Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-19 / 25. szám
32 oldalas színes MAGAZIN Heti tévéés rádióműsor FORGÁCSOK AZ AMWAY SIKER- SZTORIJÁBÓL írásunk a 9. oldalon Átbújunk a Branyiszkó alatt? Cikkünk a magazin 4. oldalán NÁSZUTASOK VÍZESÉSE Riportunk a magazin 6-7. oldalán Fotó: Méry Gábor és archívum Róbert és Anett napján, azaz június 7-én azt jelenti hajnalban a rádió: a szlovák kormány kezdeményezni kívánja, hogy a pozsonyi parlament egy rendkívüli ülésen mégiscsak alkosson törvényt a kétnyelvű helységnévtáblák használatáról. Rögvest pontosítok: a rendkívüli utáni rendkívüli ülésen! Olyan egy helyzet ez, amelyről Örkény egyperces novellát, esetleg közép-európai abszurdba hajló tragikomédiát írna. Ugyanis már eleve faramuci helyzet, hogy Szlovákiában kereken egy esztendeig tartott - és még minden idolt legböl- csebb, legdemokratikusabb, legtolerán- sabb, legrátermettebb szlovák kormányának márciusi bukása is szükségeltetett hozzá! -, amíg a legalapvetó'bb strasbour- gi ajánlások egyike: a táblatörvény-javaslat egyáltalában a pozsonyi törvényhozás elé kerülhetett. És mit tesz erre maga a házelnök, aki a „pártok feletti“ tisztségében is a sárdobálókra építő' Meciar- mozgalom legelvakultabb szekértolóinak egyike? Nos, egy bravúros hözödöszö- csellel kipöccinti a parlament egyeztetett napirendi pontjai közül a táblatörvény vitáját... Csupán a házszabály és a képviselői aláírások kellő száma segített, hogy a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának 1994. június 1-jére összehívott rendkívüli ülésén terítékre kerülhetett az európaiság (egyik) mércéjéül szolgáló többnyelvű helységnévtáblák megszavaz - hatóságának kérdése. A szóban forgó törvénytervezet parlamenti vitájában szinte percek alatt kiderül, hogy a nacionalista ellenzék szemszögéből nézve teljesen ütődött az ország. Legalábbis a nemzeti kisebbségek közösségei és a többségi nemzetből mindazok, akik jobban hisznek a saját szemükkel látott külföldi tapasztalatoknak, holmiféle strasbourgi mércéknek, a felvidéki magyarság legitim parlamenti képviselőinek - mint a mélynemzeti hejszlovák szívüknek. Ráadásul úgy tűnik: tájainkon a magyargyűlölet valóban ragályos tünet, mert még a kormánypárti képviselők egyike is kifejti: itt aztán semmiféle Párkány, Gúta, Diószeg, Alistál ésatöbbi nem lesz, hanem csakis Stúrovo, Koláro- vo, Sládkoviéovo, Hrobonovo ésatöbbi, punktum! Rímel is rá a következő javaslat rögtön: további tízvalahány községet kell még törölni a szakértők által egyeztetett listáról, mert... mert? - mert! így is marad viszont több mint négyszáz olyan település, ahol magyarul, németül, ruténul, ukránul IS kiírható lenne a helységnév; a nemzeti geijedelemből most kiiktatott város- és falunevek pedig TABLAKAMPF „...Figyelem: Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi darál- juk-e a húst, vagy bennünket darál- nak-e meg.“ (Örkény István: Fasirt; részlet)- szerinten - előbb - utóbb nyilván mégiscsak visszacserkészhetők lennének majd a táblakampf során most bizony megcsonkított törvény szövegébe. A szavazás azonban a táblacsata minden korábbi izgalmát felülmúló fordulatot hoz: a kormánypárti képviselők közül tizen- ketten egyáltalában nincsenek jelen a teremben, ám az ott tartózkodók között is akadnak, akiknek „félrecsúszik“ az ujja; s az Együttélés három képviselője sem szavaz igennel - a hosszasan egyeztetett törvénytervezet pedig egyetlenegy szavazatkülönbséggel megbukik! Meciarék tapsolnak, és az ellenzék napilapja söpredékerőszakkal elegy unintelligenciával leírhatja: Nővé Zámky nem lett Erse Kúj- vár! (SI. Republika; 1994. június 6.; 3. old.) A kedélyem, nívós honi vicclapok hiányában, ennek olvastán még felvidulhatna, ha nem az jutna eszembe: szlovákiai magyarként ahhoz azért gyomor kell, hogy épp a táblatörvény ügyében valaki együtt szavazzon a vladomeéiarokkal („Itt semmi helyük az eredeti, jobbára a fasizmust idéző magyar helységneveknek, itt legföljebb a szlovák településnevek alkalmazhatók magyar transzkripcióban, ily módon tehát kétnyelvűén!“); vagy a jánslotákkal és jozefprokesekkel („Szlovákiában nem élnek magyarok, csupán elmagyarosított szlovák, s ők is legföljebb öt-hat százalékban!“). Mint ahogy az is ízlés dolga, hogy valaki csak a mindent vagy semmit elvéből tudjon kiindulni: akkor hát négyszázvalahány helyen SEM lesz immáron hivatalosan két-vagy többnyelvű helynévtábla - ha nem állhat ott azonnal és valamennyi az eredetileg kitippelt települések határában! Jómagam úgy érzem, hogy nem szembefordulni kell, hanem szembenézni. A hírlapírónál avatottabb elemzők szerint ugyanis - miként a gyermekbetegségek is sokkal súlyosabbak, ha felnőtt- és öregkorban lobbannak föl - a huszadik század végén föllángoló, lényegében a 19. századi politikai válságok a legsúlyosabb veszedelmek. A kései vagy késleltetett, a leomló mesterséges gátak mögül kitörő vak nemzeti hevület (és iszonyú kísérőjelensége: a gyűlölet) mederben tartására, kezelésére még nem született politikai szabadalom. Ahol a legszentebb nemzeti érzések csakis szentségtörés révén érvényesülnek, csakis mások ellen érvényesítik maguk, ott egyelőre minden modern, fölvilágosult, ésszerű és toleranciát sürgető érv tehetetlennek bizonyul. A csodavárás esélyei most a pozsonyi parlament rendkívüli utáni rendkívüli üléséhez fűződhetnek. Esetleg. Addig marad - például - Marcelházán a kérdőjel, Ipolyfödémesen pedig a férfi és női mosdó melletti sarokba szorított helynévtábla. Ahogy az egy mosdatlan demokráciára jellemző. Miklósi Péter
