Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-06-19 / 25. szám

-------------------------------------------------- Kristó Gyula - Makk Ferenc ---------------------------------------------Al iMHáll IIAimü

Országos elégedetlenség bontakozott ki Gertrúd és németjei ellen. Az összeesküvést azok a magyar urak vezették, akik a királynő körül magas tisztséget viseltek, udvarispánok voltak, azaz közelről látták Magyarország javainak vérlázítóan könnyelmű eltékozlását, s ez ellenállásra késztette őket. Péter ispán, Bánk bán és Bánk veje, Simon állt az összeesküvők élén. Későbbi forrásokban hol az a gyanú röppent fel, hogy Gertrúd Bánk feleségét adta oda öccsének játékszerül, hol pedig az, hogy Péter feleségét gyalázták meg a merániak. Ezeknek az utólagos magyarázatoknak valóságos konkrét alapjuk aligha van. Bánk felesége ekkor már hajlott korú matróna lehetett, nehezen hihető, hogy a harmincas évei elején járó Bertold őt szemelte volna ki magának. Ha tehát nem is igazolható az, hogy Gertrúd - testvére, az érsek számára - kerítő lett volna, önmagában az a körülmény, hogy e mondák kialakulhattak, arra vet fényt: a merániak nem álltak szigorú erkölcsi magaslaton, sőt inkább feslett erkölcsűek lehettek. Az összeesküvők még János esztergomi érseket is csatlakozásra akarták bírni, aki a Bertold kalocsai érsekkel az egyházi fennhatóság kérdésében folytatott viták vesztesének számított. János azonban, óvatos ember lévén, kitérő választ adott. Olyan levelet küldött, amely - attól függően, hogy hova tesszük a vesszőket - kétféleképpen volt értelmezhető. Az egyik magyarázat szerint hozzájárulását adta a merénylethez: „A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem ellenzem.” A másik értelmezés szerint elhatárolta magát attól: „A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem, ellenzem.” Végül is János nem vált az összeesküvés részesévé.

Magára a gyilkos merényletre 1213. szeptember 28-án került sor, amikor András király éppen úton volt gyakori halicsi hadjáratai egyikére, s Gertrúd udvarával, továbbá VI. Lipót osztrák herceggel, Bertold kalocsai érsekkel, annak számos papjával, valamint más német előkelőkkel együtt a pilisi erdők szomszédságában időzött. Az összeesküvők célpontja egyértelműen Gertrúd volt. Az egyik híradás szerint hálószobájában megfojtották és felakasztották a királynét, a másik - valószínűbb - közlés alapján viszont sátrában, karddal végeztek vele. Több más német is áldozatul esett a támadásnak. Lipót herceg és Bertold érsek azonban sértetlenül megmenekült. Gertrúd tetemét a közeli pilisi apátságban temették el. András visszafordult orosz hadjáratából, a merénylők közül Péteren bosszulta meg felesége halálát, a többiek csak jóval később bűnhődtek a királynégyilkosságban való részvételükért. Bertoldot András külföldre menekítette, ám az érsek az általános harag lecsillapodásával mégis visszatért Magyarországra, újra elfoglalta a kalocsai érseki széket, de többé politikai szerepet az ország történetében nem játszott. 1213-ben a rövid és gyászos emlékű meráni korszak lezárult. Gertrúd öt árvát hagyott hátra, akik közül négy Magyarországon, Erzsébet Thüringiában tartózkodott.

Hogy milyen is volt a fiatal, harminc-harmincöt éves András király, azt elsősorban Anonymus munkájából tudjuk meg, aki 1210 táján írta regényes történetét a magyar honfoglalásról. A névtelen jegyző ugyanis Árpád fejedelem alakjának megrajzolásához II.

Andrást használta mintaként. Eszerint lovagi tornákat kedvelő, a finom falatokat meg nem vető, nagyokat evő-ivó, bohém embernek képzelhetjük el Andrást, aki számolatlanul szórta szét a hatalmas királyi birtoktömböket. Nyilván abban is II. András szolgált példaként Árpád fejedelem alakjához, hogy szerette a hadakozást. Már 1205 végén személyesen vezetett hadat orosz földre, s ezt a következő évek során még néhányszor megismételte. Az orosz ügyek rokoni összeköttetést is eredményeztek a magyar és a lengyel uralkodóház között. A két, Halicsra egyaránt igényt tartó szomszédos uralkodó, András és a lengyel Lesek 1214-ben magyar területen, a Szepességben találkoztak, s ennek eredménye lett az eljegyzés (majd házasság) az ekkor hatéves Kálmán és Lesek hároméves leánya, Szalóme között. A közös magyar-lengyel katonai akciónak köszönhető, hogy Halics Kálmán hercegé lett, akit János esztergomi érsek Halics királyává koronázott. Bár Kálmán halicsi uralma tiszavirágéletűnek bizonyult, de a királyi címet élete végéig viselte.

II. András uralma ellen a Gertrúd elleni merényletet leszámítva másfajta elégedetlenség is felütötte a fejét, és fellépésre serkentett bizonyos előkelőket. Már 1210-ben igyekeztek kapcsolatot keresni III. Béla öccsének, Gézának görög területen élő fiaival, hogy meghívják őket a magyar trónra. Ezt a mozgalmat Andrásnak viszonylag könnyen sikerült leszerelnie. Sokkal több gondot jelentett és súlyosabb következményekkel járt az a mozgolódás, amely végül is azt eredményezte, hogy 1214-ben Andrásnak - akarata ellenére - királlyá kellett koronáznia elsőszülött fiát, a nyolcéves Bélát. Andrásnak tehát már az 1210-es évek közepén két fia is királyi címhez jutott, jóllehet Béla egyelőre területi hatalommal nem rendelkezett Magyarországon, s Kálmán halicsi királysága sem bizonyult tartósnak.

A megözvegyült András 1215-ben vett új feleséget magának, Jolántát, akit Bizáncból hozott Magyarországra. Jolán ta apja, Péter a francia királyi család tagja volt, anyja testvérei pedig a bizánci császárság időleges megdöntésével létesült úgynevezett latin császárság uralkodói voltak. A házasságkötés idején András már a negyvenedik életéve felé tartott, új neje pedig alig tizenhéttizennyolc éves lehetett. Házasságukból egy leány született, aki anyja után a Jo- lánta nevet kapta, s aki 1235-ben I. Jakab aragóniai király felesége lett. Jo- lánta, a magyar király felesége, egészen más természetű volt, mint Gertrúd. Ő egyáltalán nem avatkozott be a kormányzati ügyekbe, inkább Andrásnak voltak a vele kötött házasság révén tervei a latin császársággal kapcsolatban. Könnyen lehet, hogy Andrást már a frigy megkötésekor is a konstantinápolyi trón elnyerésének vágya vezette. Amikor 1216-ban meghalt Henrik, a latin császárság uralkodója, Jolánta anyjának testvére, két név jött komolyan szóba a császári méltóság betöltője- ként. Az egyik jelölt Péter volt, András apósa, a másik pedig maga András. S annak az Andrásnak, aki immár két évtizeden át halogatta a keresztes hadjárat megindítását, most egy csapásra fontossá és sürgőssé vált a dolog, hogy ezzel is növelje esélyeit a pápa szemében, aki a latin császárokat koronázta. Ezért szárazföldi utat tervezett, hogy érintse Konstantinápolyi. Amikor azonban

1217 tavaszán III. Honorius pápa végül is Pétert koronázta császárrá, András - aki a keresztes hadjáratot már nem mondhatta le - a tengeri út mellett döntött, hogy elkerülje a Márvány-tenger partján fekvő császárvárost.

A szentföldi hadjárat - amelyet ötödik keresztes háborúként tart számon az utókor - semmiféle eredménnyel nem járt. András számára pedig sokkal inkább „turistautat” jelentett, semmit katonai akciók sorát. Splitben szállt hajóra, s Ciprus érintésével jutott el a Közel-Keletre. Felkereste a bibliai helyeket, ereklyéket vásárolt, nagy lábon élt, bőkezűen adományozott, s mikor pénzét felélte, még Szent István feleségének, Gizella királynénak a veszprémi egyháztól kölcsönkért koronáját is áruba kellett bocsátania, hogy pénzzavarán enyhítsen. Hazafelé már a szárazföldi utat választotta. Könnyelmű természetét mutatja, hogy ötletszerű házassági kapcsolatok létesítésére használta fel útját. A kis-ázsiai örmény király leányával harmadszülött fiát, Andrást jegyeztette el. Abban bízott, hogy ezzel a kapcsolattal András Örményország királya lehet. E tervből azonban semmi nem lett. Maga II. András tett le erről akkor, amikor 1219-ben úgy szabadította ki Kálmán fiát és a vele levő magyarokat Msztyiszláv halicsi fejedelem fogságából, hogy Msztyiszláv egyik leányával András fiát jegyeztette el. Amint vonult haza a Szentföldről, Örményország után a szintén kis-ázsiai ni- kaiai császárságba ért, amely az ideiglenesen felszámolt bizánci (görög) császárság hagyományait őrizte. Itt a császár leányát, Laszkarisz Máriát nyerte meg elsőszülött fia, Béla jegyeséül. Noha ötlet szülte elhatározásról volt szó, e jegyességből mégis házasság lett. Nika- iában váratlan esemény zavarta meg a hazatérő király útját. III. Béla öccsének, Gézának a fiai támadtak rá, akiket bizonyos, Andrással elégedetlen előkelők már 1210-ben meghívni terveztek a magyar trónra. Nyilván Konstantinápoly érintésével érkezett el András király Bulgáriába, ahol viszont a bolgár cár, II. Ászén Iván és legidősebb leánya, Mária között létesített jegyességet. Iván és Mária utóbb házasságot kötött.

A szentföldi útról hazatérő Andrást „egy elgyötört, feldúlt és minden kincstári jövedelmétől kifosztott ország” várta. Távollétében „kimondhatatlanul elburjánzott a széthúzás”, szinte polgárháborús állapotok uralkodtak. A nehézségeket a halicsi magyar uralom 1219. évi megrendülése is tetézte. Andrásnak ebben a súlyos helyzetben változtatnia kellett korábbi politikáján.

Mindenekelőtt feladta azt a gyakorlatot, hogy két kézzel szórja a királyi javakat, sőt hozzákezdett - nem nagy meggyőződéssel ugyan - az eladományozott királyi földek visszaszerzéséhez, de ez a törekvése rövidesen vesztett amúgy is lanyha lendületéből. Az előkelők egy csoportja 1220-ban az immáron tizennegyedik évében járó Béla felléptetésével próbálkozott András ellenében. Akciójuk eredményeképpen sikerült elérniük, hogy Béla területi hatalomhoz jutott, feléledt András herceg hajdani dalmát-horvát (ettől kezdve egyre inkább szlavónnak mondott) hercegsége.

A magyar társadalom élete szempontjából azonban a legnagyobb jelentősége annak a palotaforradalomnak volt, amely 1222-ben robbant ki Andrással szemben. Vezetői Imre-párti előkelők voltak, akiket András kiszorított a hatalomból, s immár hosszú idő óta mellőzött a tisztségek betöltésénél. Érthető tehát, ha elégedetlenek voltak Andrással, nem értettek egyet sem a birtokok korlátlan eladományozásával, sem az ő kárukra nagy hatalomhoz jutott idegenek királyi támogatásával. Ezek az urak tömegbázisra leltek a királyi szerviens (azaz királyi szolgáló) nevet viselő, tekintélyes létszámú társadalmi csoportban, amelynek tagjaiból utóbb a köznemesség jött létre. Ezek most azért harcoltak, hogy megmaradjon az őket a királyhoz láncoló kötelék, s ne legyenek a magánbirtokosok „úri” szolgálói. Ők erőszakolták ki 1222-ben II. Andrástól az Aranybulla néven ismert aranypecsétes királyi kiváltságlevelet. Ennek bevezetőjében II. András a maga és királyelődei nevében kénytelen volt önkritikát gyakorolni: mivel az ország nemeseinek és másoknak Szent István királyra visszamenő szabadságát

„az olykor haragjában bosszúálló, olykor pedig rosszindulatú vagy saját hasznukat hajhászó emberek tanácsára hallgató némely királyok hatalmukkal sok mindenben megrövidítették, ezért maguk a nemeseink a mi és királyelődeink felségét buzgó könyörgésekkel országunk megjavításáért zaklatták”. (Érszegi Géza fordítása.)

Az Aranybulla legtöbb pontja papíron maradt, nem ment át a gyakorlatba, de mert utóbb a formálódó, majd kialakult köznemesség többször is - leghamarabb 1231-ben, még szintén II. András országlása alatt - erre hivatkozott, s ezt erősítette meg mint szabadságjogai foglalatát, a későbbi időben igen nagy szerephez jutott; teljesen jogtalanul ugyan, de afféle nemesi alkotmányt láttak benne. A királyi szervien- sek azonban 1231-ben már nem a még 1222-ben megbukott Imre-párti előkelőkkel, hanem a hatalomban egyre emelkedő egyházi előkelőkkel kötöttek alkalmi szövetséget. Az Aranybulla, illetve annak megújításai minden esetben konkrét történelmi helyzethez kötötten tükrözték a kor egyes, megoldásra váró problémáit.

A közös bennük, hogy minden esetben az alakuló köznemesség játszott kibocsátásukban döntő szerepet; más, erős társadalmi csoportok támogatását élvezve igyekeztek a köznemesek szabadságjogaikat biztosítani. Mindenesetre az 1222. évi Aranybulla azért is fontos állomás az ország történelmében, mert egy sajátos, középkori értelemben vett „demokratizálás” mutatója. Míg 1222 előtt a királyon, a királyi család tagjain és a királyi tanács tagjának számító néhány tucat nagyúron, egyházi és világi előkelőn kívül másnak szinte egyáltalán nem volt beleszólása az ország sorsának irányításába, most bizonyos vonatkozásban egy számra sokkal szélesebb és szanaszét szóródva élő társadalmi csoport tagjai nyilvánították ki óhajukat abban a tekintetben, hogy - legalábbis a belpolitika irányításában - véleményüket vegyék figyelembe. Ugyancsak II. András időszakára esik egy másik fontos oklevélnek a keletkezése is. 1232-ben bocsátották ki a Zala folyón innen és túl - a Zala megyében - élő királyi szerviensek azt az iratukat, amely az első bizonyság arra, hogy e szerviensek szívesen vállalkoznak igazságszolgáltatási feladatok ellátására. Ebbéli kezdeményezésükből a nemesi megye Magyarországon hosszú évszázadokon át fennmaradt intézménye nőtt ki.

II. András mindezekből a társadalmi folyamatokból aligha észlelhetett túlságosan sokat, ám hogy nem egy ponton nem passzív szereplője, hanem aktív formálója volt a történeti eseményeknek, azt éppen az 1224-ben, az erdélyi szászok javára kiadott oklevele bizonyítja. Ez egységes igazgatás alá helyezte az addig Dél-Erdélyben szétszórtan lakó szászságot, s nyíltan hangoztatta azt az akaratát, hogy az itt élő népesség „egy nép legyen”, amivel a Szászföld alapjait vetette meg. Más népmozgások is lezajlottak II. András alatt, amelyeknek többé-kevésbé szintén tevékeny alakítója volt. A körülhatárolt Szászfyöldről királyi intézkedés következtében távozniuk kellett a székelyeknek, akik mind keletebbre húzódtak, s egészen a Kárpátok délkeleti szegletéig (vagy még azon túl is) tolták ki szállásterületük határait.

(Folytatjuk)

II. András nagypecsétje