Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-06-12 / 24. szám

Kampányfogás lehet-e a nacionalizmus?

Forgószél

Meg lehetne egyezni?

Megbukott a Meéiar-kormány, a szlovák-magyar vita hangneme visszafogottabbá, mondanám - ha hajlamos lennék túlzásokba esni már-már kulturálttá vált. De azt talán még a legszkeptikusabb, legborulátóbb elemzők is elismerik, hogy az új kormány hozzáállásának köszönhetően is, a vita a paranoiás dührohamok mélypontjáról a megoldások keresése irányába mozdult el. Köszönhető ez a magyar koalíciónak a parlamenti és kormányzati válság forró napjaiban tanúsított felelős magatartásának is. Igazolódott egyben a Magyar Polgári Párt konszenzuskereső, a konfrontációt mindig is elutasító, következetes politikai irányvonala. A szlovák-magyar vita nemzetközi vonzatai is módosulóban vannak. Gondolok itt nem csupán a magyarországi választási földcsuszamlásra, hanem többek között arra, hogy kezdenek beérni Balladur kezdeményezésének gyümölcsei. Hogy aztán mindezek a kedvező, a nagyobb politikai realizmus irányába mutató változások, mindenekelőtt Meéiar távozása, mennyire bizonyulnak majd tartósnak, egyelőre nehéz megjósolni. A labda a szlovák térfélen van, és a legnagyobb bizonytalansági tényező e pillanatban Szlovákia jövője az őszi választások után.

A sok tekintetben változó bel- és külpolitikai feltételrendszer hátterében merül föl a kérdés: lehet-e a nacionalizmus a választási kampányra készülődő pártok és mozgalmak kezében ütőkártya? A nacionalizmus újjáéledése a volt szovjet tömb államaiban, mi több: hevessége és ijesztő retorikája meglepte és talán meg is riasztotta a Nyugatot. A csalódottság azonban kölcsönös. A Kelet népeinek kiábrándultságát a litvániai, a lengyelországi, legújabban pedig a magyarországi parlamenti választások eredményei tükrözik. Nyugat és Kelet nem igazán érti egymást. Más nyelven beszélnek, mégha ugyanazokat a fogalmakat használják is, s ez nem csoda fél évszázados szétszakítottság után. De ez már egy más téma lenne.

Wolfgang Kraus, osztrák kritikus és esszéista írja: „A kommunista rendszer

összeomlása után... a lakosság, mely már elviselhetetlennek érezte állapotát, mély lélektani válságba zuhant.” (Wolfgang Kraus: Jövőnk, Európa; Kallig- ram, 1994/6.) Nem kizárt annak a veszedelmes fejlődésnek a lehetősége sem, hogy a munkanélküliség, a bűnözés, az infláció, az életszínvonal süllyedése és az értelmiség proletarizálódása, a gazdasági és lélektani válság további mélyülése a nacionalista kollektivizmus erősödését eredményezi, és Közép-Eu- rópa államait is balkanizálja. A populisGRENDEL LAJOS

ta pártok és ambiciózus, demagóg vezetőik pedig meglovagolják ezt a hullámot. Egyáltalán nem vagyok azonban meggyőződve arról, hogy térségünk politikai fejlődése szükségképpen ebben az irányban halad majd.

Minden agresszív, harsány süvöltése ellenére ugyanis ez a hirtelen támadt nacionalista forgószél kevésbé veszedelmes, mint sokan vélik. Ha a nacionalisták gusztustalan verbalizmusát szembesítjük a tényekkel, egy kicsivel optimistábban nézhetünk a jövő elébe. Mindenekelőtt nem szabad elfelejtenünk, hogy térségünk egyetlen országának sincsenek területi követelései a szomszédaival szemben. Nincsenek hódító szándékai, a mai Európában nem is igen lehetnek. A térség valamennyi országa csatlakozni kíván az európai intézményekhez, saját távlati érdekeinél fogva. A Balladur-terv pedig egy széles és stabil alapokon nyugvó megegyezés lehetőségeit teremtheti meg.

Az egykori szovjet tömb országaiban fellobbanó nacionalizmus összetettebb jelenség annál, mint ahogy azt néhány nyugat-európai vagy amerikai elemző látja és láttatja. A nácizmus és a kommunizmus - de pontosabb talán, ha úgy fogalmazok, hogy a német és az orosz megszállás - nemcsak állampolgári mivoltában alázta meg ezeknek a kis országoknak a lakosait, hanem a nemzeti érzésüket, a hazafiságukat. a nemzeti méltóságukat is megsértette, bábkormányokat ültetett a nyakukra, amelyek idegen szuronyok oltalmában idegen érdekeket szolgáltak ki. A nemzeti függetlenség és az állami szuverenitás szólam volt csupán, a valóságban ezeknek a kis országoknak kifosztása vagy kirablása zajlott, quislingek buzgó közreműködésével. Ahogy az egyén emberi méltóságát, úgy a nemzeti méltóságot sem lehet büntetlenül megsérteni. Csak a dogmatikus marxisták hihetik azt, hogy a társadalom minden rezdülése a gazdasági viszonyok függvénye, s hogy a nemzeti érzés és öntudat 19. századi csökevény és néhány megátalkodott reakciós értelmiségi rúgkapálása a „haladással” szemben. Az 1956-os magyar forradalom, de a Szolidaritás mozgalom története is cáfolata az ilyen felületes vélekedésnek.

A térségünkön végigsöprő nacionalizmus ezért elsősorban reakció a sok évtizedes elnyomásra és a nemzeti függetlenség hiányára. Ha valóban így van, hevessége idővel mérséklődni fog, s ez az idő talán nincs is nagyon messze. A magyarországi választópolgár már frappáns feleletet adott az ennek a cikknek a feleimében fölvetett kérdésre, s Csurká- ék vagdalkozását és liberálbolsizását másfél százalékkal honorálta. Szlovákiában azonban a nemzeti populizmusnak alighanem jelentős tartalékai vannak még, és e pillanatban nem tudhatjuk, hogy a „magyar kártya” Meéiarék és Slotáék kezében ász-e, vagy csupán a zöld alsó... Ebben a helyzetben a szlovákiai magyar pártok és mozgalmak együttműködése stratégiai szükség- szerűség, amelynek azonban nem a politikai erők homogenizálása a módja, hanem az eltérő érdekek tapintatos összehangolása és összecsiszolása. Nemkülönben fontos az is, hogy míg egyfelől szilárdan és állhatatosan ragaszkodnunk kell a programjainkhoz, ezt a keménységet és állhatatosságot ne konfrontativ felhangokkal, ne minden ajtót becsapó módon fejezzük ki. Az új kormány és a köztársasági elnök higgadt és szakszerű politikai irányvonala kihúzhatja a talajt a nemzeti populisták lába alól. Ennek ellenére is valószínűnek látszik, hogy a magyar pártoknak és mozgalmaknak fel kell készülniük a szlovák nemzeti populisták újabb rohamára. Erre a választ a jövőből kell megadnunk, a szlovák-magyar történelmi kiegyezés távlatából. Függetlenül attól, hogy ezt a kiegyezést még nem sikerült tető alá hoznunk; s hogy ennek érdekében bizonyára nagyon sok akadályt kell még leküzde- nünk.

Pozsonyban, a hajdani Leningradskán volt egy újságosbolt, ahol déltájban mindenkivel lehetett találkozni. Déltájt hozták ugyanis a friss (aznapi) újságokat, a magyarországiakat, a jugoszláviaiakat, a lengyeleket, az oroszokat. Ez volt az a kivételes eset, amikor az emberek szívesen álltak sorba. Közben tudniillik lehetett beszélgetni. X. elmondta, hogy mit olvasott a Pravdában, Y. a Népszabadságról vagy a Magyar Nemzetről számolt be, Z. a Borbárói meg a Politikáról tartott sajtóötper- cet, s esetleg még az újvidéki Magyar Szó is említést nyert. Szóval, ott voltak a pártból és az írószövetségből kizártak, a párttagok, az oda-vissza tánco- lók, gyakorlatilag mindenki, aki a Pez- lár-cenzúránál ellenőrzött sajtónál többet akart tudni a világról. Ludovít Pez- lár - Vasil Bilak bal keze - már rég meghalt, s bizonyára még koppenhágai nagykövetsége alatt sem gondolta volna (merthogy oda száműzték ideológiai istenülésének megszűnése után), hogy majd a visegrádi közösség, a közös Európába törekvő, demokratikus kormányzatok hajtják végre álmát, a teljes hírzárlatot.

Mert a Leningradská most Laurins- ká, azaz Lőrinczkapu utca, viszont az újságosbolt helyén valami elegáns lát- szerészüzlet terpeszkedik. Ez előtt érthető okok miatt - az áraik meglehetősen borsosak - nem áll sor.

Viszont keleti újságokat nem lehet kapni. Nyugatiakat, parancsoljanak, ahol csak akatják, minden standon. Drágán.

A pozsonyi történet folytatható Budapesten és Belgrádban, Zágrábban és Ungvárott. A kivétel csak Kolozsvár meg Bukarest lehet, ahol Georghiu-Dej, Ceausescu és Iliescu töretlen vonalat visz: nem érdekli őket a szomszédos országok sajtója. (Pontosabban: őket erről tájékoztatják, de az állampolgárokat - szerintük - veszélyes helyzetbe sodorná a más vélemény megismerése.)

Európa - mint tudjuk - roppant bonyolult szövődmény. Én, például, szeretném olvasni a Nyezaviszimaja Ga- zetát, a Gazeta Wyborczát, az Új Szót, a Magyar Szót, az újvidéki Delót, meg a többi újságot. Ám hol juthatnék ezekhez? És Pozsonyban, Prágában, Krakkóban, Ljubljanában, Zágrábban, Kolozsvárott, Bukarestben hasonló kérdés merül fel.

Mostanában - okkal - sokat beszélünk arról, hogy a szomszédokkal meg kell egyezni. Belátom (noha kétségekkel), hogy az alapszerződések olyan pontjai, mint a határok kérdése, a kétnyelvűség különböző problémákkal riogatja a döntésben illetékes politikusokat. Érvényteleníthetők-e a beneäi dekrétumok? Mit jelent a kulturális autonómia? Igen, ezek - sokak szerint - bonyolult kérdések.

De a kulturális, információs csere igazán nem lehet még csak probléma sem. Anyagi nehézségek? Helyénvaló, hogy támogatják a kisebbségek pártjait Magyarországról meg Szlovákiából, meg Horvátországból, meg mindenhonnan. Ez nagyon sok millió.

Ehhez képest elhanyagolható összeg lenne az informális közösség fenntartása. Nemzetközi kereskedelmi társaság formájában. Amelynek fennmaradását az államok garantálnák. Ez csekély összeg, viszont nagy jóindulat kérdése.

Szeretném megvenni, mint korábban, a Blaha Lujza téri aluljáróban vagy a pályaudvarok valamelyikében a Korunkat, a bukaresti A Hét-et, a pozsonyi Új Szót, a szabadkai újságokat, ha lehet, meg a pozsonyi Národná obrodát, a Pravdát, a moszkvai Znam- ját, a Novij Mirt, az ukrán lapoknak már a címét sem ismerem, holott öt évvel ezelőtt még olvashattam ezeket.

A határok, az autonómia kérdését nem szeretném lebecsülni. Ezekről még sokáig civakodni fognak.

Ám csak egy icike-picike kormányközi megállapodás és pénzügyi garancia kellene ahhoz, hogy a pozsonyi Irodalmi Szemle és a Kalligram kapható legyen ne csupán Budapesten, hanem Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Bukarestben, Újvidéken, Ungvárott.

Bécsben a török és a macedón újságoknak külön standjuk van. Nem is akárhol: a Kártnerstrassén. Három helyen is. Magyar nyelvű lap ott nem kapható.

Gondolkozzunk hazánk, magyarságunk jó híréről. Hivatalok nélkül.

E. Fehér Pál

<víz,

Olykor csodálkozhatunk azon, kiknek és miknek látnak bennünket mások. Onnan meg amonnan, határon túl, meg innen, de az Üveghegyek torzító optikáján keresztül is, sőt az Óperenciás tenger hullámverésében is vannak, akik néznek és beszélnek rólunk, de igazából semmit nem tudnak arról, kik is vagyunk.

Hát kik is vagyunk itt a történelmi látószög behatárolta Felvidéken, vagy ha úgy jobban tetszik, Szlovákiában, magyarok és nem-magyarok? A kérdésben szándékosan használom a nem-magyarok fogalmat, hiszen nem csupán a szlovákokkal, hanem csehekkel, ruszinokkal, ukránokkal, németekkel és lengyelekkel élünk együtt az országban. Még akkor is így van ez, ha valakik nem akarják tudomásul venni a tényeket, s magyarul beszélő szlovákoknak neveznek bennünket. A kérdésre mi tudjuk a választ, legalábbis a szlovákiai magyarság öntudatos, józan része. Zavarba talán csak akkor jövünk, ha az üveghegyeken túlról valakik úgy néznek ránk, mintha itt kezdődne a Balkán, s Budapest Bukarest külvárosa lenne, s az Óperenciás tengerből eredő Dunát homokozás közben rekesztette volna el két rakoncátlan gyerek. Mondhatom úgy is, hogy még mindig orosz fennhatóság alá tartozónak hisznek sokan a „művelt” nyugaton, s a kisebbségi magyarokat még a csehek is veszélyeket teremtő valakiknek látják. Máskülönben miért tárnák ország-világ elé egy tekintélyes külpolitikai intézetben készült tanulmányban, hogy Kö- zép-Európának két stabilitást veszélyeztető jelensége van. Az egyik a szudétanémetek követelései Csehországgal szemben, a másik a magyarok részéről hangoztatott területi igények Szlovákiával szemben.

Nincs szerencsém ismemi az állítólagos szakértői tanulmány szövegét, csak a Magyar Rádió prágai munkatársának tudósításából értesültem a dolgokról. A dolgok cseh részről ilyetén való látásáról enélkül is értesülhetett a szlovákiai magyar. Nem olyan régen a bécsi kisebbségjogi tanácskozáson tagadták meg a támogatást a magyar javaslattól, s csatlakoztak a szlovák és a román állásponthoz. Most meg ez a szakértői elemzés, aminek hátterében az egyre erőteljesebben artikulált, s a létező cseh nacionalizmust is deklaráló törekvések vannak. Az még kezdetben elfogadhatónak tűnt, hogy gazdasági érdekeit követve az egyre inkább német orientációjú Klaus-féle politika nem akar közösködni a szerinte posztkommunista szegény rokonokkal - Lengyelországgal, Magyarországgal és Szlovákiával -, mert pontosan megfogalmazott indokokat hozott fel, amelyek összefoglalt lényege mindig a Nyugathoz való gyors, a sajátosságokat figyelembe vevő cseh csatlakozás volt.

Mindennek megvan a maga indítéka és az ebből fakadó oka. A csehek jól tudják, hogy a visegrádi négyek közül egyik sem kap kivételeket, hacsak nem következik be egyik-másikban olyan politikai földcsuszamlás, ami elrettenti a nyugati politikusokat, s óvatosságra készteti őket valamennyi európai szervezetbe történő felvétel kapcsán. Ehhez járul az is, hogy a cseh külpolitikai szakértők mostanában ismerték fel, milyen érdekek fűzik őket a szlovák-cseh viszony ápolásához és a szlovák-magyar viszony - finoman szólva - jegeléséhez. Most már ott tartanak, hogy a gazdasági fellendülés jelenlegi állapotában előhúzták a németek ügyét és a magyarok területi követeléseit. A második világháború után kitelepített szudétanémetek és a beneäi dekrétumok érvénytelenítése lehetetlen a magyarokat érintő igazságtalan elnöki rendeletek semmissé nyilvánítása nélkül. Éppen ezért áll a csehek érdekében a dolgok elodázása, még annak az árán is, hogy megvádolják a magyarokat és a németeket Csehszlovákia két önálló utódállama irányában támasztott területi követelésekkel. Ehhez igen szerencsésen párosul az az állítás, mely szerint a Cseh Köztársaságban statisztikai tévedések

tűréshatárán mozog az idegen nemzetiségűek aránya, éppen ezért Csehország nemzetállam. Ez a kijelentés nyilvánvalóan hangos helyeslésre talál a szélsőséges szlovák politikai körökben, akik ha már statisztikai hibának nem is tekinthetik a magyarokat és nem-magyarokat, előszeretettel bizonygatják, hogy mindannyian elmagyarosodott szlovákok vagyunk, kiket ismét vissza kell terelni a szláv akolba. Sajnos, tehetik, mert immár cseh elvbarátaik is megtalálták a módját a burkolt magyarellenességnek, de mégin- kább a szlovákiai magyarok elleni propagandának.

A kollektív bűnösség marad, érvényes, eltörölhe- tetlen?

Ha vannak is határon innen és határon túl, akik a szlovákellenességet tartják vezéreszméjüknek, a többségünk nem ilyen. Pedig már-már ott tartunk, hogy némely érdekcsoportok szekérváraiba szorult egyének úgy vívják harcukat, ahogyan a gyerekek a homokozóban: köpnek, dobnak, rúgnak s nyelvet öltenek egymásra. Az ördög súgójának tekintik azt, ki gyerekét is szeretné megtaníttatni a magyar iskolában szlovákul, csupán mert nem ássa be magát a magyaros köldöknézésbe. Meg aztán mit ér az effajta bi- zonygatása a nyelvi tudást szorgalmazó szülőnek, amikor tévéműsorok, rádióadások és újságcikkek tucatjai siratják sorsunkat olykor meglepődve veszik tudomásul, hogy egyre több magyar akad, aki sikeresen vállalkozik és támogatja a magyar kultúrát. Tény, az államnak kötelességei vannak a szlovákiai magyar adófizetőkkel szemben, de nekünk is vannak erkölcsi kötelességeink önmagunkkal, anyanyelvűnkkel, kultúránkkal szemben, s egyre többen akadnak olyanok, akik habozás nélkül a pénztárcájukba nyúlnak. Márpedig mindez vágyálom maradna, ha nem állnák

A Duna és a Moldva

a könyörtelen versenyt az őskapitalizmus feltételei között. Márpedig ebben a sikerben igenis ott van a szlovák nyelvtudás, az állampolgári lojalitás, s nem utolsósorban a magyar öntudat, a nemzeti büszkeség. Ha valaki ennek értelmét és fontosságát kétségbe vonja, akár azt is követelhetné, hogy ne legyenek magyar képviselők a szlovák parlamentben, ne vállalkozzunk, mert azzal a szlovákokat támogatjuk.

Hát nem tudom, kiviláglik-e valami is mindabból, amit leírtam. Persze, tudnom kellene, máskülönben minek pocsékolom az áramot, koptatom a számítógépet és rabolom a tisztelt olvasó idejét. Különös dolgok történnek mostanában a Duna és a Moldva közötti Kelet-Közép-Európában. Ezúttal csak egy esetet a sok közül.

Megszólaltatnak egy pozsonyi idegenvezetőt, aki annak rendje-módja szerint élőszóban is érzékletesen és plasztikusan elénk varázsolja a várost, amely sajna, elveszítette háromnyelvűségét. Minden szava elevenséget árasztó történelem, tiszta gondolat. Rólunk másoknak és másokról nekünk. Magyaroknak, szlovákoknak, németeknek. Aztán valami történik: az éterben felcsendül egy zenei részlet. Szimfonikus mű, de nem Liszté, nem is Hummelé, nem is Bartóké, naná, hogy nem Suchofté, de mégcsak Johann Strauss Kék Duna keringőjének zenei közhelyessége sem regisztrálható. Nem fogják kitalálni... A pozsonyi barangolást Smetana Hazám ciklusának A Moldva című szimfonikus költeménye zárta.

Mintha csak innen, felőlünk is bizonyítani akarta volna valaki a tudatzavart és a látászavart. Így került hát egymás mellé a politikai akarat ostobasága a magyar anyaországi zenei szerkesztő félműveltségével. Remélem, nem akadt hallgató a nagyvilágban, ki azt hitte, Pozsony vára alatt a Moldva folyik és nem a Duna, s Pozsony Prága külvárosa. Bár ki tudja?