Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-26 / 26. szám
CSILLAGOK AZ ATLÉTIKA EGÉN T • A 1 •• «ti *|M / Linford, az örökifjú Április másodikán múlt harmincnégy éves. Barcelona óta uralja a 100 méteres férfi síkfutás mezőnyét. Ráadásul Linford Christie még erre az évre is világcsúcsokat ígér. Az olimpiai és világbajnok előbb 9,85-re, majd 9,80 másodpercre akarja lefaragni sikerszáma legjobb idejét. „Folyton fiatalnak érzem magam. Mikor igazán fiatal voltam, nem vettem komolyan az atlétikát, többet törődtem a szórakozással, a gondtalan élettel. “ Sokáig úgy nézett ki, örök második lesz Carl Lewis árnyékában. Aztán a ki- lencvenkettes olimpián elfoglalta az amerikai megüresedett trónját, és tavaly Stuttgartban sem engedte vissza rá. Azóta, ha találkoztak a pályán - ami manapság ritkaság és a különböző viadalok rendezői számára szinte megfizethetetlenül sokba kerül -, mindig Christie nyert. „El szeretném hódítani Carl 9,86 másodperces világcsúcsát. Ezzel tartozom neki. A barcelonai olimpiáig nagy bajnoknak tartottam. Spanyolországban azonban én nyertem, és ő rosszmájúan megjegyezte, ez csak sérülése miatt következhetett be. Kijelentését nem tartom sportszerűnek. „Szerintem Lewis már a múlté, most én vagyok soron. “ Christie sportolói pályája tehát a harmincas éveiben járó vágtázókat bátorítja. De a sokkal fiatalabbakat is lelkesíthetné, ha nyolcvanöt táján nem áll be törés benne. Linford akkoriban gyakran nézett a pohár fenekére és a dominózásnak hódolt. Más nem érdekelte. Mígnem edzője, Ron Roddan ráncba nem szedte. Hat esztendőn át keményen dolgozott, és csak utána jött meg munkája eredménye. „Mikor értesültem Ben Johnson doppingesetéről, egy világ omlott össze ben1 Christie egybeszabott nadrág-trikóban nem. Folyton felnéztem rá, emlékszem, amikor megnyerte az olimpiát, egész Jamaica (Christie is onnan származik - a szerző megj.) kivonult az utcára, és őt ünnepelte. Leleplezése után sírtak az emberek, velem együtt. Nagyon sajnálom, hogy megtörtént. Én sohasem használtam tiltott szereket. Ha meghalok, felboncolhatják a testem, s megállapíthatják, Linford Christie tiszta volt. Különben nem szeretem, amikor erről faggatnak. Bárhol ellenőrizhetnek, mindig rendben vagyok. Szinte folyton kopogtatnak nálam. Legutóbb autózás közben szólalt meg a telefonom. Egy motelben találkoztam az ajzószerellenőrrel. “ Amíg Linford nem húzta magára a hosszú bermudát, addig csak elvétve fordult elő valakin. Mióta hordja, azt viseli a futók nagy többsége. „Sokáig nem mertem felvenni. A kerékpárosoktól ered, jól néz ki és praktikus. Aerodi- namikus a külseje, miközben melegen tartja az izmokat. Különösen a vágtaszámoknál hasznos. A megismételt rajt előtti várakozásban lehűl a test, s az újabb induláskor rendkívüli módon megnő a sérülésveszély. “ Ő volt az egybeszabott nadrág-trikó meghonosítója is. Mikor honfitársa, Colin Jackson meglátta rajta, szóvá tette, őrültek házába kerül majd vele. Erre mi történt. Legközelebb mindenkin az feszült. Colinon is. Népszerűségét akár a politikában is meglovagolhatná. Nagyon büszkén nyilatkozta a télen, ha kiírnák a választásokat, úgy megverné John Major miniszterelnököt, mint Carl Lewist a stuttgarti világbajnokságon. Egyelőre céljai a futópályára viszik. Atlanta után akár politikusként folytathatja. Ha megőrzi jelenlegi közkedveltségét... Haile, a kenyaiak réme Kilencvenkettőben figyelt fel rá először a sportközvélemény: a szöuli junior-világbajnokságon megnyerte mind az öt-, mind a tízezer méteres síkfutást. Azóta is ijesztgeti a hosszú távokon egyeduralmukat féltő kenyaiakat, sőt, egypárszor már eléjük is került. Haile Gebresilasie mindössze huszonegy éves, és azt szeretné elérni, hogy egyszer az etióp futók is megmutathassák a világnak, semmivel sem gyengébbek a kenyaiaknál. Pályafutása végén sportiskolát akar alapítani, abban nevelnék a tehetségeket. Haile tavaly rakétaszerűén vágódott be a felnőttek közé. A stuttgarti világ- bajnokságon elért első és második helyezésével. És micsoda versenyeket vívott! A hazájában hivatásos rendőr előbb ötezer méteren kóstolt bele a kenyai körítésbe. A marokkói Skah és miatta lódult meg három és fél kilométernél Ismael Kirui. A tizennyolc éves kenyai fiú csak ment, ment, minden erejét beleadta, mert tudta, ha a célegyenesben dől el a verseny, nem marad sok esélye. Gebresilasie pechjére annyira elhúzott a junior Ismael, hogy bármennyire is hajrázott, nem lehetett már utolérni. Berob- banását figyelmeztetésnek szánta, az iramfutó kenyaiak újabb réme tűnt fel az atlétika egén. Már nem csak Skahtól kellett tartaniuk. Tízezer méteren aztán minden az etiópiai forgatókönyve szerint történt. Pontosabban mégsem minden. Négyszáz méterrel a cél előtt akaratlanul rálépett Moses Tanúi bal cipőjére, a kenyai elveszítette lábbelijét, és anélkül nyitott egykörös hajrát. Gebresilasie azonban az utolsó ötven méteren utolérte, és megnyerte a távot. Tiltakoztak utána a kenyaiak, megmozgattak, amit csak lehetett, de a videofelvétel az etióp vétlenségét bizonyította. Ettől függetlenül bántotta a dolog, mert sokan nem ismerték el elsőségét. Óriási bizonyítási vágy fűtötte a márciusi budapesti mezeifutó vb-n. Mégis csak bronzérmet szerzett. S mindjárt a versenyt követően elárulta nekünk: többre vágyott. „Nyerni akartam. Nagyon készültem erre a viadalra, mert mindenki előtt egyértelművé szerettem volna tenni stuttgarti tízezres diadalomat. “ Nem sikerült, pedig sokáig szinte rátapadt a kenyaiakra. Sigei és Chemoyiwa azonban olyan öldöklő iramot diktált, hogy a végére elfogyott az ereje. Voltaképpen azzal verték meg, amiben ő a jobbik. A hajrával. Utána nem győzte mondogatni a kételkedőknek: „Nézzék csak meg a felvételen, miért fűződött ki Stuttgartban Tanúi lábán a cipő. Nem miattam!“ Akinek még ez sem volt elég, annak újabb ütőkártyát húzott elő. Idén nincs se olimpia, se világbajnokság. Haile azonban a címlapokra akart kerülni. „A felkészülés során jóval többet hajtottam, mint bármikor. Ezt szeretném kamatoztatni. Világcsúcsra török. Nekem mindegy, hogy öt- vagy tízezer méteren sikerül-e. Egyszerűen érzem, hogy lábamban a rekord. “ Március végi nyilatkozatának valóságtartalma június negyedikén bebizonyosodott: Haile Gebresilasie a hollandiai Hengelóban megjavította a férfi 500 méteres síkfutás világrekordját. Az óra 12:56,96 percnél állt meg. Eleinte mások húzták a mezőnyt, jó két és fél kilométerig két kenyai tartott vele, de aztán már egyedül rótta a köröket. Utolsó kilométerét szenzációs idő, 2:28,53 perc alatt teljesítette. Meglepetés? A szakembereknek aligha. Ók már észrevették a stuttgarti tízezren elért fantasztikus utolsó körét, amely mindössze 55 másodpercig tartott. Kicsit sajnálkozott, hogy a többiek korán leszakadtak. Háron tiszteletköre után még hozzáfűzte: „Ha ma valaki még gyorsabban futott volna, akkor én is fürgébben szedem a lábam...“ Ezt követően már senki sem kérdezett rá a stuttgarti cipősztorira. Dennis, a mókamester Már a megjelenése, lezser mozgása könnyedségre vall. Mintha az arcára lenne írva, ez az ember irtózik a komolyságtól. Dennis Mitchel huszonnyolc éves amerikai vágtázó nem Lewis-kaliberű atléta, ám sok borsot tört már Carl orra alá. Sikerei ritkábban emelték az érdeklődés középpontjába. Mókamesteri mivoltát két történettel próbálom illusztrálni. Május végi pozsonyi sajtóértekezletén történt. Alighogy elfoglalta a helyét, egy operatőr sompolygott mellé. Megpróbálta náhány lépésről filmezni. Dennis rögtön feltalálta magát, és majomra emlékeztető arckifejezéssel fordult a kamera felé. Mikor a grimaszt végigcsinálta, odaszólt az úriembernek: most már leveheti az objektív védőburkát. Az pedig nagy restellve kapta le a fekete műanyagdarabot a kameráról. Mitchell kitörő kacaja kíséretében. Ugyanitt, valamivel később. Záporoznak felé a kérdések. Egyszer csak valaki arra kíváncsi, mit szól a 100 méteres síkfutás junior világcsúcsához, melyet nem sokkal korábban honfitársa, Tim Montgomery 9,96 másodperces idejével állított fel? Látniuk kellett volna Dennis arcát. Szemei táncolni kezdtek, tekintete elko- morodott, kisebb sokkhatás kerítette hatalmába. Hirtelen talpraesett újságíróvá változott, és ő kezdett kérdezősködni. „Hogy hívják azt a fiút? Mondtgomery? Hát olyat én nem ismerek!“ Es tovább tarthatott rövidzárlata, mert legközelebb már azt firtatta: vajon hol született a világra szóló idő. Mikor meghallotta, hogy a Texas állambeli Odessában, egyszeriben mintha vérszemet kapott volna: „Már otthon vagyunk! Szóval Texasban futotta. Csak azt árulják el, kilencven vagy száz méteren. Esetleg nem éjszaka szaladt-e, mikor senki sem látta? - hitetlenkedett mókázva. Elmondta, Texas államban mindig jobb időt mérnek, mint bárhol. Erről híres. Mitchell már csak tudja... Klubja a Mazda TC, tehát nem a jóval ismertebb Santa Monica, amelynek színeiben Carl Lewis és társai aratják a babérokat. Fel- dülhíti a kérdés, miszerint: nem vágyik- e oda? Egyből rávágja: „És miért kellene hozzájuk igazolnom? Miért akarnak mindenáron közéjük sorolni? Én jobb vagyok bárkinél a Santa Monicaiak közül!“ Erre aztán jól felkacag, majd így folytatja: „ Tény, hogy Lewis a Santa Monicáé. A megtévesztő csak az benne, hogy ez a klub sokak szemében azonos az amerikai vágtá- zással. Pedig nincs így, csak annak része. Mert itt vagyunk még mi is.“ Válaszai szinte megkontrázhatatlanok. „Még hogy ki a legjobb amerikai vágtázó! Ki más lenne, mint én!“ Legközelebbi nagy álmaként sem emleget egyebet, minthogy egyhuzamban a legjobbnak lenni. Persze, ez neki is inkább csak vágya, mert a valóság könnyen rácáfol. Mint például két nappal később Pozsonyban, ahol a 100 méteres síkfutásban kikapott Daniel Effiongtól. Attól a nigériai versenyzőtől, aki ott volt ama odessai viadalon, sőt együtt futott Montgomeryvel, és ő is tíz másodpercen belüli idővel ért célba. Az afrikai elmesélte, miként zajlott le a Texas állambeli sprintcsata, ráadásul tudtára adta Mitchellnek, ki van jobb formában. Komoly kijelentései is akadnak az amerikainak. Biztatónak tartja, hogy a harminc éven felüliek kiválóan helytállnak a vágtaszámokban. Úgy érzi, marad még ideje a versenyzésre, jóval több, mint évekkel ezelőtt vélte. Már harmadszor járt Pozsonyban, így helyénvalónak tűnt megkérdezni tőle: mi vonzza őt ennyire ide? Netán a lányok tetszenek neki? Ennyi nemet talán még egyszer sem szórt ki magából. „Csak versenyezni jöttem. Egyetlen lányismerősöm sincs a városban.“ Nem azonosul Carl Lewis amerikai szövetséget bíráló nézetével sem. (Az lenne a furcsa, ha egyetértene vele.) Szerinte az amerikai atlétika mindig sikeres volt és jelenleg is az. Legutóbb egyik nagy győzelmét éppen a tavalyi stuttgarti világbajnokságon aratta. A 4x100 méteres férfi futóváltó aranyérmet szerzett, s korábban az elődöntőben 37,40 másodperccel beállította a világcsúcsot. Harmadik embere Dennis Mitchell volt. Mitchel egy kanyarban J. Mészáros Károly
