Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-06-05 / 23. szám

Kristó Gyula — Makk Ferenc III. LÁSZLÓ Imre király és Konstancia gyermeke­ként született pontosan nem ismert időpontban, talán 1201 táján. 1204-ben Imre, még életében, királlyá koronáz­tatta, ezzel jelezte, hogy a trónt fiának szánja. Mivel azonban Imre még ez év­ben meghalt, III. László uralma baljós előjelekkel indult. Tekintettel arra, hogy alig háromévesen került a trónra, az ügyeket helyette természetesen any­ja és az Imréhez hű előkelők akarták intézni, ám az apja által kijelölt kor­mányzó András volt. Imre öccse úgy ítélte meg: itt a nagy alkalom, hogy magához ragadja a királyi hatalmat. III. Ince pápa éberen ügyelt a kis László ér­dekeire, levélben intette Andrást, hogy Lászlónak tett hűségesküje szerint jár­jon el, s ne engedjen bizonyos emberek gonosz biztatásainak. Ezek nyilván az András körül csoportosult előkelők vol­tak, akik mihamarabb trónon szerették volna látni őt, hogy hasznot húzhassa­nak támogatásából. A szorgos - de távoli - pápai „érdek- védelem” ellenére Konstancia és fia mind lehetetlenebb helyzetbe került az országban. Jellemzően mutatja ezt an­nak a nagy összegű pénznek a sorsa, amelyet Imre a pilisi monostorban he­lyezett el. Még életében úgy rendelke­zett, hogy annak nagyobbik része a már III. Béla kora óta esedékes keresztes háború céljaira fordíttassék, kisebbik részét pedig fia kapja meg. Nos, And­rás még erre a pénzre is rátette a kezét, a pápának kellett figyelmeztetnie arra, hogy nem illeti meg őt. Ebben a méltat­lan helyzetben, amikor a tényleges ha­talom már amúgy is András kezében volt, Konstancia úgy döntött, hogy fiá­val és az Imréhez hű előkelőkkel el­hagyja az országot. András még megkí­sérelte, hogy elzárja előlük a kivezető utat, de ez nem sikerült. A menekülők eljutottak Bécsbe rokonukhoz, VI. Li- pót osztrák herceghez: Lipót anyja, Ilo­na, III. Bélának volt a testvére. András elszánta magát, hogy döntés­re viszi a dolgot. Háborúra készült Ausztria ellen, hogy megszerezze a ko­ronát, amellyel törvényesítheti uralmát. Lipót felvette volna a harcot Andrással, akivel természetesen szintén rokonság­ban állt, de erre már nem került sor. A mintegy négyéves kisfiú, a magyar tró­non alig fél évig uralkodó III. László 1205 májusának elején meghalt. Holt­testét hazahozták, s Székesfehérvárott temették el. Eltávoztával nem volt töb­bé akadálya annak, hogy nagybátyja, II. András fejére illesszék az Ausztriából ugyancsak visszakerült koronát. II. ANDRÁS Születésének pontos idejét nem is­merjük, 1177 körül látta meg a napvi­lágot mint III. Béla és Chatillon Anna (Ágnes) királyné gyermeke. Eszerint talán három évvel volt fiatalabb bátyjá­nál, Imrénél. Történeti szerephez első alkalommal 1188-ban jutott, amikor alig járhatott túl a tizedik életévén. Az történt, hogy a Magyarországgal hatá­ros orosz fejedelemség, Halics népe lá­zadozott fejedelme, Vlagyimir ellen, aki nagy ivó és veszedelmes nőcsábász volt, s emiatt gyakran elmulasztotta or­szága ügyeiben az előkelők vélemé­nyét kikérni. Azok ezt rossz néven vet­ték, ráadásul a szomszédos orosz feje­delemség, Vlagyimir (Lodoméria) uralkodója is tüzelte őket. A halicsiak felkeltek Vlagyimir ellen, aki feleségé­vel és két fiával III. Bélához menekült. A magyar király hadsereget vezetett Halics ellen, s elfoglalta azt. De nem ül­tette vissza a fejedelmi trónra Vlagyi­mirt, hanem börtönbe zárta, és saját ki­sebbik fiát, Andrást tette meg ott ural­kodónak. Amikor az Andrással együtt Halicsban tartózkodó magyarok látták, hogy a halicsiak orosz fejedelemre vágynak, keményen felléptek ellenük. Erőszakoskodtak a halicsi lányokkal és asszonyokkal, az ortodox - keleti rítusú - templomokat istállónak használták. Közben Vlagyimir és családja kiszaba­dult a magyar király fogságából, s len­gyel segítséggel visszafoglalta Halicsot, elűzve onnan Andrást és a magyarokat. A fiatal herceg első találkozása a feje­delmi hatalommal tehát nem volt sze­rencsés, rövid ideig, alig egy évig tartott csak, de ez nemhogy elvette volna And­rás kedvét az uralkodástól, hanem mint­ha éppen nagyobb vágyat ébresztett vol­na benne a trón iránt. Apja, III. Béla halálakor András hu­szadik éve körül járt. Arra nem számít­hatott, hogy koronát kap, hiszen azt Bé­la már idejekorán idősebb fia, Imre szá­mára biztosította. így Andrásnak meg kellett elégednie mindazzal a kinccsel, birtokkal, amelyet apja ráhagyott. Egy­szersmind őt jelölte ki Béla, hogy az ő fogadalmát beváltsa, és keresztes hadat vezessen a Szentföldre. András azon­ban hamarosan felemésztette az apai örökséget anélkül, hogy a pénzből a ke­resztes had szervezésére valamennyit is fordított volna. Ez előrevetítette később oly világosan kirajzolódó jellemvoná­sát: pazarló, költekező ember volt. Pénzhez, jövedelemhez csak Imre ré­vén remélhetett jutni. Erkölcsi gátlás sem volt benne, az őt körülvevő előkelők szintén sarkallhatták, így már 1197-ben fegyverrel támadt bátyja el­len, s a drávántúli Szlavóniában sike­rült is győzelmet aratnia Imre fölött. Ez a katonai győzelem ugyan nem biztosí­totta számára a magyar királyi koronát, de ahhoz elég volt, hogy kikényszerítse bátyjától az ország megosztását. 1197-1198 fordulóján immár Andrást találjuk abban a dalmát-horvát hercegi méltóságban, amelyet III. Béla életének utolsó éveiben Imre viselt. Magyaror­szágnak az Adria melléki részén And­rás uralkodói felségjogokat gyakorolt, pénzt veretett, adókat szedett be (ami­vel ideig-óráig fedezni tudta költekező életmódját), egyházi ügyekben járt el. S hogy még több pénz és még nagyobb hatalom álljon rendelkezésére, már 1198 tavaszán hódító hadjáratot veze­tett a tartományával szomszédos Bosz­nia és Hercegovina ellen. A hatalom ízét megtapasztaló András a következő év elején egyenesen bátyja királyságának megdöntésére gondolt, s hívei erre szervezkedtek. Imre azonban éber volt, felderítette az összeesküvést, ám ellentétük újfent fegyveres össze­csapásba torkollott. Az 1199 közepén a Balaton mellett megvívott csatában Im­re aratott győzelmet, vagyis sikerült biz­tosítania trónját öccse ellenében. Rövi­desen pápai közvetítésre a két testvér kibékült egymással, András visszakapta tengermelléki hercegségét, s mindketten a szentföldi hadjárat tervét kezdték dé­delgetni. Hiába varrták azonban ruhá­jukra a kereszt jelét, a távoli hadjáratra mégsem vállalkoztak. Imre a jóval kö­zelebbi Balkánon kezdett hódításba, András pedig ezekben az években vett magának feleséget Gertrúd személyé­ben. Gertrúd apja, Bertold az Adriai­tenger északi vidékén levő Isztria és Krajna őrgrófjának, valamint Dalmácia és Horvátország hercegének címét vi­selte. A német-római császár alattvalója volt. Bertold őrgrófságát Merániának nevezték, ezért nevezték hát a Gertrúd- dal együtt Magyarországra kerülteket merániaknak. E házasság Andrást az európai politi­kában éppen Imrével ellentétes oldalra állította. Míg Imre aragóniai házassá­gával és egész politikájával pápapárti- ságát juttatta kifejezésre, addig András - apósa révén - Fülöp német király oldalára került. Gertrúd 1185 körül szü­lethetett, mintegy nyolc évvel fiatalabb volt Andrásnál. A házasság létrejöttére az első adat 1203-ból való. Ez évben, amikor a két testvér ellentéte ismét fegyveres összecsapás küszöbére juttat­ta az országot, Imre fegyvertelenül ment át Varasdnál öccse táborába, őt fogadta, feleségét pedig visszaküldte szüleihez. Gertrúd és András tehát már 1203 előtt házasságra lépett. 1202-ben végül is elindult a negyedik keresztes hadjárat, de magyarok nem vettek részt benne. A magyar urakat a balkáni hódí­tás mellett az ország belső viszályai foglalták le. Nem kedvezett András terveinek, hogy III. Ince pápa, a középkor egyik legtekintélyesebb és az egyház érdekeit egyik legerőteljesebben képviselő pápá­ja 1203-ban úgy foglalt állást:Magyar- országon trónutódlás esetén a korona Imrének akkor már élő kisfiát, Lászlót illesse, míg ha Andrásnak fia születik, az a hercegséget örökölje. Nyilván And­rással szembeni akciónak szánta mind a pápa, mind Imre azt a lépést, hogy még a magyar király életében királlyá koro­názták az alig hároméves Lászlót. Nagymértékben gyen­gítette azonban e lépés erejét Imre azzal, hogy halálának napját közeledni érezvén, szabadon bocsátotta Andrást, s megbízta fia kiskorúsága idejére az ország kormányzá­sával, vagyis öccsét fia gyámjává tette. Imre halála után, III. László rövid ural­kodása idején András immár minden igye­kezetével a trónra tört. Rögvest visszahívta feleségét, Gertrúdot, s az András körül kiala­kult „párt”, az őt tá­mogató előkelők köre is ösztönözte, sarkall­ta a főhatalom meg­szerzésére. Magának III. Ince pápának kel­lett figyelmeztetnie Andrást, hogy ne fe­ledkezzék meg III. Lászlónak tett hű­ségesküjéről, s a kisgyermek király el­lenében ne hajoljon bizonyos emberek gonosz tanácsaira. III. László halálával megnyílt a trón felé vezető út András számára, akit 1205. május 29-én ki­rállyá koronáztak. Andrásnak ekkor már volt Gertrúdtól egy leánya, Mária, aki 1203-1204-ben született; Gertrúd ekkor tizenhét-tizen­nyolc éves lehetett. András azonban mindenképpen fiúra várt, aki továbbvi­szi családjában a főhatalmat. Nem kel­lett sokáig várakoznia, 1206-ban - má­sodszülött gyermekeként - fia született, Béla, a későbbi IV. Béla király. II. And­rás éppen a Bakony erdőségében hódolt vadászszenvedélyének, amikor megvit­ték neki a várva várt fiú világrajöttének hírét. András és Gertrúd házassága ter­mékenynek bizonyult. Béla után egy le­ány következett, Erzsébet, majd két fiú: 1208-ban Kálmán, 1210 táján pedig Ist­ván. Alig egy évtized alatt héttagúra duzzadt András király családja. 1211- ben Thüringiából követség érkezett Ma­gyarországra, hogy az őrgróf, Hermann megbízásából magukkal vigyék a ma­gyar királyi házaspár alig négyéves le­ánykáját, Erzsébetet az őrgróf fia, Lajos jegyeséül. Gertrúd olyan káprázatosán gazdag hozományt adott és ajándékot küldött leányával együtt pénzben, illet­ve kincsekben, textíliákban, amilyent Thüringiában még nem láttak. Erzsébet többé nem tért vissza Magyarországra, többgyermekes családanyaként 1231- ben meghalt, s 1235-ben szentté avat­ták. Gertrúd bizonnyal jó anya volt, ha­lála után fiai - főleg Béla - melegen emlékeztek meg róla. Gertrúd apja, Bertold herceg 1204- ben halt meg. Négy fiúgyermeke - Gertrúd testvérei - közül ketten világi karriert futottak be, ketten pedig egyhá­zi pályán tevékenykedtek. Bertold örö­kébe Ottó lépett, aki a Meránia hercege címet viselte, öccse, Henrik pedig isztri- ai őrgróf lett. Eckbert már a XIII. század első évei óta bambergi püspök volt, a legkisebb fiú, az apja nevét viselő Ber­told pedig bambergi préposttá emelke­dett. Nyilván Andrásnak és Gertrúdnak a keze volt a dologban, hogy a kalocsai káptalan 1206-ban kezdeményezte a ki­rályné ez utóbbi testvérének kalocsai ér­sekké emelését. A káptalan megválasz­tása után a pápa elé került az ügy, neki kellett volna a választás megerősítésével érsekké tennie Bertoldot, akit III. Incé­nél András melegen támogatott. Bertold ekkor alig huszonöt éves volt, nem érte el tehát a megkövetelt kánoni életkort, a harminc esztendőt, ráadásul a pápa által előírt „vizsgán” sem felelt meg, mert bár a Bibliát természetesen jól ismerte, s járatos volt a latin grammatikában (nyelvtanban) is, de elmaradt a megkí­vánt szinttől az egyházjog és az egyházi retorika (szónoklattan) területén. Ezért a pápa előbb nem erősítette meg a kápta­lani választást, de végül engedett a kalo­csai egyházi testület kérésének és a ma­gyar király nyomásának: 1207-ben Ber­told a pápa beleegyezésével Kalocsa ér­seke lett. Röviddel utóbb azonban a főpap az itáliai Vicenzába ment tanulni. A pápa helytelenítette e lépését, „mél­tatlan kóborlásával tudatlanságát, ame­lyet otthoni tanulással biztosan felszá­molhatott volna, gyalázatos módon or- szágnak-világnak közhírré tette”. Ber­told pápai parancsra tért vissza Magyar- országra. Itt sógora, András király újabb tisztségekkel halmozta el. Már 1209- ben dalmát-horvát bánná, majd röviddel utóbb erdélyi vajdává tette. Bertold a királynál élvezett kivétele­zett helyzetét használta fel arra, hogy magát és egyházmegyéjét függetlenítse az esztergomi érsektől. Még a királyko­ronázás jogát is elnyerte arra az esetre, ha az esztergomi főpap nem tudná vagy rosszindulattól vezetve nem akarná az uralkodó felszentelését elvégezni. III. Ince ezt az egyezséget nem erősítette meg, mivel - mint írta - „ha a magyar királyok koronázási joga különféle egy­házakat illetne meg, ebből az egész or­szágra súlyos veszély és a mondott ki­rály (András) utódaira nagy kár szár­maznék, mert a magyar királyok örökö­sei között az ország koronájának bir­toklása miatt gyakran támadna botrány, ami annál könnyebben keletkezhetne, ha különböző koronázok lennének”. Az a látványos kedvezés, amelyet András tanúsított sógora iránt, az or­szágban széles körű elégedetlenséget váltott ki. Maga II. András panaszko­dott 1214-ben amiatt a pápánál, hogy mivel Bertoldot „forrón szerette és má­sok fölé emelte, ezzel csaknem az egész ország különböző rangú emberei­nek gyűlöletét” magára vonta. Tovább rontotta a közhangulatot, hogy 1208-ban Gertrúd két másik test­vére, Eckbert bambergi püspök és Hen­rik isztriai őrgróf is Magyarországra jött. Azzal vádolták őket, hogy részük volt Fülöp német király meggyilkolásá­ban, aki ellen éppen a bambergi püspök udvarában követték el a merényletet. Az új német uralkodó bosszúja elől me­nekülniük kellett. II. András túláradó szeretettel fogadta őket. Eckbertnek mindjárt óriási, jobbára lakatlan terüle­tet adományozott a Szepességben, a Magas-Tátra vidékén. Számkivetésnek aligha tekinthető kellemes magyaror­szági tartózkodás után 1211-ben Eck­bert és Henrik visszatért a német biro­dalomba. Gertrúd azonban nem csupán család­jának tagjai, hanem általában a Ma- gyaroszágra jött német jövevények iránt - mint egy korabeli nyugati kútfő írta - „bőkezű és szívélyes volt”. 1211- ben hívta be a király az országba a né­met lovagrendet, s telepítette le őket Erdély délkeleti szegletében, az akkor még gyéren lakott Barnaságban, Brassó vidékén. Fő feladatukul a szomszéd­ságban lakó kunokkal szembeni védel­met, illetve a kunok között a keresztény hit terjesztését tűzte ki. A német lova­gok megtelepedésük után néhány évvel a király jóvoltából már jelentős kivált­ságok birtokába jutottak. Ugyancsak főként a németek voltak II. András gaz­daságpolitikájának a haszonélvezői. András ugyanis szakított elődjeinek az­zal a gyakorlatával, hogy jövedelmek­hez elsősorban saját birtokaik bevéte­léből jutottak. Ő hozzálátott a királyi tulajdonú földek nagymérvű eladomá- nyozásához, s jövedelmeit elsősorban királyi jogon szedett adókra, illetékekre alapozta. Maga András ekként fogal­mazta meg új politikájának lényegét: „A királyi felség bőkezűségét semmi sem szorítja határok közé, és az uralko­dó számára az adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség.” Amikor Anonymus 1210 táján leírta munkájá­ban azt a mondatot, hogy „éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország ja­vaiból”, akkor a Gertrúddal bejött s itt Magyarországon nagy birtokokhoz és magas jövedelmekhez jutó, a né­met-római birodalomból érkezett jöve­vényekre, a merániakra gondolt. (Folytatás a 25. számban) III. Lászlót a Thúróczy-krónika illusztrátora felnőttnek ábrázolta ÖRÖKSÉGÜNK 1994. június 5. ÜBSÚmBp

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom