Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-26 / 26. szám
ilasúrnap 1994. június 26. publicisztika Tá blatör vény, sejehaj Az úgynevezett táblatörvény körüli parlamenti huzavona több keserű tanulsággal is szolgál. Mindenekelőtt azzal, hogy a jelenlegi kormánykoalíció valóban törékeny tákolmány, s hogy a magyar frakció is megosztható. Ami történt, abból Meéia- rék és Slotáék húztak hasznot, a mérsékeltek vereséget szenvedtek mind a szlovák, mind a magyar oldalon. Nem jó ómen ez a választások előtt. Úgy látszik, a nacionalizmusba, a radikalizmusba és a hajthatatlanságba sosem lehet belefáradni. Megpróbálom érteni Komlósy Zsolt, Fehér Miklós és Rózsa Ernő képviselő urakat. Mert engem is felháborít több mint egy tucat jobbára magyar többvák parlamenti képviselő megpróbálja a saját szája íze szerint értelmezni az Európa Tanács ajánlásait. Mintha valamelyik banánköztársaság honatyái és - anyái lennének. Mint óvodások a homokozóban. Az ember nézi őket, hallgatja a szövegelésüket, és nem hisz a szemének, fülének. Persze csak aki nem ismeri az alkotmány első mondatát. Aki ismeri, kevésbé ámul-bámul. Mondom, megpróbálom érteni a három magyar képviselőt. Ha párkányi, diószegi stb. lakos lennék, még indulatosabban érteném őket. Az sem esik jól, hogy szülővárosom magyar nevét amúgy sem érintené a törvény, lévén ott a magyarok lélekszáma húsz százalék alatt. Tehát a 20,01 még megillet, a 19,99 már nem illet meg. Elmebajos dolog az egész. Ha Párkánynak, Bősnek stb. lenne angol, japán vagy arab neve is, miért ne lehetne feltüntetni ezeknek a helységeknek a nevét angol, japán vagy arab nyelven is. Mondjuk, udvariasságból az ott lakó három-négy angol, japán, arab iránt. Mondjuk azért, mert tisztelem a más nyelven beszélő állampolgárt. Mert liberális vagyok, és nem ősember. Mert a szexuális elfojtottságaimat nem kompenzálom a nemzet túlfokozott szeretetével. Mert egy napon úgyis meghalok, akárcsak a Meéiar- és a Slota-párt tisztelt képviselői is, és a hamvaim nem magyar hamvak lesznek, ahogy az ő hamvaik sem lesznek szlovák hamvak. Békében porladunk majd, remélhetőleg azért nem túl közel egymáshoz. A három magyar képviselő érzelmeivel (netán indulataival) azonosulni tudok. Lelkiismeretükkel már kevésbé. Ez a lelkiismeretre való sűrű hivatkozás nem magyarázza meg azt, hogy a szavazás pillanatában miért nem álltak hivatásuk magaslatán. Nem tudták vagy nem látták, hogy itt többről és másról is szó van? Az nem elég, hogy igazuk van. Mert kétségtelenül igazuk van. Csakhogy igazuk van azoknak a képviselőknek is, akik az igen gombot nyomták meg. Hogy nemcsak egy igazság van, hanem több? Az enyém, a tiéd, az övé? Hogy az egész huszadik századi tudomány, művészet és irodalom ezen rágódik? Bizony, tisztelt uraim. Az én igazságom véges, és ott végződik, ahol a másiké rendszerváltozás után a politikusok lennének azok? Bizony mondom, szép dolog a lelkiismeret, de a professzionalizmus is az. Higgyék el nekem, s nem azért mondom, hogy kioktassam önöket. Maradna tehát a nemzetközi fórumok nyomása? Strasbourg most közel van, de lehet, hogy holnap messze lesz. Magyar-szlovák vitában döntött már nemzetközi fórum, hatvanhárom kilométerre Pozsonytól. Aztán mi lett ebből hét évvel később? Talán jobb lenne most itt megegyezni, ha másként nem megy, lépésről lépésre. Lehet, hogy csigalassúsággal, de akkor is itt. A nemzetközi fórumok meg mosolyogjanak ránk nyájasan. Olyan fontosak vagyunk mi nekik? Ugyan már! Értem én persze, hogyne érteném. Most egy kicsit megszorongatjuk a Moravöík-kormányt. Meg is érdemli. Összevissza módosítottak, amikor nem lett volna szabad nekik. De hát ők ilyenek. Közöttük is vannak néhányan, akik tele vannak lelkiismerettel, majd kicsattannak tőle. Kaliská képviselő asszony pedig egyenesen nemzete lelkiismeretének az inkarnációja. És akkor még nem beszéltem Meőiarékról. Tehát jól megszorongatjuk a Moravéík-kor- mányt, a strasbourgi hölgyek és urak pedig súgnak- búgnak hozzá: hol van az a Stúrovo, hol van az a Hurbanovo? A kormányfő majd izzad és magyarázkodik. A távolban egy fehér vitorla, alatta Meéiar, amint nyájasan mosolyog. Jövök fiúk, jövök, csak ezt a néhány hetet bújátok még ki. (Privát dühöngés: szlovák képviselők végre lenyelik a békát, erre jön három magyar képviselő, és a béka ki!) Végül halkan néhány kérdés. Most akik igennel szavaztak, gerinctelen urak-e? Akik nemmel szavaztak, gerinces urak-e? Ha egy frakcióban vagyunk, mért szavazunk összevissza? Ha igaz az, hogy az ellenségem ellensége a barátom, akkor a barátom barátja az ellenségem-e, s ha nem, akkor az ellenségem ellensége tényleg a barátom-e? Van- e koncepciónk? Van-e stratégiánk? Ha egy következő fordulóban „bejön” az, amiért a három képviselő is igennel szavazna, akkor ők hősök most? És mi lesz azután? A régmúlt időkben nagy keletje volt a különböző címeknek és rangoknak, s aki csak tehette, osztogatta is nyakra-főre őket, kivált azokat, amelyekhez nem járt sem pénz, sem birtok. Mert ilyenek is akadtak, elsősorban tudós körökben. Hogy mit is értek valójában ezek a jól hangzó titulusok, ma már nehéz lenne eldönteni, tény viszont, hogy nem egy híresség tényleges munkásságáról jóformán semmi konkrétum nem maradt fönn, csupán a neve mellé ragasztott jelző. Az a személy, akiről az alábbiakban szó lesz, nem az imént említettek közül való, mert bár életéről kevés megbízható adat maradt fönn (még születési évét sem ismeijük teljes bizonysággal), műve eléggé ismert, de legalábbis hozzáférhető a különböző könyvtárakban. A „csodálatos doktor” Kortársai a „doctor mirabilis” meghatározást biggyesztették a nevéhez, ami magyarul annyit tesz, mint csodálatos doktor. Őszintén szólva nem tudnám megmondani, mit is kell ez alatt érteni, hiszen ha valami csodálatra méltó volt az életében, az talán az lehetett, hogy rendtársai áskálódásai ellenére is kitartott nézetei mellett, s nagy lelki nyugalommal viselte a rá büntetésül mért házi őrizetet. Ideje most már nevén nevezni ezt a derék szerzetest: Roger Bacon (1214-1294) ő, a középkori filozófia és tudomány egyik kimelkedő egyénisége, akit igazából az utókor fedezett föl, s akiről annyi mindent állított, hogy ha a fele igaz lett volna, már az is halhatatlanná tette volna a nevét. Az angliai Ilchesterben látta meg a napvilágot egy jómódú család gyermekeként; feltehetően korán elveszítette a szüleit, mert oxfordi és párizsi egyetemi tanulmányait bátyja pénzelte. A kor szokásaihoz híven egyaránt elmélyedt a filozófiában, a matematikában és a régi nyelvekben, de érdekelte őt minden, ami a természettel volt kapcsolatos, így az alkímia is. Az idő tájt - arab közvetítéssel - ismét divatba jöttek Európában a nagy görög filozófusok. Különösen Arisztotelész volt népszerű, akinek akkorára nőtt a tekintélye, hogy még az egyház is előszeretettel hivatkozott rá. Roger Bacon, aki Párizsból hazatérve Oxfordban lett tanár és a ferencesek rendjének tagja, Arisztotelész műveit olvasva nem állt a dicshimnuszokat zengők sorába, épp ellenkezőleg, nagyon kritikus szemmel vizsgálta ezt a tanítást és véleményét nem is rejtette véka alá. Felettesei jobbnak látták, ha nem rontja Angliában a levegőt, sürgősen visszaküldték Párizsba, talán abban bízva, hogy ott majd észhez tér. Ha ezt várták, akkor bizony elszámították magukat, mert Bacon Párizsban sem hagyott föl Arisztotelész bírálatával, s emellett még különböző kísérleteket is végzett, azt bizonyítandó, hogy a tapasztalat és a kísérlet is a megismerés egyik módszere. Elismerte ugyan, hogy a régi szerzők is sok hasznos információt közölnek, de tanításukat fenntartásokkal kell olvasni, s még a legnagyobbakat is kritikával kell illetni, ha tévedtek. Nem árt, ha az ember a józan eszére is hallgat, s persze nagyon fontos a személyes tapasztalat, a megfigyelés. Roger Bacon időnként hosszú időre bezárkózott a laboratóriumába, ahol különböző kémiai kísérleteket végzett, így nem csoda, hogy ördöngös hírét keltették, s egyre többször elöljárói elé idézték. Mivel nem tanúsított kellő megbánást, egyszerűen magánzárkába dugták. Itt alkalma nyílt eltűnődni a világ dolgain, s gondolatait papírra vetni. Néhány rövid évet leszámítva több mint harminc esztendőt töltött kényszerű elzárásban. Amikor 1267 táján VI. Kelemen - egykori jóakarója - került a pápai trónra, kiszabadult és hálából a pápának ajánlotta néhány művét: az Opus májust, az Opus minusl és az Opus tertiumol. Ezek közül kétségtelenül az elsőként említett könyv volt a legjelentősebb, maga Bacon Opus principale-nek nevezte, tehát alapvető munkának, amelyben a filozófiáról, a filozófia és a teológia viszonyáról, a nyelvek tanulásának módjáról, a matematikáról, az optikáról, a kísérleti tudományról (tőle ered a kifejezés: scientia experimentális) és az erkölcsfilozófiáról értekezett. Sajnos, VI. Kelemen pápasága rövid életűnek bizonyult, a helyébe lépő IV. Miklós nem szívelte Roger Bacont, így ismét mehetett a magánzárkába, ahonnan csak két évvel halála előtt, 1292-ben szabadult. Bacon sok mindennel foglalkozott, s ezért gyakran neki tulajdonítanak olyan felfedezéseket is, amelyek jóval korábbi keletűek, illetve mások ne- |r"véhez fűződnek. Mivel írt a fény tulajdonságairól és megpróbálta megmagyarázni a szivárvány létrejöttét, így elterjedt róla, hogy ő a szemüveg megalkotója és a távcső felfedezője. Kétségtelenül ismerte bizonyos kristályok érdekes optikai tulajdonságait, s talán azt is észrevette, hogy egyik-másik megnagyítja a tárgyakat, de sem a szemüveget, sem a távcsövet nem ő találta fel. Mondták róla azt is, hogy először neki sikerült puskaport előállítania, de ez sem igaz, hiszen a fekete lőport már jóval korábban Kínában találták föl, az viszont tény, hogy ő is rájött a rakéták elvére. A homorú tükröket tanulmányozva felismerte azt a jelenséget, hogy az egy pontból érkező sugarak visszaverődve nem egy pontban találkoznak (ez a szférikus ab- berráció). Bacon korát sok tekintetben megelőzte; olyan felismerésekre jutott, amelyeket még nem tudott pontosan értelmezni. Ráadásul elzártsága miatt hatása minimális volt, s persze időnként ő is tévelygett. Bármennyire is kritikus szellemű volt, a bölcsek kövében például ő is hitt, sőt azt állította, hgy sikerült aranyat is előállítania. Az efféle ellentmondások ne lepjenek meg bennünket; minden kornak sajátja és még a legnagyobb elmék sem mentesek tőle. Bacon egyébként naptárreformot is javasolt, de jól jellemzi helyzetét, hogy erre csak háromszáz évvel később került sor. Tervezete megvan az angliai Bodleiani Könyvtárban, mint ahogy számos egyéb műve is - eleddig csak kéziratos formában - fellelhető volt. Megválaszolhatatlan a kérdés: mi lett volna, ha Roger Bacon tanítása valóban közkinccsé válhatott volna a maga idejében? A lángelmék sorsa, úgy tűnik, minden időben az, hogy először félreértik őket, s amikor már megértenék őket, addigra már nincs semmi új a tanításukban. De azért van abban valami hátborzongató, hogy valaki hétszáz esztendővel ezelőtt megjövendölte a repülőgépet, a tengeralattjárót és más hasonló eszközöket. Ez csodálatos, doktor úr! Lacza Tihamér ‘E, gy ‘-PoíHj4‘J\ , ‘Víz. Leült a füves mezsgye szélére és nagyokat szuszogva kioldotta mindkét cipőfűzőjét. Először a jobb lábán lévő bakancsot húzta le, majd a nehezen hajló bal lábáról egy hirtelen mozdulattal lerántva tette akkurátusán maga mellé a fűre. Felemelte botját, s biztos pontot keresett az éjszakai eső áztatta barázdában. Aztán megállt. Talán percekig is eltartott, míg bizonytalanul remegő keze újra mozdított egyet a boton. Mikor már rátámaszkodott volna, érezte, hogyan csúszik félre a bot a laza földben. A nap már felszárította a felszín apró rögeiről az esőt, de érintésre az alatta lévő földréteg szinte kilökte magából a bőséges nedvességet, s a ránézésre por- hanyós föld, szinte észrevétlenül változott sárrá a bot kétujjnyi vastag vége alatt. Megkísérelte bot nélkül is, de a bakancsok nyomában mezítelen talpa alatt már csúszós lett a barázda. Elbizonytalanodott. Nem tudta már, hogy igazából mit is csináljon. Előtte az erős, de az ázott földbe szúrva mit sem érő bot. Alatta a két láb, amelyek közül a bal merev, meg a jobbik is csak imbolyog alatta, amikor felállni igyekszik. Ülve maradt. Gondolatok helyett szokatlan érzései támadtak. Kezét maga mellé engedte, s a csendes várakozásban a fűszálak között matatott. Lábfején észlelte először, hogy szinte percről percre melengetőbbek a nap sugarai. Ettől egy kicsit reményteljesebb lett a lelke. Hálás tekintettel felnézett az égre, majd gyorsan lefelé fordította szemét, hogy ne vakítsa el a fény. Néhány éve már nemcsak a lába, de a pupillái is lassabban mozogtak. Néha félórát is eltartott, míg teljesen visszanyerte látását, ha erős fénybe nézett. Különben semmi baja nem volt a szemével, az apróbetűs újságot is kiolvasta, ha meghozta a postás. Ma sem indult el addig hazulról, míg az utolsó szót ki nem betűzte. Ujjaival a füvet tépdeste. Mikor észlelte, hogy egyre idegesebbé válik, mindkét kezével térdére csapott. „ Na, ideje felállni!” gondolta, s el is feledte a botot, az esőt, a sarat. „Lássuk csak, mire megyek egyedül!” mormolta maga elé a biztatásnak szánt mondatot.,, Na, még, még... jaj, hol van a bot?...Itt van a kezemben.” Csakhát minden hiábavaló volt. A mozdulatai kevésnek bizonyultak, ereje nem tartotta meg teste egyensúlyát, így visszahuppant a mezsgye peremére. Egyre türelmetlenebbül nézegetett az ég felé. Még egy csendes fohász is kiszaladt a száján, pedig arról volt ismert, hogy sem káromkodni, sem fohászkodni nem szokott hangosan. Azt tartotta: Istennel beszélgetni kell, s akkor nem érik az embert váratlan dolgok, s még kevésbé olyanok, amelyek káromkodásra ragadtatnák, vagy imára késztetnék. Így hát maga is elcsodálkozott a hallhatóvá lett „Istenem segíts!” sóhajon. Egyetlen pillanatig még azt is hitte, hogy valaki a háta mögötti dűlőúton fohászkodik az egek urához. Megfordult hát, és abban a pillanatban kibillent egyensúlyából, s úgy ahogyan a mezsgye szélén ült, behuppant a barázdába. Kapkodni kezdett. Megragadta a botot. Jobb kezében tartva a kampóját megpróbálta a csipkebokor vastag ágába akasztani. Sikerült neki. Bal kézzel is megfogta, s jobb lábát a mezsgye partjának feszítve visszatornázta magát eredeti helyére. Amikor leült a fűre, már érezte a nedvességet. Átázott nadrágján réteges volt a sár. Lihegett, de visszatért az önbizalma. Akkor már tudta, mennyi erő lakozik még benne. Most már gondolatban végigcsinált minden mozdulatot. Fel fog állni, mert újra érezni akar valamit, amit a magafajta ember rég nem érzett. Kivárt. Távolban, a hegyek fölött halvány, alig látható felhők gömbölyödtek. „Estére megjön a zivatar” mélázott magában. A nap továbbra is melengette a visszaülés manővere közben besározódott lábfejeit. Most mintha boldogabb lenne, mint amikor reggel elindult, megszemlélni azt, ami az övé. Egyszer sem ejtette ki a száján másképpen. Ez a tábla búza, ez a tábla lóhere, meg valamikor a kukorica is, mindig az övé volt. Ha el is vették tőle, ha kitessékelték is a szövetkezetből, mondván, aki nem dolgozik, az nem tagja a közösnek, lélekben sajátjának tartotta. Nem várta már azt, ami megtörtént. Most mégis boldog, s a tábla szélén üldögélve ifjúnak érzi magát. Olyan a lelke, mint amikor először foghatta be a lovakat az eke elé, s a maga szántotta egyenes barázdára visszanézett. Pedig most nem is szántott, de még csak vetni sem vetett. Van már a faluban olyan tehetős gazdaember, aki pénzért bérmunkában felszántja, meg be is veti a földet, aki kéri. Lesz búza, kenyér, élet. Újra a bottal bíbelődött. Nem tágított fejéből a szándék, hogy felálljon és elinduljon a tábla szélén. Mindenáron érezni akarta a bokáig érő vetés simo- gatását. Soha olyan boldog nem volt, mint amikor a május eleji vetés bársonyát a lábafején érezte. Két marokra fogta a botot, s erősen benyomta a földbe. Kétszer is megpróbálta, nem csúszott el. Szilárdan állt, így hát nekirugaszkodott. A lendület akkorára Barázdák sikeredett, hogy szinte hallotta a levegő suhanását. Tartotta a botot, az meg állta is a lendülettel növelt súlyát, de karja nem engedelmeskedett. Merev lábakkal, a botra feszített karokkal egyszercsak zuhanni kezdett. Mintha égből szállt volna alá, puha angyalszárnyakkal ért földet. Beletenyerelt a vetésbe, lábát szétvetette, s megadta magát a váratlan helyzetnek. Abban a pillanatban, amikor feladott minden erőfeszítést, váratlanul elsötétült előtte a világ. Jobb kezét már öntudatlanul húzta jobb halántéka alá, s ez a mozdulat olyan volt, mintha a zöl- delő búza bársonyát simogatná... Éktelen zörgés ébresztette fel, s csak azután érezte mennyire imbolyog alatta a föld. Míg ki nem nyitotta a szemét, az volt az érzése, hogy ördögök rázzák fekhelyét, amin a szalma zizegése volt a legkellemesebb hang. Kinyitotta a szemét, s nem látott mást, mint a felhős eget. „Mindjárt rámszakad az ég” sóhajtott alig hallhatóan. Fekhelye meg egyre csak veszettül imbolygott, majd egyszer csak megszűnt a rázkódás, a rezgés, a hullámzás. Akkor már persze tudta, hogy egy traktor pótkocsijában négy bála szalmán ágyaztak meg neki.- Mi történt magával ? Ott szedtem fel a búzatáblája szélén. Rosszul lett? - kérdezte a fiatal hang. De ő nem válaszolt. Csak mosolygott a legényre, aki már tudta, hogy egy búzaföld barázdájából annak a gazdáját rakta fel a pótkocsira. Ettől aztán valami nagy-nagy nyugalom szállta meg az öregember szívét. kezdődik. És a kettő nem biztos, hogy szembeáll, lehet hogy éppen kiegészíti egyik a másikat. Bonyolult? De hát azért ülnek a parlamentben, hogy bonyolult kérdésekre keressenek megoldást; koszt, kvártély biztosítva. Apropó, lelkiismeret: ugyan mit szól hozzá a lelkiismeretük, hogy megint az ellenzékkel kerültek egy platformra? Szép dolog, hogy az embernek van lelkiismerete, és az súg. Meggyőződésem, hogy az igennel szavazóknak is van lelkiismeretük, az viszont mást súgott. Igaz, ők később nem a lelkiismeretükre hivatkoztak, hanem érveltek. Mint Csáky Pál és Dobos László a Nép- szabadságban. És nem a béka bizonyos testrésze alatti, nanem ieietti perspeKtivaooi. a kommunisták az írókat rágalmazzák meg azzal, hogy a lélek mérnökei. A ségű község és város diszkriminálása. Fölháborít az a sandaság és komolytalanság, ahogyan nagyon sok szloJRENDEL LAJOS
