Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-01-16 / 3. szám

PUBLICISZTIKA

Mi foglalkoztatja az embert, ha kisebbségi sorban él, a harmadik évezredhez közeledvén?

Négy évvel ezelőtt még reményeink megvalósulását hittük; ma viszont minduntalan beleütközünk azokba a falakba, amelyeket - hittük - leromboltunk: Benes-dekrétum, kollektív bűnösség, kitelepítés, emberi jogok, nyelvtörvény, névtörvény, helységnévtábla-háború, alternatív oktatás... Régi sebek fakadnak fel.

És, sajnos, volt már ilyen.

Az alábbi tanulmányok - amelyekből részleteket adunk közre - több mint fél évszázada, a harmincas-negyvenes évek fordulóján íródtak.

.. Mi volt Csehszlovákia, amelyben éltünk? Mik voltak tündöklésének és nyomorúságának okai, milyen tapasztalatokat vontunk le annak idején és vonhatunk le ma is történelmi alakulásából s esetleg azokból a döntő históriai tévedésekből, amelyek letűnését okozták? Ha részletesen elemezni kezdjük a csehszlovák fejlődést, akkor a keretben fokozatosan kibontakozik kisebbségi sorsunk, kibontakoznak tapasztalataink és benyomásaink s küzdelmeink alapelvei. (...) A gazdasági krízis következtében ismét felhangzott a régi nóta, amely privilegizált államnépről és másodrendű nemzetiségekről dalolt. Az ország javai nem voltak többé elegendők, hogy minden állampolgár részesedjék belőlük, a prágai kormány tehát úgy intézte dolgát, hogy elsősorban az államalkotókra, a cse- hekre és esetleg a szlovákokra gondolt, míg a németeket, a magyarokat, a lengyeleket, a ruszinokat és az autonomista szlovákokat elhanyagolta.“ (SzvatkóPál)

„A csehek, a magyar vörösök betörése és kivonulása után, úgy viselkedtek, mintha fegyverrel hódították volna meg ezt a területet. Katonai és rendőri rémuralmat vezettek be. A magyar sajtótermékeket kitiltották, a belső sajtótermékekre előzetes cenzúrát alkalmaztak, a lapokat betiltották^...) A magyar kultúra emlékeit, a szobrokat, emléktáblákat elpusztították, a magyar községneveket, föliratokat eltávolították.

E forradalmi átalakulás egyik fontos eseménysorozata volt az önkormányzati tevékenység általános föl- függesztése. Egy tollvonással föloszlatták a megyei, városi és községi képviselőtestületeket, élükre biztosokat és kinevezett tanácsokat állítottak. Persze kizárólagosan cseheket vagy szlovákokat.(...) A magyarság nemcsak a megyei és községi önkormányzatból szorult ki, hanem ugyanígy országos viszonylatban sem volt részese az alkotmányos életnek.(...) Mindent nacionalizáltak. A pozsonyi magyar egyetemet, a középiskolák és polgári iskolák nagy részét, a földreform meghozásával a földbirtokokat. Még a nevek nacionalizálására is hoztak rendeletet: a keresztneveket csak cseh fordításban jegyezték be az anyakönyvbe, a vezetéknevet a csehszlovák betűrendszer szerint.(...) Még rikítóbban ütközött ki azonban a cseh önzés a gazdasági természetű törvényekben. A bankólebélyegzés Szlovákiában 55 százalékos vagyon- levonást jelentett, a Kárpátalján 90 százalékosat.(...) A forradalmi nemzetgyűlés hónapjai alatt a magyarságnak nem volt politikai szervezete és képviselete.(...) A magyarság első politikai szervezkedését a csehek akkor kezdték tűrni, amikor a forradalmi nemzetgyűlés alkotmányozó munkája már a befejezés felé tartott, s az alkotmányban lerakta a nacionalista állam alapjait, megalkotta a választási

törvényt s készülni kellett az első parlamenti választásra.(...) A választási kerületeket úgy osztották be, hogy a cseh és szlovák kerületek több mandátumot kaptak, mint a hasonló létszámú magyar kerületek... így a szlovák kerületekben 1920-ban 19 753 szavazat kellett egy mandátumhoz, míg a magyar jellegű érsekújvári és kassai kerületben 27 697, azaz kereken negyven százalékkal több.(...) A magyarellenesség már kezdettől fogva hivatalos irányzat volt. A csehek az ezeréves elnyomás meséjével, mennél mélyebb érzelmi szakadékot igyekeztek ásni a szlovákok és magyarok közé. A magyarellenes irányzat különösen attól kezdve erősödött meg és vált engesztelhetetlenné, amikor Benes 1920. augusztus 14-én megkötötte a későbbi kisan- tant-szerződés alapjául szolgáló cseh- szlovák-jugoszláv szerződést. (...) A terület magyar jellege elleni támadás volt az az igazságügy-miniszteri rendelet is, amellyel a. népszámlálás után a 20 százalékos magyar kisebbséget tartalmazó bírósági járásokból egyes magyar községeket máshová csatoltak, máshonnan pedig a járásokhoz szlovák községeket kapcsoltak azzal a céllal, hogy ezekben a járásokban a magyarság arányszáma 20

százalék alá süllyedjen. Ennek következtében a járások magyarsága elvesztette nyelvhasználati jogát.“

(Darvas János)

„Magyar szempontból sok hátrányt jelentett a csehszlovák államrendőrség felállítása a városokban és néhány nagyközséggé degradált városban. Az államrendőrség legnagyobbrészt cseh nemzetiségű tisztikarból és legénységből állott, amely a helybeli lakossággal megfelelően érintkezni nem tudott, a helyi viszonyokba magát beleélni nem tudta, s inkább politikai, mint rendészeti feladatokat teljesített.(...) A kisebbségek nyelv- használati joga lényegében azt a jogosultságot jelenti, hogy a kisebbség tagjai az államhivatalokhoz és a bíróságokhoz saját nyelvükön adhatnak beadványokat s ezek a beadványok az illető kisebbség nyelvén intézteinek el.(...) A csehszlovák nyelvi szabályozás alapelve: a cseh, illetőleg a szlovák nyelv mint „hivatalos nyelv“ teljes szupremáciája a kisebbségi nyelvekkel szemben. Ennek megfelelően az állami hivatalok és bíróságok csehül vagy szlovákul tárgyalnak s intézkednek. A kisebbségi nyelv használatának lehetősége csak mint az általános szabály alóli kivétel jelentkezik.

A nyelvhasználati jogosultság szempontjából ugyanis a csehszlovák szabályozás értelmében különbséget kellett tenni olyan bírósági járások nemzeti kisebbsége között, amelyben az illető kisebbség a járás lakosságának legalább 20 százalékát tette ki s az olyan járások között, ahol nem

érte el ezt az arányszámot. Nyelvi jogaikkal csak az előbbi járások kisebbségei élhettek. A százalékarány megállapításánál a mindenkori nép- számlálás adatai szolgáltak alapul. Mindenesetre rendkívül jellemző, hogy pl. Kassa magyarsága nem rendelkezett nyelvhasználati joggal.

A • csehszlovák szabályozásban nemcsak az volt kisebbségi szempontból sérelmes, hogy a nyelvi egyenjogúság elvét nyíltan megtagadta s a nyelvhasználati jogosultságot egy elég magas százalékhoz kötötte, hanem az a körülmény is, hogy a bíróságok területi beosztásának módosítása könnyen lehetővé tette a kisebbség számarányának mesterséges csökkenését^...) Azonban még ez az agyoncsonkított nyelvhasználati jog sem érvényesülhet a mindennapi életben. Az igazságügyi kormányzat egyoldalú személyzeti politikája ugyanis a nyelvhasználati jogot még a kvalifikált járások magyarsága számára is illuzórikussá tette. Az érsekújvári járásbíróság 5 tárgyalóbírája közül pl. három - beleértve a járásbíróság vezetőjét is — egyáltalán nem tudott magyarul!(...) Szinte természetesnek és magától értetődőnek látszik, hogy a kisebbségek tagjai a magánéletben korlátozástól mentesen használhatják anyanyelvűket. Maga a nyelvtörvény a magánéletre vonatkozólag tényleg a teljes nyelvi egyenjogúság álláspontját fogadta el. Azonban az 1926-ban kiadott nyelvrendelet a nyelvtörvénnyel, sőt a békeszerződés kisebbségvédelmi intézkedéseivel ellentétben felhatalmazza a hivatalokat, hogy mindenütt, ahol azt a „közérdek“ kívánja, elrendelhetik majd a községeknek mint magánszemélyeknek az államnyelv kötelező használatát a közönség részére szánt hirdetményeken és feliratokon.(...) Mindaz, amiről a fentiekkben szó volt, ma már a múlté. Jogosnak tűnhet fel az az ellenvetés, hogy felesleges foglalkozni egy olyan közigazgatási rendszer problémáival, amelynek tételes jogszabályai már érvényüket vesztették. És mégis úgy érezzük: nem végeztünk felesleges munkát.“

(Dobossy Imre)

(Válogatta: kopasz)

Q<y viz*

A huszadik század vérzivatarai és erőszakmentes győzelmei, ha másra nem, de arra megtanították az emberiség többségét, hogy semmi sem ér fel az emberélettel. Nincs olyan eszme, ideológia, vallás, politika, pártosság, amely egyetlen csepp vér kiontását is jogossá, megma- gyarázhatóvá, vagyis indokolttá tenné. A sokat hangoztatott haza és nemzet fogalmakat zászlójukra tűző mozgalmak a leggyanúsabbak. Nem véletlenül, hiszen ebben a térségben indultak már hadosztályok a hazát védeni az olasz frontokra, meg Szerbiába, s hullottak el nemzetiségre való tekintet nélkül milliók az orosz télben, miközben vagy hitték, vagy nem, amit beléjük sulykoltak.

Végeredménye ezeknek az őrült fenekedéseknek és értelmetlen pusztulásnak az az állapot lett, ami továbbra is magában hordozza ugyanannak az állapotnak a megszületését, aminek eredményeként igazságtalanul vagy igazságosan — kinek-kinek nemzeti hovatartozása szerint —, de mégiscsak újrarajzolták Európa térképét. Az ilyen térképátrajzolások mindig milliók életébe kerültek, s a döntések nyomán nyerteseknek tekintett országok is olyan „ajándékot“ kaptak a nemzeti kisebbségek megjelenésével, amelynek jogi vonatkozásai, illetve szabályozása európai szinten mind a mai napig várat magára.

Ezeket a gondolataimat azok a történések hívták életre, amelyek ezekben a hetekben a szlovákiai magyarok jogállása, a bennünket megillető jogok kihívása és azok gyakorlása körül zajlanak. Miközben cáfolhatatlan evidenciaként fogadom el a kisebbségi jogok egyéni és közösségi formáinak teljességét, igencsak megfontolásra érdemesnek tartom ezek elérésének módszerét. Mert miközben a demokrácia esély és lehetőség a jogaink tárgyalásos úton történő kodifikálására, ugyanilyen mértékben ad esélyt a jogfosztásra is, ha a demokrácia adta többségi hatalmat önző nemzeti érdekek hirdetői szerezték meg. Márpedig Szlovákiában jelenleg ez jellemzi a politikai és parlamenti erőmegoszlást. Bármennyire is igyekeznek a magyar választók szavazatainak többségét magukénak tudó parlamenti pártok, végeredményben a kisebbségi jogokért folytatott politikai küzdelemben mindegyre alulmaradnak. Minden bizonynyal ez a ténysorozat válthatott ki olyan reflexeket, amelyek - egyelőre csak politikai és demokratikus alapokon - már a közvetlen konfrontációt követelik. Aligha véletlen, hogy a jogaink parlamenti és európai keretek között történő követelését is rossz szemmel néző szlovák szélsőségesek nyíltan börtönnel és rendőrségi erőszakkal fenyegetőznek.

Nem kevésbé veszélyes számunkra mindaz, amit a Szlovák Köztársaság hadseregében szolgáló magyar nemzetiségű tisztekről nyilatkozott egy szélsőséges katonai szerveződés képviselője. Elmesélt egy történetet, amelyben állítólag egy magyar nemzetiségű katonatiszt megkérdezte tőle: Mit tenne, ha egy, a magyarok sérelmére kiadott, általa embertelennek ítélt parancs végrehajtását megtagadná? A szélsőséges katonatiszt - saját elmondása szerint - erre az alábbiakat felelte: - Gondolkodás nélkül főbelőnélek. Vagyis nem lefegyverezné, nem is küldené fogdába, nem adná a katonai rendőrség, majd az ügyészség kezére, hogy majd hadbíróság döntsön a parancsmegtagadás jogosságáról és az alkotmányra nézve veszélyes voltáról. Ehelyett csupán azért, mert magyar, helyszínen főbelőné.

Ha most arra gondolok, hogy egy nem kívánt konfrontációs helyzetben a hadsereget is bevetnék a dél-szlovákiai rendcsinálásba (mert erre a Szlovák Köztársaság törvényei lehetőséget adnak), amelynek során az ott szolgáló magyar fiúk válaszhelyzet elé kerülnének, már korántsem „egy meg egy“ tiszt kantinbeli vitájáról van szó. Az ilyen szélsőséges nézetek és érzelmek alapján cselekvő tiszteknek konfrontáció sem kell ahhoz, hogy regurális keretek között lelkileg és testileg tönkretegyenek egy-egy magyar fiút.

Mint minden ilyen egyedinek tetsző eset, egyben a sokszorozódás veszélyét is magában hordozza. Ki kényszeríti kordába azt a főnököt, aki beosztottját sorozatban hátrányosan megkülönbözteti, csupán mert magyar nemzetiségű? Ki fékezi meg azt az eladót, aki ilyenolyan ellenszenvét egy ártatlan kisfiú előtt mutatja ki, mert az szlovákul kért ugyan, de apró egyeztetési hibával? Lesz-e, aki abban a pillanatban megvédi a betegségét csak tört szlováksággal elbeszélő öregembert egy orvosi mivoltában is kétségbevonható emberrel szemben?

Mert azt a többiekénél jobb munkával el lehet érni, hogy legalább a bérezésben ne szenvedjen hátrányt a magyar ember fia. De azt már kellő adag bátorsággal és csendes ellenállásra való elszánással kell közölni a sértegető eladóval, hogy a gyerek, akit leteremtett, már tízévesen három nyelven kommunikál, míg az illető hölgy a szlováknak is csupán egyik tájnyelvi változatát beszéli. Az meg

egyenesen heroizmussal ér fel, hogy egy orvosnak az ember megmondja nemzeti kisebbségi kérdésekben és történelmi ügyekben a magáét. Tudván, hogy apját esetleg életveszélybe sodorhatja egy-egy bizonyítatlan orvosi műhibával.

Mégis: Nincs és nem is lehet más alternatívánk, mint az erőszakmentesség. Erre Istentől kaptuk a jogot, Jézus Krisztustól az erkölcsi példát. A sokszor elátkozott huszadik században számos embertársunk bizonyította is ennek hatékonyságát és eredményességét. Gondoljunk csak a hindu Mahatma Gandhira, aki egy földrésznyi országot tett szabaddá. Igaz, a vallási, az etnikai és a nemzeti fanatizmussal szemben utódjai is tehetetlenek voltak. Nem kevésbé Albert Schweitzer, aki gazdagságot, művészi és orvosi karriert hagyott ott, mert afrikai páriákat akart gyógyítani. Martin Luther King pedig egy öntelt, gazdasági hatalmára és sikereire büszke nagyhatalom állampolgárait ébresztette rá a fajgyűlölet és a faji előítélet tarthatatlanságára. Ráadásul, két oldalról is érintettek vagyunk a magyarországi, illetve a csehszlovákiai békés átmenetben. Van tehát példa és erőt adó józanság bennünk is. Ez utóbbit akkor is meg kell őriznünk, ha pillanatnyi hátrányokat szenvedünk el miatta.

Meg kellene alapítanunk az erőszakmentesség közösségeit. Vallási felekezetek papjai, iskolák pedagógusai, szülői munkaközösségek, civil szerveződések, önkormányzatok, polgár- mesterek, országos és helyi társaságok, klubok, kaszinók és szalonok, kávéházi asztaltársaságok, baráti összejövetelek, családok és szerelmespárok, sportkörök és művészeti együttesek, környezetükben tekintélyt és elismerést kivívott vállalkozók jelentkezését várom. Mint újságíró lehetőséget és fórumot kínálok arra, hogy a nemzetiségi kisebbség jogait és a békés együttélést valló szlovákiai magyarok hallgató tömegei megszólalhassanak, és megkeressék a hozzájuk hasonló, tisztességes szándékú, becsületes szlovák embereket. Ugyanígy várom a szlovákság azon képviselőit, akik hozzám hasonlóan MINDEN JOGI megoldást jobbnak - tartanak a konfrontálástól. Legyen ez a kezdeményezés próbakő arra, amit tudomásom szerint nem egyedül szeretnék elérni: politikai elkötelezettség nélkül, csupán a keresztényi/ keresztyéni erkölcs értékeire alapozva, a kölcsönös tisztelet és megbecsülés alapján jogokat adni egymásnak. Mert nincs nagyobb jog, mint amit az egyes ember a másiknak adhat, ha megbecsüli másságát, nyelvét, tudását, képességeit, tehetségét. Mivel Európa realitásait mindannyian ismerjük, s belátható a veszélye minden nemzeti ellentét kiéleződésének, nem marad más hátra, mint az erőszakmentességre alapozott kiegyezés.

Tudatosítom, hogy voltak már hasonló kezdeményezések. Ettől sem várok többet, mert ismerem a politikusok hiúságát, hatalomféltését. Az ő számukra nem a hatalom mennyisége, hanem a minősége a lényeges. Tehát kisebbségi politikusként is a kisebbség gondolkodásának teljes uralmára törekszenek. Márpedig az ilyen igyekezetek miatt nem értek el eredményt, hordoztak bár zászlóikon madarat vagy tulipánt, illetve keresztet. Az már önmagában eredmény lenne, ha csupán egyetlen számottevő szlovákiai magyar politikai mozgalom támogatná az erőszakmentességre való jogot, s ezzel vállalná is a politikai és a parlamenti életben ezért neki kijáró bélyegeket.

Prikler l .n/lo felvétele