Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-26 / 26. szám
1225-ben - korábbi politikájának túlzásait kijavítandó - fegyveresen verte ki András a mind nagyobb hatalomra szert tett német lovagrendet a Barnaságból. Ugyancsak alatta jelentek meg Magyarország déli határai mentén az ország területén belül a legelőváltó pásztorkodást folytató románok. Első szálláshelyeik a Déli- Kárpátok havasaiban, Fogaras vidékén voltak. Már 1210 körül annyian lehettek, hogy Anonymus is felfigyelt rájuk, s - szokásainak megfelelően - a honfoglalás korába vetítve vissza saját korának jelentéseit, megemlékezett róluk. Új népelemek betelepedése, illetve a régiek helyzetváltoztatása azt eredményezte, hogy egyre inkább eltűntek a Kárpát-medence térképéről a betelepületlen fehér foltok, s nőtt az ország népessége. Az 1220-as évekre alapvetően András és fia, Béla ellentéte nyomta rá bélyegét. András görcsösen ragaszkodott hatalmához, s féltékeny volt a vele szöges ellentétben álló politikát folytató és tőle eltérő jellemű, természetű fiára. A legkülönbözőbb módokon akarta bizonyítani, hogy ő parancsol fiának, illetve, hogy az ő akarata érvényesül az egész országban. Előbb feleségét, Máriát választotta el Bélától, majd fiát Szlavóniából Erdélybe helyezte át. Gyökeresen eltérő volt a véleményük a birtokok visszavétele kérdésében. Érdekes, hogy e téren a húszéves Béla bizonyult történelmi mércével mérve konzervatívnak, míg ötvenéves apja haladónak, a történelem szavát megértőnek. Még tartott 1230- ban a birtokvisszavételek ügyében apa és fia kötélhúzása, amikor a zágrábi káptalan egyik oklevele II. Andrást sajátosan nagykirálynak, Bélát pedig Magyarország kormányzójának nevezte. Ebben kifejezésre jutott az, hogy Béla hatásköre immár túlnyúlt erdélyi hercegségének határain, viszont András fölötte állt a hierarchiában. Ez mutatkozott meg abban is, hogy erőpróbájuk e téren András győzelmével végződött, hiába mutatott fel Béla részsikereket a korábban más királyok - jobbára éppen saját apja - által eladományozott ingatlanok visszavételében, nem tudta e politikát diadalra vinni, s amikor kényszerűségből abbahagyta, András máris hozzálátott újabb birtokok elidegenítéséhez. Élete utolsó évtizedeiben nem alakult harmonikusan András, illetve a pápaság és a magyarországi egyház viszonya. Már az a pápai világhatalom komoly rosszallását váltotta ki, hogy András kiűzte Magyarországról a pápai oltalom alatt álló német lovagrendet, amely a Baltikumban lelt új hazára, és hozott létre ott államot. Éveken át jöttek Rómából a figyelmeztetések, hogy a magyar király fogadja vissza országába a rendet. Folytatódtak az ellentétek azzal, hogy az örökös anyagi gondokkal küzdő, pénzhiányban fuldokló András a királyi adókat és illetékeket zsidó és muzulmán hitű bérlőknek adta, akik ezért egy összegben fizettek a királynak. Ez a magyarországi egyház tagjaiban és az ő közvetítésük révén Rómában azt a benyomást keltette, mintha Magyarországon a nem keresztények uralkodnának a keresztények felett. Ezért írta IX. Gergely pápa 1231-ben az esztergomi érseknek azt: „Rettenetes hír jutott hozzánk mind a te, mind mások jelentése révén, a fájdalom éles kardjaként hatolva belénk. Magyarországon olyan Ai mmm mmm a meggyilkolása volt. A merénylet időpontjában Béla mindössze hétéves volt ugyan, de feltehetően erős érzelmi szálak fűzték a gyermekeiről gondoskodó, szülői feladatait megbízhatóan ellátó anyához, legalábbis érett férfivá válva számos alkalommal megrendültén, megindultan idézte fel tragikusan elhalt anyja emlékét. Amikor az 1213. évi királynégyilkos akció lezajlott, s András országos ügyekkel volt elfoglalva, Miska ispán vette magához a gyermek Bélát, és gyengéden nevelte. 1214-ben pontosan ezért kapott Andrástól földadományt. Gertrúd korai halála után András rövidesen új feleséget hozott a magyar királyi udvarba, de az édesanyját Béla számára senki nem pótolhatta, nincs nyom arra, hogy apjának második nejéről, Jolántáról Béla szeretettel emlékeznék meg. Amikor 1210-ben főúri elégedetlenség támadt II. András ellen, Bélát - mellette ott állt anyja, akinek németek iránti rajongó elfogultsága maga is az elégedetlenség egyik fő forrása lehetett - a királyellenes csoport még nem használta fel saját politikája eszközéül. Gyökeresen más volt a helyzet 1214-ben, amikor újra magasra csaptak az András politikája iránti elégedetlenség hullámai. Ekkor már nem élt Gertrúd, s Béla is immár nyolcéves volt. Természetesen nem lehet arra gondolni, hogy a még mindig kisgyermek herceg állt volna András ellenzékének élére, hanem ez az ellenzék faltörő kosként, zászlóként használta Andrással szemben Bélát. Világosan kifejezésre juttatta ezt András 1214-ben a pápához intézett levelében. Arra kérte a római főpapot, hogy „mindazon összeesküvőket és hűtlenségen mester- kedőket, akik az ország megosztása érdekében fiunkat életünkben és akaratunk ellenére királlyá tenni és megkoronázni akarják, akár egyháziak, akár világiak, kiközösítéssel sújtsa”. Nem tudjuk pontosan, hogy miként zajlottak le azok az események, amelyek végül is elvezettek Béla 1214. évi megkoronázásáig. Mindenesetre egy másik 1214. évi oklevél már királynak nevezte Bélát, ami jelzi: András ellenzékének sikerült elérnie célját, s keresztülvitte Andrásnál Béla királlyá koronázását. Céljuk ezzel az volt, hogy András királyi udvara mellett egy újabb fejedelmi központot hozzanak létre, ahol ugyanúgy tisztségeket tölthettek be, s ezért javadalmakat kaptak az előkelők, mintha a törvényes és egyetlen királyt szolgálnák. Valójában a gyermek Béla játékszer volt a nagyobb hatalomra és befolyásra vágyó főurak kezében. Ekkor azonban Andrásnak még sikerült megakadályoznia azt, hogy Béla (valójában a Béla körül csoportosuló ellenzék) megkapja az ország területének egy részét kormányzásra. Lehetetlen nem gondolni arra. hogy András most ugyanolyan gondokkal került szembe, amilyeneket tízegynéhány évvel korábban maga okozott testvérbátyjának, Imrének. Akkor András tört - ugyancsak hataloméhes előkelők támogatásával - Imre koronájára, s ha azt nem is sikerült megszereznie, legalább Imre királyságának egy darabján önálló hercegi területet harcolt ki magának, most pedig éppen vele szemben tulajdon fiát játszották ki hasonló céllal az arisztokraták. (Folytatjuk) van, hogy a Maros menti Egresen helyezték örök nyugalomra, ott, ahol második felesége, a szelíd természetű Jolánta pihent. II. András kereken harminc esztendőt töltött Magyarország trónján. Jellemét, természetét tekintve ellentéte volt apjának, III. Bélának, akit józan, mértéktartó, megfontolt emberként ismertek. Andrást a sors bohém természettel áldotta meg, szerette és kereste a kalandokat, aligha lehet előrelátó, bölcs uralkodónak minősíteni. Mégis valamit ösztönösen megsejtett abból, hogy az a kormányzati mód, ahogyan in. Béla vezette az országot, alapos reformra szorul. Ezt a helyes meglátást politikájában azonban meggondolatlanul, a maga hebehurgya módján kamatoztatta. Igaza volt ugyanis abban, hogy többé nem tartható fenn a királyi földbirtok abszolút túlsúlya, mint a királyi hatalom legfőbb anyagi bázisa, de ezt a felismerést oly módon juttatta kifejezésre, hogy elkezdte két kézzel szórni az uralkodói ingatlanokat. E lépése megtételekor nem mérlegelte azt, hogy vajon megvannak-e a feltételek az ily módon kieső bevételek pótlására. S mivel nem voltak meg, szinte egész országlását átszőtte a pénztelenség. Ezért fordult figyelme a pénzügyekben járatos és tőkeerős zsidók és mohamedánok felé, amivel viszont alaposan elrontotta országa és az egyház (mind a pápaság, mind a magyarországi klérus) kapcsolatát. Lovagkirály volt. Amikor Anonymus arról írt a honfoglalás kapcsán, hogy a vitézek naponta rendeztek Árpád előtt pajzzsal és lándzsával bajvívást, voltaképpen II. András udvaráról nyilvánított véleményt. Abban is lo- vakirálynak bizonyult, hogy nem palástolta érzelmeit. Tudott rajongásig elfogult lenni (mint Gertrúd rokonai iránti kedvezése mutatja), tudott bőkezű és gáláns lenni (mint Beatrix hozománya jelzi), tudta élvezni az élet ezer apró örömét. Megannyi tulajdonsága éles ellentétben állt elsőszülött fia, IV. Béla jellemével. A véleüen játéka, hogy ezt a bohém, örökifjú Andrást szigorú erkölcsi és koravén utód, IV. Béla követte a trónon. IV. Béla II. András magyar király és Gertrúd királyné gyermekeként 1206 második felében született. De már azt megelőzően történeti szerephez jutott, mielőtt meglátta volna a napvilágot. Apja ugyanis kezdeményezte III. Ince pápánál, hogy az írja elő: Magyarország egyházi és világi előkelői a születendő gyermeknek hflségesküt tegyenek. András tehát jó előre gondoskodni kívánt fia trónutódlásáról. Az országban nem volt ugyan számba vehető rivális, de Görögországban éltek III. Béla öccsé- nek, Gézának a gyermekei, II. András első unokatestvérei, akik adott esetben hajlandók lettek volna a magyar trón várományosaiként fellépni. Aligha véletlen, hogy 1210-ben az András uralmával elégedetlen magyar előkelők éppen a Géza-fiakhoz kívántak követséget eljuttatni, hogy meghívják őket Magyarország trónjára. Bélát - mutat nyom erre - az a Boleszló váci püspök keresztelte meg, aki Imre uralkodása alatt András érdekében támadt összeesküvés egyik vezéralakja, tehát Andrásnak már régóta hűséges híve volt. Béla fiatal éveinek egyik megrendítő eseménye anyjának, Gertrúdnak szági politikájában mint Halics fejedelme, nagy szerepet játszott, 1234- ben eltávozott az élők sorából. Maga András megözvegyült, 1233-ban elvesztette második feleségét, Jolántát. Az ötvenötödik életévén túl járó András - neje halála után alig egy évvel - már új házasságot kötött, egy itáliai őrgróf huszonhárom év körüli ifjú leányát, Beatrixot vezette oltárhoz. 1234. május 14-én Székesfehérvárott tartották az esküvőt. Erre az alkalomra itáliai egyházi és világi előkelők sora jött el Magyarországra, s vett részt az esketési ceremónián. András a megkötött házassági szerződés szerint igen nagy javadalmakat ajándékozott fiatal feleségének, ami ismételten jól mutatja: bár András felett eljártak az évek, természetének alapvetően bohém, meggondolatlan jellemre valló tulajdonságai nem változtak. Az esküvői pompa fényét azonban beárnyékolta az a nemtetszés, ami András fiai és menyei részéről kísérte a házasságot. Suttogó pletykák keltek lábra, hogy Beatrix Dénessel, András király nádorával tart fenn viszonyt. Dénes - mint András gazdaságpolitikájának kitervelője és erőszakos végrehajtója - főleg Béla herceg és köre szemében gyűlöletes figurának számított. Beatrix lépéseket tett, hogy félje családjába befogadják: Kálmán herceg nejét, Szalomét Esztergomba hívta játékokra és udvari látványosságokra, ami arra mutat, hogy ebben az időben Magyarországon a királyi udvarban lovagi tornákat rendezhettek. Érthető Beatrix ez irányú igénye, hiszen az itáliai Ferrarában a lovagvilág díszletei között, trubadúr-légkörben nőtt fel. szék orvoslást nem nyújt, úgyszólván elvész a hit, megsemmisül az egyház szabadsága, és nem kis mértékben csökken a királyi tekintély.” A magyarországi egyház vezető képviselői 1231-ben az Aranybulla megújítása révén orvosolhatták sérelmeik egy részét a királlyal. Az esztergomi érsek jogot kapott arra, hogy a rendelkezéseket be nem tartó királyt kiközösítheti az egyházból, azaz a legsúlyosabb egyházi büntetéssel sújthatja. Maga az Aranybulla megújítása azonban nem vált.oztatott a tényleges helyzeten, így Róbert esztergomi érsek 1232 februárjában egyházi átok alá vetette II. Andrást. A magyar király így panaszkodott a pápának az őt ért egyházi fenyítés miatt: „El sem tudom mondani, milyen keserű fájdalom terített le, hogy én és az én országom népe mint elfajzott fiák elzárattunk az anyaszentegy- ház mézzel folyó emlőitől, s e világ többi fejedelme előtt mint gyalázatos nevűek megszégyenültünk, ami minél szokatlanabb, annál irtózatosabban sért, s minél kevésbé megérdemelt, annál gyötrőbben sebzi a szív legbel- sejét.” (Makkai László-Mezey László fordítása.) A pápa felfüggesztette a büntetést, s széles jogkörrel felruházva, legátust (követet) küldött az országba, hogy vizsgálja ki az itteni helyzetet. András ímmel-ámmal tár- gyalgatott csak a követtel, majd hali- csi hadjáratra indult. Ám az országhatár szélén, Beregben a pápai legátus megbízottai utolérték a királyt, s megpecsételtették vele a már előre elkészített egyezmény - a keltezés helyéről beregi egyezménynek nevezett II. András király - akit az utókor szentföldi útja miatt Jeruzsálemi melléknévvel illetett - 1235. szeptember 25-én meghalt. Beatrix ezekben a napokban hozta nyilvánosságra, hogy gyermeket vár. Béla, az elhunyt király elsőszülött fia erre azonnal őrizet alá vette Beatrixot. Miután a temetés megtörtént, s az azon részt vevő külföldi követségek már távozásra készültek, az özvegy királyné férfiruhát öl(ve a német császári küldöttség tagjai közé vegyült, és titokban hagyta el az országot. Német földön szülte meg fiát, Istvánt, aki a magyarok első királyáról, Szent Istvánról nyerte nevét. Beatrix ezzel is hangsúlyozni kívánta, hogy fia - minden híresztelés ellenére - az Árpádok királyi családjába tartozik. A hagyomány eltérő helyeket őrzött meg András temetkezési helyeként. Székesfehérvár és Nagyvárad mellett szóba került a pilisi monostor is, ahol első felesége, Gertrúd aludta örök álmát. A legnagyobb valószínűsége mégis annak egyezség szövegét. Ez nem csupán elvileg nyújtott kárpótlást a magyar- országi egyháznak az elszenvedett sérelmekért, hanem az elmaradt jövedelmek pótlásául pénzösszeg kifizetésére kötelezte Andrást. S mivel a pénztelen uralkodó ekkor sem fizetett, újra egyházi fenyíték következett: a pápai követ megbízásából ezúttal a boszniai püspök vetette egyházi átok alá az országot, Andrást pedig kiközösítette. A király megint fellebbezett a pápához, aki ezúttal engedékenyebb húrokat pengetett, s biztosította Andrást, hogy őt és rokonait csak szentszéki felhatalmazás alapján lehet egyházi büntetéssel sújtani. Élete utolsó éveiben számos egyéni csapás is nehezítette a kormányzati gondokon túl András életét. 1231- ben meghalt leánya, Erzsébet, aki Lajos thüringiai őrgróf felesége, majd annak halála után mostoha sorsú özvegye volt. Meg kellett érnie Andrásnak azt is, hogy harmadszülött fia, András, aki a király hódító oroszor-