Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-22 / 21. szám

Kristó Gyula - Makk Ferenc Felháborodásában I. Frigyes császár háborút kezdett Csehország ellen. Szobjeszláv fejedelem III. Béla kato­nai segítségével az első támadást még vissza tudta verni, de a második had­járatban vereséget szenvedett, és en­nek következtében elvesztette trónját. Bukásához az is hozzájárult, hogy Bé­la - nem kívánván hosszadalmas és országa szempontjából nem létfontos­ságú háborúskodásba keveredni - a második összecsapásban már nem vett részt. A király újra börtönbe vetette test­vérét, de lesújtott a herceg híveire is: közülük Vata ispánt megvakíttatta, sa­ját édesanyját pedig bebörtönöztette. A határozott és kemény kezű fellépés­nek meg is lett az eredménye; ettől kezdve uralkodása végéig belső ellen­ség nem veszélyeztette III. Béla trón­ját. A magyar uralkodó az 1170-es években nagyszabású külpolitikai ak­ciókba nem bocsátkozott. Ebben az időben nemzetközi téren mindenek­előtt arra törekedett, hogy ápolja azo­kat a kapcsolatokat, amelyek legfőbb külföldi szövetségeseihez, a bizánci császárhoz és a pápához fűzték. A szövetségi viszony alapján 1176-ban segédcsapatot bocsátott Bizánc ren­delkezésére a konyái szeldzsuk szulta- nátus elleni hadjárathoz, amely azon­ban Mánuél súlyos vereségével végződött. A német birodalom és a pápaság között folyó harcban a ma­gyar király III. Sándor oldalán állt, amit jelez, hogy 1176-ban III. Béla Győrben nyugodt feltételeket biztosí­tott a pápai legátus részére a salzburgi érsekség ügyének megtárgyalásához, amelyben Barbarossa Frigyes és Sán­dor élesen szembekerültek egymással. A Szentszék és a királyi udvar közti jó viszonyt egy rövid időre megzavar­ta III. Béla és András érsek viszálya. A kalocsai érsek szóban súlyosan megsértette a királyi méltóságot és az uralkodói tekintélyt. A király azonnal megtorolta ezt: Andrást főpapi méltó­ságától megfosztotta, egyúttal érseki jövedelmeit a kincstár részére lefog­lalta. Hasonló keménységgel járt el András egyik híve, a fehérvári prépost ellen. Béla ezzel is mindenki számára világossá kívánta tenni: személye és méltósága iránt a legnagyobb tisztele­tet követeli meg, s aki ez ellen vét, a király haragjával találja magát szem­be, bárkiről is légyen szó. Az uralko­dó és András konfliktusában az addig teljesen háttérbe szorított Lukács ér­sek jó taktikai érzékkel a király, míg a pápa - a főpapkinevezési jogot féltve - a kalocsai érsek pártjára állt. Az ügy 1179-ben azzal nyert megoldást, hogy András megkövette királyát, aki a bo­csánatkérésre kiengesztelődött. Az uralkodó melletti határozott kiállása Lukács számára ismét biztosította a király kegyét. III. Béla sokat adott arra, hogy külsőségekben is kifejezésre juttassa uralkodói hatalmának megnövekedett súlyát, megszilárdult tekintélyét. Erre szolgált az a nagyszabású építkezés is, amely az 1180-as években Béla pa­rancsára indult meg Esztergomban, az ország egyik fővárosában. Itt a vár­hegy déli részén az ezredforduló táján készült egyszerű, négyszögletes lakó­torony helyébe új, pompás és tágas ki­rályi palota építésébe kezdtek. Bizán­ci hatásra az uralkodó lakhelyének közvetlen közelében emelték az esz­tergomi érsek számára a Szent Adal­bert székesegyházat. A templom dísz­kapuja timpanonjának képi ábrázolása erőteljes bizánci hatásokat mutatott. Sajnálatos, hogy a festmények erede­tiben nem maradtak ránk, s az orszá­gát Szűz Máriának felajánló Szent Ist­ván, valamint Szent Adalbert, III. Bé­la és Jób esztergomi érsek alakja csak kései másolaton tanulmányozható. A várpalota és a székesegyház - ame­lyek építése az 1190-es évektől már a gótika jegyében folytatódott - XII. századi építészetünk legjelesebb em­lékei közé tartozik. Esztergom a királyság gazdasági, adminisztrációs és egyházi központja volt. Az árumegállító jog miatt je­lentős piacai voltak, ahol a király pénzváltói az idegen pénzeket magyar dénárokra cserélték be, amelyeket III. Béla pénzverői - több évtizedes szü­net után - ismét jó ezüstből készítet­tek Esztergomban. A királyi pénzve­rés ugyancsak mutat bizánci hatáso­kat. Külön említést érdemel, hogy a bizánci eredetű kettős kereszt címerbe foglalása első ízben III. Béla ezüstdé­nárjain jelent meg az 1190-es évek­ben. Esztergomban királyi öt­vösműhely is működött, amely min­denekelőtt az uralkodói udvar igényeit elégítette ki. A király másik székhelye Fehérvár volt, itt őrizték a felségjelvényeket, itt koronázták az uralkodókat, akiknek többségét a XII. században a székes- fehérvári bazilikában temették el. (Az újonnan ismét feltárt királyi sírokban talált tetemek tudományos vizsgálata folyamatban van.) Fehérvár egyben fontos törvénylátó hely is volt: min­den év augusztusában, Szent István napján, a régi hagyományok szerint itt orvosolta személyesen a király alatt­valóinak sérelmeit. Uralkodása vége felé Óbuda lett III. Béla egyik legked­veltebb tartózkodási helye. Természetesen III. Béla idejében az ország más részén is jelentős építke­zések folytak, amelyekre alapvetően a román stílus volt a jellemző, de lassan kezdett gyökeret verni a burgundiai eredetű gótika is. Ennek elterjesztésé­ben szerepet játszottak a cisztercita szerzetesek, akik számára III. Béla számos rendházat alapított (Pilis, Pásztó, Szentgotthárd, Egres és Zirc). A francia származású, úgynevezett szürke barátoknak nagy érdemük volt a mezőgazdasági kultúra elterjesztésé­ben a félreeső, vadon vidékeken. A ciszterciek mellett komoly adományo­kat tett III. Béla az esztergomi johan- nita rendháznak, a nyitrai és a pan­nonhalmi kolostornak; összeíratta az aradi társkáptalan és 1193 után a szá- vaszentdemeteri bazilita (görög rítu- sú) monostor birtokait. A Száva folyó partján fekvő monostor javainak számbavételére azért került sor, mert a király anyja - a börtönéből kiszaba­dulva - Bizáncon keresztül Jeruzsá­lembe ment, és ott a Szent Teodószi- osz kolostorban telepedett le. III. Béla a szávaszentdemeteri monostort összes javaival együtt a jeruzsálemi bazilita lavrának adományozta. Eufro- szina e kolostorban halt meg, kései hagyomány szerint földi maradványa­it idők múltával Magyarországra hoz­ták, és az általa felépített fehérvári jo- hannita rendházban temették el. Béla alatt történt meg az erdélyi szászok nagyszebeni prépostságának megala­pítása is. A magyarországi katolikus klérus vezető köreiben ebben az időben már erőteljes volt a görög egyházzal való szembefordulás. Erre vezethető vissza az, hogy III. Bélának nem sikerült ri- lai Szent Iván kultuszának meghono­sítása. A keleti egyházhoz tartozó bol­gár remeteszent ereklyéit 1183-ban Szófiából hozta el a király, de az esz­tergomi érsek, aki elvitatta rilai Iván szent voltát, arra késztette Bélát, hogy a szent ereklyéit 1187-ben visszaküld­je bolgár földre. A Jób érsek által ki- kényszerített intézkedésből a király erényt kovácsolt magának, mivel az ereklyék visszajuttatását a bizánci függés alól 1187-ben felszabadult bol­gárok előtt annak jeleként tüntette fel, hogy ő maga tudomásul veszi Bulgá­ria önállósodását, és nem kíván bea­vatkozni a bolgár-bizánci konfliktus­ba. A Bizánccal szövetséges magyar király semleges, barátságos magatar­tása a független Bulgária vezetői szá­mára rendkívül megnyugtató volt. A nagy műveltségű - talán párizsi isko­lát járt -, a latin és a görög nyelvet egyaránt kiválóan ismerő Jób érsek elvi kérdésekben is szemben állt a gö­rög egyházzal. Ez derül ki abból a le- velezésbSl, amelyet az esztergomi főpap Izsák bizánci császárral egye­bek mellett a szentháromság tanának értelmezéséről folytatott. Mind a királyi udvarban, mind Ró­mában csak múló epizódnak tekintet­ték III. Béla és III. Sándor nézeteltéré­sét a kalocsai érsek ügyében. A kie­gyensúlyozott, jó viszony kétségbe­vonhatatlan bizonyítékának tekinthető I. László király pápai engedéllyel tör­tént szemté avatása 1192 júniusában Váradon. A Szentföldért harcba indu­ló, idegen kereszteslovagkirályok időszakában III. Béla I. Lászlóban ta­lálta meg a maga igazi lovagkirály­ideálját. De jogos feltételezni, hogy a pápaság keze benne volt a ma- gyar-aragón dinasztikus kapcsolat megteremtésében is, amely Béla leg­idősebb fának, Imre hercegnek és II. Alfonz király Konstancia nevű leá­nyának je gyességében öltött testet. Lehetséges, hogy ebből az alkalom­ból készült az a híres összeírás, amely egy XVI századi párizsi kéziratban maradt ránk, és III. Béla jövedelmei­nek listáját tartalmazza. A jövedelem­Kézmelegítésre szolgáló bronz parázs tartó. XII. sz. jegyzék rendeltetése az lehetett, hogy az aragór. uralkodónak bizonyítsa az ismeretkn és távoli magyar király gazdagságát. A lajstrom számadatai azonban torzítanak: III. Béla jövedel­meit a valóságosnál sokkal nagyob­baknak tüntetik fel, hogy a király anyagi helyzete a leendő após előtt minél kedvezőbbnek lássák. Ugyan­akkor a magyarországi egyházfők be­vételeit viszont a ténylegesnél jóval szerényebbnek mutatják azért, hogy a pápa - akinek kezén a lista keresztül­ment - a Rómát megillető évi taksa összegét minél kisebbnek szabja meg. Mindenesetre arra jól használható ez az összeírás, hogy belőle megismer­jük a király bevételeinek legfőbb típu­sait. Hasonló jegyzék az uralkodó jö­vedelmeiről az egész Árpád-korban nem készült. Biztosra vehető, hogy a sok tudo­mányos vitára okot adó jövedelemlis­tát a kancelláriában jegyezték le. A Bizáncban nevelkedett király a szer­vezett, áttekinthető és ellenőrizhető ügyintézés híve volt. Éppen ezért ren­delte el 1181-ben azt, hogy minden olyan ügyet, amelyet jelenlétében tár­gyalnak meg, „az írás bizonyságával erősítsék meg”. Az írás jelentőségé­nek felismerése volt ez, de a rendelke­zés nagymértékben megnövelte a ki­rályi kápolna írásbeli feladatait. A ká­polna azonban az esztergomi érsek el­lenőrzése alatt állt, és ez szerfelett előnytelennek bizonyult az uralkodó számára, amint ezt az 1170-es évek eseményei mutatták. A király és Lu­kács érsek szembenállásának idősza­kában az esztergomi érsek támogatá­sára a kápolna tagjai „sztrájkba lép­tek”, és elszabotálták az írásbeli fel­adatok ellátását. Béla tanult ebből, s az 1180-as években olyan hivatalt ho­zott létre udvarában, amelyet teljesen függetlenített az esztergomi érsektől. A kancelláriában dolgozó klerikusok (világi papok és szerzetesek) tevé­kenységükért csak a királynak tartoz­tak felelősséggel. A kancellár vezette új udvari szerv azután betöltötte hiva­tását. Ezt jelzi az, hogy amíg a kápol­nában az 1170-es években alig né­hány oklevél készült, addig a kancel­lária már tucatszámra „gyártotta” a diplomákat. Természetesen a kancelláriában a korábbinál több jól képzett, művelt emberre volt szükség. Ezzel is magya­rázható, hogy ebben az időben meg­szaporodott a külföldön (főleg Párizs­ban) tanult klerikusok száma. Hazaté­résük után ezek az egyházi férfiak a kancelláriában annak vezetőjeként: kancellárként, illetve jegyzőként és ír­nokként végezték dolgukat. Közülük többen később magas egyházi méltó­ságok viselői lettek. Adatunk van ar­ra, hogy a király maga is küldött egy­házi személyt Párizsba zenetanulás céljából. De III. Béla szívesen tartott magánál idegen földről jött klerikust is, ha bizalmi állásra méltónak találta. Így a művelt itáliai (perugiai) Bemá- tot - aki a pápai követtel érkezett ud­varába - rávette, hogy vállalja el fiá­nak, Imrének nevelését. Pedagógiai munkássága jutalmául Bemát később elnyerte a spalatói érseki méltóságot. A kancelláriában dolgozott a híres Anonymus mester is. Béla király név­telen jegyzője a XIII. század elején egyik iskolatársának biztatására készí­tette el latin nyelven, büszke öntudat­tal A magyarok tettei című munkáját, amely a honfoglalás irodalmi jellegű, regényes elbeszélése. Mind a kancel­láriában, mind pedig az úgynevezett hiteleshelyeken (bizonyos egyházi testületekben: káptalanokban és szer­zetesi konventekben) az írás alap­vetően latinul folyt. De a korabeli ma­gyarországi írásbeliségnek szerény mértékben részét képezte a görög és a magyar nyelvű írás ismerete és hasz­nálata is. Az előbbire a szávaszentde­meteri birtokösszeírás, az utóbbira az úgynevezett Halotti Beszéd és Kö­nyörgés lehet a legismertebb példa. A Halotti Beszéd és a vele együtt sze­replő könyörgő imádság magyar szö­vege a XII. század közepén keletke­zett, ránk azonban 1195 táján lejegy­zett formában maradt. Az első hosz- szabb, összefüggő szöveget tartalma­zó nyelvemlék hű tükre a korabeli magyar nyelv állapotának. Ugyanak­kor a temetési beszéd és az imádság annak is bizonyítéka, hogy a kleriku­soknak egyházi feladataik ellátása so­rán (prédikálás, imádkozás) a köte­lező latin mellett használniuk kellett a magyar nyelvet is, hogy laikus (vilá­gi) hallgatóságuk megértse őket. A már említett jövedelemjegyzék szerint a magyar király bevételeinek nagyobb része pénzben vagy veretlen ezüstben folyt be a kincstárba, míg a valóságban az uralkodó bevételeit túl­nyomó többségében a természetbeni juttatások és az alávetett népek mun­kaszolgáltatásai képezték. Éppen ezért a királyi birtokok udvarházaiban és a vármegyék központjaiban össze­gyűjtött és felhalmozott természetbeni jövedelmek felélése, valamint kor­mányzati és igazságszolgáltatási fel­adatok ellátása céljából III. Béla né­pes kíséretével rendszeresen járta az országot. Erről okleveles adatok ta­núskodnak. Így tudjuk, hogy 1177- ben Széna ispán házában tartózkodott a király, ahol „egy vasárnapon... tölgyfa alatt ült”, s ott erősítette meg Kaba ispán adományát. 1179-es Bács megyei útjának emlékét pedig tégla­felirat őrzi, amely szerint Béla egy né­met telepes fiát keresztvíz alá tartotta. Utóbbi közlés arra is fényt vet, hogy a király, aki alaposan megválogatta em­bereit, az arra érdemeseket megbe­csülte és bizalmával tüntette ki. Még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy szükség esetén kezességet vállaljon híveiért. Ezt tette például Farkas ná­dor birtokvásárlása kapcsán, amikor az eladó számára garantálta, hogy a nádor - a király szerint „az igazság fia” - a felettébb nagy összegű pénzt nem hamis úton, hanem becsületesen szerezte. Emberséges lelkűidéről ta­núskodik az az oklevél, amelyből ki­derül: mihelyt Béla megtudta, hogy egyik kedves embere utolsó óráit éli, azonnal hozzásietett, mert még halála előtt látni szerette volna őt. A majd negyedszázadig uralkodó király személyéről és tetteiről sem sa­ját korában, sem a későbbi időkben krónikásmű nem készült. Ennek kö­vetkeztében III. Béla külpolitikai te­vékenységéről is a legértékesebb és legrészletesebb tudósításokat külföldi források tartalmazzák. Ezek segítsé­gével egyértelműen megállapítható, hogy 1180-tól a magyar külkapcsola- tokban gyökeres fordulat állt be. En­nek lényege az, hogy a magyar ural­kodó osztály a feudális terjeszkedés útjára lépett. A hódító külpolitikához a király és környezete ügyesen hasz­nálta ki azt, hogy a nagyhatalmak (a német császárság, a pápaság, a bizán­ci birodalom) a hosszú háborúskodá­sok miatt kimerültek, s ily módon a nemzetközi küzdőtéren a magyar ki­rályság mozgáslehetőségei ked­vezőbbekké váltak. Ugyancsak előnyös volt a terjeszkedő politika számára az, hogy a szomszédos álla­mok többségében részint belháborúk, részint függetlenségi harcok folytak, amelyek teljesen lekötötték e népek, országok figyelmét és erejét. (Folytatjuk) ÖRÖKSÉGÜNK 1994.május 22. ihtsárnnp

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom