Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-19 / 25. szám
K ezet ráztam a kapitánnyal. Ő sok szerencsét kívánt nekem. Aztán lementem az alsó fedélzetre, ahol hemzsegtek az emberek, s elindultam a hajóhíd felé. A hajó oldalán, egy csónakban megláttam a poggyászomat. Beszálltam a csónakba, a hadonászó bennszülöttek utat engedtek nekem. A part felé közeledve számos kókuszpálmát pillantottam meg, köztük a település barna háztetőit. Egy kínai, aki beszélt angolul, egy fehér házikóra mutatott, s azt mondta, hogy abban lakik a körzet parancsnoka. A kínai azt hitte, ott szándékozom maradni. Amikor partot értünk, s a lábaimhoz rakták a poggyászomat, elhagyatottnak éreztem magam. Ez a település, valahol selő. A holland, aki e pillanatban háttal állt az ajtó előtt, megijedt, felkiáltott, fél méternyit előreugrott, s revolvert rántott.- Mi az ördögöt művel? - kérdeztem.- Bocsánat - hebegte. - Az idegeim. Tönkrementek az idegeim.- Valóban úgy tűnik - állapítottam meg. Elegem lett belőle. Őszintén szólva már megbántam, hogy befogadtam őt szállásra. Bár nem látszott olyannak, mint aki sokat iszik, töprengeni kezdtem, vajon nem keresi-e a rendőrség...- Talán lefekhetne - javasoltam. Elment, de amikor hazaértem, ott ült idegesen a verandán. Fürdés és borotválkozás után volt, és tiszta ruhát vett kém. De amikor erről érdeklődtem, olyan volt a tekintete, hogy ennek alapján valami szörnyű dolgot tett. Szerintem rájött, hogy ha az a kínai bármit is csinálna vele, megérdemelné. Vendéglátóm cigarettára gyújtott.- Folytassa - kértem.- A Szingapúr és Kucsing között közlekedő hajó kapitánya a két hajóút között ugyanabban a szállodában lakott, s a hajónak hajnalban kellett indulnia. A holland azt gondolta, ez nagyszerű alkalom arra, hogy megszabaduljon a kínaitól. A poggyászát a szállodában hagyta, s a kapitánnyal együtt ment a hajóhoz, mintha csak kikísémé. Ám a hajón maradt, amikor az elindult. Ekkor már szörnyű idegállapotban volt. Számára már semmi sem tftNx3G"N a Bajsza Borneó északi partjainál, el volt vágva a külvilágtól. Kissé szégyellni kezdtem magam, amikor arra gondoltam, hogy be kell mutatkoznom egy idegen férfinak, s közölnöm kell vele, hogy nála kérek szállást, enni fogom az ételét és inni a whiskyjét, amíg nem jön értem egy másik csónak és el nem visz egy másik helyre. Szerencsére minden jól végződött. Amikor a házikóhoz érkeztem, s beküld- tem az ajánlólevelet, kijött egy megtermett, piros arcú, vidám, harmincöt év körüli férfi, és szívélyesen üdvözölt. Még a kezemet fogta, amikor a szolgájára kiáltott, hogy hozzon valami italt, a másikat utasította, hogy gondoskodjék a poggyászomról. Nem engedte, hogy mentegetőzzem.- Istenem, ön el sem tudja képzelni, mennyire örülök, hogy látom. Ne is képzelje, hogy a társasága a terhemre van. Ellenkezőleg! És maradjon nálam, amíg csak óhajtja! Akár egy évig is. Felnevettem. Abbahagyta a munkáját, megjegyezve: nem annyira sürgős, hogy ne várhatna holnapig, s ledobta magát a heverőre. Beszélgettünk, iszogattunk, s társalgásunknak nem volt se vége, se hossza. Amikor esteledni kezdett, s enyhült a hőség, hosszú sétára indultunk a dzsungelbe, ahonnan bőrig ázva tértünk haza. Megfürödtünk, és megvacsoráztunk. Nagyon fáradt voltam, de tudtam, hogy vendéglátóm hajlandó lenne akár reggelig beszélgetni, ezért arra kértem, engedje meg, hogy aludni téljek.- Jól van, elkísérem a szobájába, hogy meggyőződjem arról, minden rendben van-e. A szoba nagy volt, mindkét oldalon verandára nyílt, benne moszkitóhálóval védett hatalmas ággyal.- Az ágy meglehetősen kemény. Nem baj?- A legkevésbé sem. Úgy fogok aludni, mint akit vízbe dobtak... Vendéglátóm elgondolkodva nézte az ágyat.- Legutóbb egy holland aludt benne. Szeretne hallani még egy vidám történetet? Nagyon szerettem volna aludni már, de hát a vendéglátóm volt, s tudtam, milyen rossz az, ha valaki el akar mondani egy vidám történetet, de nincs, aki meghallgassa, ezért bólintottam.- Ugyanazzal a hajóval érkezett ide, mint ön. Bejött az irodámba, s azt kérdezte, hol kaphatna szállást egy kis időre. Felajánlottam neki, hogy amennyiben nincs hová mennie, maradjon nálam. Meghívásomat nyomban elfogadta. Aztán mondtam neki, hogy küldjön valakit a poggyászért, mire azt felelte, hogy csak egy fekete táskája van, amelyet a kezében tartott. A táska elég kopottnak látszott, de mivel ez nem rám tartozott, beküdtem őt a házba, s hozzátettem, hogy mihelyt befejezem a munkámat, én is hazajövök. Még beszéltem, amikor hirtelen nyílt az iroda ajtaja, s belépett az egyik tisztvifel. Egészen másmilyennek tűnt.- Miért itt üldögél? - kérdeztem. - Nem lenne kényelmesebb valamelyik he- verőn?- Szeretek így ülni - válaszolta röviden. Furcsa, gondoltam. De ha valaki szívesebben üldögél ebben a forróságban, mint fekszik, az az ő dolga. A férfin nem volt semmi különleges. Magas, testes volt, szögletes fején rövidre nyírott haj. Negyvenéves lehetett. Csak a nézése volt különös. Kék és viszonylag apró szemei voltak. De amikor az arcára tekintettem, úgy tűnt, hogy nyomban sírvafakad. Időnként hátrafordult, mintha hallott volna valamit. Miután megivott néhány pohárkával, beszédes lett. Igen jól beszélt angolul, csak némileg eltérő kiejtése árulta el, hogy idegen. El kell ismernem, hogy jó beszélgetőpartnernek bizonyult, aki sokfelé megfordult és sokat olvasott. Öröm volt hallgatni. Este bedobtunk három-négy pohár whiskyt, később sok gint ittunk, remek lett a hangulatunk, s megállapítottam, hogy egy pokolian rendes pasas. Kisvártatva elmondta, hogyan vetődött ide. Furcsa egy történet volt ez. Vendéglátóm elhallgatott. Amikor rám nézett, a szája kissé nyitva maradt, mintha még mindig a rendkívüli történet hatása alatt lenne.- Az a holland férfi Szumátráról érkezett. Valami rosszat tett egy kínainak, aki megesküdött rá, hogy megöli. Ő ezt kutyába sem vette, de amikor a kínai két- szer-háromszor megkísérelte eltenni láb alól, nyugtalankodni kezdett, s elhatározta, hogy megszökik. Elutazott Batáviába, hogy majd jól ki- szórakozza magát. De egy héttel később meglátta a kínait, aki egy fal mögött lapult. Úgy tűnt, komolyan gondolja az esküjét, a holland tehát odébbállt Szurabá- jába. Egyszer, amint ott sétálgatott, hátranézett, s észrevette a kínait, aki utána lopakodott. Erre rosszul lett. Mindenki rosszul lett volna. A hollandus visszament nyomban a szállodájába, összecsomagolt, s felszállt a Szingapúrba induló hajóra. Ott is egy szállodában vett ki szobát, s az egyik napon éppen a szálló teraszán iszogatott, amikor bement oda a kínai, kis ideig bámulta őt, majd kiment. A holland valósággal megdermedt. Hiszen a kínai ott a helyszínen tőrével átvághatta volna a torkát, s ő még csak a kezét sem lett volna képes megmozdítani védekezésül. Tudta, hogy a kínai csak a megfelelő alkalomra vár, s megöli őt, a kínai szeméből legalábbis ezt olvasta ki, s ettől összeroppant.- De hát miért nem ment el a rendőrségre? - kérdeztem.- Nem tudom. Talán nem akarta, hogy a rendőrség bármit is tudjon erről.- S mit tett tulajdonképpen annak a kínainak?- Azt sem tudom. Nem árulta el nevolt fontos, csak az, hogy megszabaduljon a kínaitól minden áron. Kucsingban teljes biztonságban érezte magát. Szállodai szobát bérelt, s az egyik kínai üzletben vett néhány öltönyt és inget. Elárulta nekem, hogy aludni ott sem volt képes. Mindig azt álmodta, hogy az a kínai a torkába szúrta a tőrét - s erre mindig felébredt. Amikor ezt elbeszélte nekem, a szó szoros értelmében reszketett, s hangja el- elcsuklott. Igen, a tekintete rémületről árulkodott. Egy napon a holland kinézett Kucsingban az ablakon, s meglátta, hogy lent ül a kínai. Erre ő elájult. Amikor feleszmélt, első gondolata az volt, hogy el innét, minél előbb. Az a hajó, amellyel ön is ideérkezett, volt az egyetlen lehetőség a gyors távozásra. Felszállt tehát erre a hajóra. Abban biztos volt, hogy a kínai nincs a fedélzeten.- De miért éppen ide jött?- Az a hajó a part mentén több helyen megáll, s így a kínai nehezen tudhatta meg, hol szállt le a holland.- Itt mindenesetre egy ideig biztonságban leszek - mondta nekem akkor a holland -, s ha legalább egy kis ideig nyugtom lesz, az idegeim is rendbejönnek.- Csak maradjon, ameddig akar - feleltem. - Legkevesebb egy hónapig itt nyugton lehet, csak akkor jön a következő hajó, s ha óhajtja, figyelni fogjuk, kik szállnak partra. Ezt nagyon megköszönte. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Már elég későre járt, ezért javasoltam, hogy feküdjön le. Bevittem őt a szobájába, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. Lehúzta a redőnyt, bár közöltem vele, hogy itt semmiféle veszély nem fenyegeti, s amint kiléptem a szobából, bezárta az ajtót. M ásnap reggel, amikor a háziszolga feltálalta a reggeli teát, kértem, hogy hívja be a hollandot is. A szolga kitartóan kopogtatott az ajtón. Érdekes, gondoltam. A fiú egyre csak zörgetett, de bent semmi sem mozdult. Ideges lettem, s odamentem. Először én is kopogtam. Aztán mindketten olyan zajosan kopogtunk, hogy még tán a halottat is felébresztettük volna, de a holland nem adott életjelt. Kifeszítettük az ajtót. Bementem, s elhúztam a moszki- tóhálót. A holland a hátán feküdt, kidülledt szemekkel. Halott volt... A tőr a torkát szúrta át, egyébként egész testén egyetlen karcolás sem volt. A szobában nem tartózkodott senki. Vicces?- Hát az attól függ, hogy ön mit tart viccesnek - feleltem. Vendéglátóm hirtelen fürkésző tekintettel nézett rám.- Nem zavarja, hogy ebben az ágyban fog aludni?- N-nem... De ezt az egész történetet szívesebben hallgattam volna meg holnap reggel. Sági Tóth Tibor fordítása JUHÁSZ KATALIN VERSEI* Dója vu Megismersz? Hű, várj csak... Vállat vont és megindult mellettem. Azt mondta, majd elkopott a lába, annyit gyalogolt Izrael utcáin. Felvette a tempóm, de én sokkal lassúbb, komótosabb kanyarokhoz szoktam. Akkor még megvolt mindkét lábam, folytatta, szerettem folyókba lépni, amelyek megduzzadtak egy este, zúgva rohantak lefelé, s nem ismertek meg többé. Rám nézett, hogy mit szólok, nagypapaszaga volt, odvas mosolya, biztos, hogy láttam már ezt a mosolyt, de hol is... Ő volt a görög virágárus ember, aki történeteket mondott minden virághoz. Egyszer belépett egy szalmakalapos lány és így szólt: Melyik virág jelenti az évek rohanását, hogy végtelenül gurulnak a jövőnkből a tegnap dombjaira, és ezek hegyekké híznak, és bekerítenek bennünket egyre magasabban, hogy nyakunk belefárad...? Mire az árus: fehér liliom...! Ő volt a zsebkendők őrzője, egy percre se hagyta magukra az udvaron száradó zsebkendőit. Valaki benézett az útról és így szólt: Forgószél kerekedjék, messze sodorja keserveid! Az őr vállat vont ugyanúgy, mint az előbb mellettem. Ő volt Jégkirálynő vén szeretője. Jégkirálynő jáspisgyöngyökből fűzött hosszá láncot (a jáspis nem folyik szét, ha felolvad a hó). Két métert hajnalig, kedves!, mondja szelíd-parancsolón az odvas öreg. Napközben nem érdekel, hogy kivel izélgetsz, de minden éjjel, pontban tizenegykor várlak! Fagyott, vérszín álmaim. Nyakamban függnek. Szép voltam, mondta a velencei tükör. Falábú vagy, súgtam én. Engem aztán nem zavar, de hátha az utca népét igen... nem engedem magam félbe törni. Átkísérlek a tükörmelléken, kapaszkodj. Aztán elválunk. így lesz jó, hidd el... Románc II I. Tudod, minek foglak nevezni? Sellőnek. Igen. (Josie itt az ajkába harapott) Kibuggyanhat ebből még valami. Méltónak talállak rá, (Szívélyesen, amolyan nagypapásan paskolta a lány arcát) HÉVvel üldözöm szerelmeim, menjünk hát. A létből a létesítménybe. (a közöny kövein) II. a tündérek hulladékán élek bár énnekem létezésükről sem szabadna tudnom Barbie-pofijuk van péntekenként állópartyt rendeznek bőrük lebarnult Florida partjain szerepelnek egy sóban III. Lukrécia! Nem viselem el, ha sír! Belehalok! Ohhhh! Orra a testének szerves része! Nem válhat meg tőle csak úgy! Tegye már le azt a beretvát, az égre kérem! * A fiatal költó'nő bemutatkozó kötete Gerezdek címmel az AB-ART Kiadó gondozásában jelent meg. IRODALOM ’ 1994. június 19. tlBSÉmBp
