, akik a trónöröklés szempontjából úgynevezett „felesleges“ gyermekeknek számítottak. Ezek vagy amiatt bizonyultak feleslegesnek, mert másod-, harmadszülöttekként idősebb testvéreik mögött semmi reményük nem lehetett arra, hogy valaha is trónra kerülhetnek, vagy pedig szellemi, illetve testi fogyatékosok, nyomorékok voltak, s ezért a korabeli társadalom alkalmatlannak ítélte őket az uralkodásra. Mi volt vagy mi lehetett a helyzet Kálmán esetében? \ I Minden bizonnyal Kálmánt már^ gyermekkorában papnak szánta László. Ekkor Kálmán még valóban a dinasztia sokadik tagja volt, hilemi fogyatékos“ volt. Számos hazai és külföldi forrás tanúskodik arról, hogy Kálmán kitűnő szellemi képességekkel rendelkezett, s a korszak legműveltebb európai uralkodói közé tartozott. Egy lengyel kútfő Kálmánt a magyarok tudós királyának nevezte. Kortárs lengyel krónikás pedig azt írta róla, hogy „Kálmán, a magyarok királya a korában élő összes uralkodót felülmúlta tudományával“. Kánonjogi ismereteiről, amelyekre az egyházi nevelés során tett szert, még II. Orbán pápa is igen elismerően nyilatkozott. Felvetődik ezek után az a lehetőség, hogy Kálmán talán testileg nem volt egészséges, és esetleg emiatt vált László számára feleslegessé. E vonatkozásban Kálmánról a magyar krónikában a következő megjegyzés olvasható: „testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta és dadogó“. Ijesztő ez a kép, hiszen egy emberi torzó, egy szörnyalak ez, amit a krónika lefest olvasóinak. Hihetünk-e a krónikásnak? A válaszhoz abból kell kiindulnunk, hogy a krónikában tulajdonképpen kétszer írták meg Kálmán történetét. Először fia, II. István uralkodása alatt adott összefoglalást egy ismeretlen krónikás Kálmán koráról, ez a királyról és tetteiről reális, hiteles és pozitív képet rajzolt meg. II. István halála után azonban a trónöröklésben a korábbihoz képest óriási fordulat következett be, miután a Kálmán utasítására megvakított II. Béla kezébe került a hatalom. A vak király udvarában féktelen gyűlölet élt Kálmán és hívei iránt. Ezt egyértelműen bizonyítják az 1131-es aradi Kálmán király és Álmos herceg kibékülése az Álmos alapította dömösi monostor felszentelésén, Miniatúra Kálti Márk Képes Krónikájából. Az Anjou-kori lovagvilág • Lászlót tekintette eszményképének. Károly Róbert és I. Lajos hódoló tisztelettel adóztak a lovagkirály emlékének. Nagy Lajos aranyforintja hátoldalára László képét verette, s ez a XV. század végéig kötelező hagyomány maradt a királyi pénzeknél. 1370 körül Váradon ércből lovas szobrot emeltek neki. Erdély és Magyarország patrónusa lett, s a székelyek saját védőszentjükként tisztelték; hiedelmük szerint 1345-ben Szent László segítette őket győzelemre a tatárokkal szemben. I. Lajos leányának, Mária királynőnek idejében László mellképe a felségpecséten az igazságos uralkodó szimbólumaként szerepelt. Zsigmond király azért látogatott el Váradra, hogy megtekintse László sírját és ereklyéjét, majd kívánságának megfelelően halála után László mellé temették el. A népét győzelemre segítő László kultusza tovább élt a későbbi korokban is. A nehéz háborús időkben a nép László királytól várt és remélt segedelmet; s a magyar katonák László nevét kiáltozva rohantak a törökre, akik „a föld félelmének“ nevezték őt. Lászlót mi is Árpád-kori történelmünk kiemelkedő alakjaként tartjuk számon. Természetesen ma már nem a csodatevő harcos szentet tiszteljük benne. Személyében azt a sikeres országépítő uralkodót és „győzedelmes királyt“ látjuk, aki egyrészt - felismerve a haladás útját - kemény kézzel (bitóval és korbáccsal) szilárdította meg a válságba jutott feudális rendet, másrészt pedig a német terjeszkedéstől, a pápai hűbértől és a nomád népek pusztításaitól egyaránt megvédte országát, s biztosította a magyar királyság önálló, független állami létét. KÁLMÁN Kálmán I. Géza magyar király fia. Kérdéses azonban, hogy apjának melyik házasságából született. Jogos feltevés ugyanis az, hogy Géza kétszer nősült: első felesége egy Zsófia nevű külföldi hercegnő volt, míg második alkalommal a bizánci Szünadénével lépett frigyre. Szüna- déné, aki 1074-1075 táján lett Géza hitvese, félje 1077 tavaszán bekövetkezett halála után nem sok idő múlva — 1079—1080 fordulóján — visszatért hazájába. Ebből arra kell következtetnünk, hogy Géza görög házassága gyermektelen maradt, hiszen ellenkező esetben a kis- gyermek(ek) gondozása, nevelése Szünadénét továbbra is Magyarországhoz kötötte volna. Gézának és Zsófiának az 1060-as évek első felére-közepére datálható házasságából legalább hat gyermek származott; közülük csak kettőnek, Kálmánnak és öccsének, Álmosnak nevét őrizték meg a források. Ha figyelembe vesszük egyrészt azt, hogy a krónikahagyomány szerint Kálmánnak voltak olyan fiútestvérei is, akik korán meghaltak, másrészt pedig azt, hogy Gézának leánygyermekei is voltak, akkor Kálmán és Álmos születése 1070 tájára tehető. Az utóbbi neve nyilvánvalóan a dinasztia tulajdonképpeni ősére, Álmos nagyfejedelemre megy vissza. Kálmán neve esetében már nehezebb a helyzet, mivel ezt a nevet korábban a magyar uralkodócsalád tagjai közül senki sem viselte. A középkori népetimológia Kálmán nevét latin megfelelője (Co- lomanus) nyomán egy galamb jelentésű latin szóból (columba) származtatta. A mai névtudomány a Kálmán nevet egy török eredetű magyar személynévből vezeti le, amelynek a jelentése „maradék“ volt. Megnyugtatóbbnak látszik azonban az a vélemény, amely szeszen a sorban egy esetleges utódlásnál ott állt előtte Lampert herceg, László király öccse, valamint Dávid herceg is, László unokaöccse, Salamon király testvére. A probléma azonban ott jelentkezik, hogy ebből a szempontból Álmos még előnytelenebb helyzetben volt, s László mégis bátyját s nem őt küldte papnak. Az fel sem merülhet, hogy Kálmán a többiekhez képest „szelgyűlés véres eseményei: a tanácskozás kegyetlen mészárlássá fajult, amikor Vak Béla feleségének felszólítására a király emberei hatvannyolc főurat a helyszínen gyilkoltak le, mert úgy vélték róluk, Jiogy közük volt királyuk egykori megvakításához. Az iszonyat és a gyűlölet vezette természetesen annak a krónikásnak kezét is, aki kard helyett - II. Béla és utódai kívánságának megfelelően - tollal állt bosszút Kálmánon azzal, hogy elővette a régi krónikát, és a kor követelményei alapján átírta Kálmán történetét. Az eredeti szövegből csupán töredékek maradtak, a rosszindulatú rágalom eltorzított és befeketített mindent, ami Kálmán nevéhez volt kapcsolható. Előttünk állt tehát egyfelől az elfogult udvari krónikás döbbenetes Kálmán-képe, s itt van másfelől az a tény, hogy Géza két fia közül László az idősebb Kálmánt s nem a fiatalabb Álmost küldte papi pályára. Az egészen természetes, hogy Lászlót nem az utókor bosszúvágya, elvakult részrehajlása vezette. Ily módon nem lehet kétséges: amikor László - feltehetően uralkodása első évében - a két gyermek sorsa felett döntött, úgy találta, hogy a külső megjelenés, a testi tulajdonságok alapján Kálmán számára jobban megfelel az egyházi pálya, mint bármely világi hivatás. Azt nem tudjuk, hogy milyen fizikai fogyatékosságokkal, testi hibákkal sújtotta a sors Kálmánt. A krónika torzító túlzásainak teljes hitelt nem adhatunk. A XIV. századi krónikakompozíció képein a púpos Kálmán néz ránk, de ezek a miniatúrák Nagy Lajos udvarában keletkeztek, s csak arról tanúskodnak, hogy festőjük elfogadta a krónikaszerző híradását. Hogy valóban púpos volt-e Kálmán vagy sem, azt ma már nem lehet eldönteni. Azt azonban tényként kell elfogadni, hogy születésétől fogva voltak tes'ti hibái, s ezek miatt külső megjelenése Álmoséhoz viszonyítva jóval előnytelenebb volt. László választása ezzel magyarázható. Ez a gyermekkori döntés még nem azt jelentette, hogy László a maga utódául - két fiatal unokaöccse közül - Álmost kívánta volna megtenni. Annál kevésbé lehetett erről szó az 1080-as évek elején, mivel ekkor Lászlónak még közeli, felnőtt férfirokonai éltek Lampert herceg és Dávid herceg személyében. Trón várományosként egészen nyilvánvalóan ők jöttek volna elsősorban szóba. De azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy László 1078-ban másodszor is megnősült, s természetesen a király remélte: német neje, Adélhaid meg fogja őt ajándékozni fiúgyermekkel. Erre a lehetőségre is számítva, László nem akarhatta esetleg fia öröklési jogának eleve útját vágni a gyermek Álmos korai kijelölésével. Pusztán az történt véleményünk szerint, hogy László - hű testvér módjára gondját viselvén bátyja árváinak - az előnytelenebb külsejű Kálmánt egyházi személyekre bízta, hogy papot neveljenek belőle. S míg Kálmán elmélyülten tanulta a latin nyelvet, buzgó áhítattal forgatta a bibliát és a liturgikus könyveket, addig Álmos zavartalanul élhette az előkelő gyermekek szokásos, gondtalan, vidám életét. Pályájuk az esztendők múltával párhuzamosan haladt előre. Kálmán egymás után felvette a kisebb egyházi rendeket, fokozatokat, majd a megfelelő időben sor került pappá szentelésére, ahogy ez mások esetében is lenni szokott. Ezután László - talán az 1090-es évek elején - Kálmánt egyházi karrierje betetőzéseként főpapi méltósággal ruházta föl, püspökké tette meg anélkül, hogy ehhez pápai engedélyt kért volna. A források közlései szerint Kálmán vagy az egri, vagy a váradi püspöki széket nyerte el. Ez egyébként azt bizonyítja, hogy a király semmiféle rosszindulattal nem viseltetett Kálmán irányában, sőt a maga részéről erőteljesen és hathatósan segítette, támogatta előrehaladását a papi pályán. Nagyjából ezzel egy időben unokabátyja jóvoltából Álmos is igen magas - világi - méltóság birtokába jutott. Egy zárai oklevél 1091-re keltezve elmondja, hogy miután „László, a magyarok királya rátámadt Horvátországra, királynak unokaöccsét, Álmos urat helyezte abba“. Vitathatatlannak kell tartani: Álmos nem minden előzmény nélkül került a horvát királyok trónjára. Előzőleg nyilván már bizonyítania kellett: alkalmas személy arra, hogy frissiben meghódított területen a magyar királyt képviselje, s a még nyugtalankodó országban békés, konszolidált viszonyokat teremtsen. Ha ilyen kényes feladattal bízta meg őt László, akkor a király meg volt győződve arról, hogy szükség esetén Álmos akár diplomataként, akár katonaként sikeresen helyt tud állni Horvátországban. Német forrás megjegyzése nyomán az is lehetséges, hogy a Dalmácia ellen tervezett hadjárat előkészítése ugyancsak Álmosra hárult. A dalmát háborúról azonban végül is László a közbejött események miatt kénytelen volt lemondani. Kálmán püspökként, Álmos horvát királyként - a többi országos méltósághoz hasonlóan — idejének jelentős részét László kíséretében töltötte. A magyar krónika is utal erre, amikor közli, hogy a cseh hadjáratra készülő királlyal volt Kálmán és Álmos is. Az uralkodó közeli rokonaiként és magas tisztségek viselőiként magától értetődően mindketten tagjai voltak a királyi tanácsnak. Kálmán éppen úgy megbecsült résztvevője volt az országos fontosságú kérdésekben határozatokat hozó királyi tanácskozásoknak, mint daliás öccse, Álmos. Kettőjük életében nagy fordulat László uralkodásának utolsó hónapjaiban következett be. 1095 tavaszán a király egykori hű szövetségese, Ottó herceg gyermekeinek védelmében hadat szervezett cseh földre. Az előkészületek során László súlyos beteg lett, s ezért — halálára számítva - utódlásáról rendelkezett. Miután neki fiai nem születtek, Lampert és Dávid hercegek pedig ebben az időben haltak meg, csak Kálmán és Álmos jöhetett szóba hatalom örököseként, László kettőjük közül egyszer már választott, igaz, akkor csupán egyéni sorsukról volt szó, most viszont a trón sorsa felett kellett határozni. A király a halálos ágyán ismét Álmost választotta. Döntésében befolyásolta őt az, hogy testi adottságánál fogva Álmos alkalmasabbnak látszott a világi uralom terheinek elviselésére, mint Kálmán. Azt sem hagyta figyelmen kívül László, hogy Álmos mint horvát király, már többéves uralkodói gyakorlatot szerzett. Végül nagy súllyal esett a latba az is, hogy a király Álmosban új, németbarát külpolitikájának megbízható folytatóját látta, míg Kálmán püspökként elsősorban a pápai körökkel tartott fenn jó kapcsolatot. László előtt nem maradt rejtve, hogy Odilo francia apát révén, aki 1091-ben pápai követként járt Magyarországon, Kálmán összeköttetésben állt II. Orbánnal, akiről közismert volt: elszántan fáradozott VII. Gergely pápa célkitűzéseinek megvalósításán. Ezen indokok alapján született meg László döntése 1095 tavaszán: Kálmán, a pap maradjon püspök, Álmos, a horvát király pedig legyen a magyar uralkodó. László tehát, amint ez várható is volt, ismét fiatalabb unokaöccsét részesítette előnyken’ (Folytatjuk)
