Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-22 / 21. szám

fák közt heverésztek. Ők ugyanolyan hamar meg­szokták új otthonukat, mint például Maxi, az af­rikai zsiráf, aki az idén már társat is kapott, vagy a hatalmas vastagbőrűek, az elefántok és az orr­szarvú. (Az ő napi adagjuk 4 mázsa széna, fél mázsa kenyér, 70 kiló zab és kiegészítésként né­hány mázsa gyümölcs is.) Említettem, a tigrisek és oroszlánok birodalmá­ban tilos elhagyni a gépkocsit. A majomház köze­lében ugyan nem fenyeget életveszély, de azért itt sem ajánlatos kiszállni a biztonságos járműből, sőt, még hosszabb időre megállni sem tanácsos. A csimpánzok és népes rokonságuk ugyanis - annak a reményében, hogy kapnak valami harap­ni valót - előszeretettel foglalják el az autók, bu­szok tetejét, motorházát. S ha hiába várják a cse­megét - olykor bosszúból, máskor szórakozásból - esetleg letörik a visszapillantó tükröket, elgör­bítik, elcsenik az ablaktörlőket. Persze nem biz­tos, hogy az jár jobban aki banánnal kínálja a makikat. A gyerekek kedvencei ugyanis nem­csak a gyümölcsöt kapják ki az adakozó kezéből, hanem egy szempillantás alatt a kalapját, kesztyű­jét, fényképezőgépét vagy más tárgyát is elcsenik. Már arra is volt példa, hogy az egyik pávián az egyik autó idítókulcsával tűnt el a lombkoronák­ban. Az ilyen vészélyekre külön táblák figyelmezte­tik a látogatókat. Például a jóságos húskolosszu­soknál, az elefántoknál ott a Vigyázat lop! felirat. Nem véletlenül. A hatalmas állatok nemcsak az élelmet kapják el ormányukkal, hanem gyakran pénztárcát, hajtási igazolványt, vagy más fontos iratot is eltüntetnek. S ha már a veszélyeknél tar­tunk, a tevéknél a „köpködéssel“ kell számol­nunk, a zebráknál pedig a harapásra figyelmeztet­nek a gondozók. Ahogy tapasztaltuk, ezek a „csíkos lovak“ nem bizonyultak veszélyesek­nek, inkább erőszakosaknak. Egy-egy jó falat re­ményében sokáig követik az embert. A kalandparkban tevegelni, pónilovagolni is lehet, s rendszeres időközökben leopárd, fekete párduc és tigrisidomárok bemutátója is zajlik. A fókabemutató a papagájrevű, a kígyóparádé és a medveidomítás magasiskolája is benne fog­laltatik a belépő árában. Az, a mi zsebünkhöz mérve, nem olcsó. A felnőttek 155, a gyerekek 100 schillinget fizetnek. Ám tudni kell, hogy van­nak kedvezmények is. Például minden csütörtö­kön - július és augusztus kivételével - szlovák, kedden magyar családi napot tartanak. Ez gya­korlatilag azt jelenti, ha a gépkocsiban érkező társaságban legalább egy, 3 és 15 év közötti gye­rek található, akkor a család felnőtt tagjait is gye­rekjegy illeti. A nyugdíjasok, pontosabban a 60 éven felüli férfiak és 55 éven felüli nők pénteken kapnak jelentős árengedményt. (Csoportok ese­tében ez nem érvényes.) S mivel közeledik az iskolaév vége, azt sem árt tudni, hogy azok a gye­rekek, akik bizonyítványukkal igazolják, hogy le­galább öt egyessel vagy egy ötössel zárták a tané­vet, ingyen tekinthetik meg az állatokat. A szafaripark igazgatója, állítólag, nem tarto­zott a legjobb tanulók közé, ezért vezette be ezt a fura vigaszdíjat. Ordódy Vilmos (A szerző felvételei) i és Bagira között ágyi marhacsorda eserdőben írlamenti ik iíj ícsolóknak A könyvek szerete- tét édesanyámtól örököltem, aki né­ha a fél éjszakát átolvasta és úgy ment hajnalban napszámba kapálni a földekre. O mesél­te, ha téli esténként látogatóba mentünk a rokonokhoz, ahol nem volt kisgyerek, és azok megkérdez­ték, milyen játékot adjanak, hogy ne unatkozzam, édes­anyám rögtön rá­vágta: adjatok neki valamilyen régi ka­lendáriumot, vagy olyan újságot, ami­ben képek is van­nak. S igaza volt, mert ezeket elvonulva a sa­rokba, órákig el tudtam néze­getni. Az első' igazi versélményem Petőfihez fűződik, a nagybá- tyámék padlásán találtam egy régi csonka verseskönyvet, ép­pen a János vitéz befejező ré­sze hiányzott belőle. Később a könyvtárból kikértem Petőfi verseit, mert kiváncsi voltam a költemény végére és közben a többi verseket is szépen sor­ban elolvastam. Tizennégy éves koromban vettem az első könyvet, havi hét forintot fizettem érte fél évig a csurgói gimnázium könyvterjesztőjének. Ma is megvan, kicsit kopottan, az el­ső lapján elmosódott, tintával írt szálkás egyes szám díszlik és az aláírásom. A könyv cí­me: Ady Endre összes versei, így kezdődött... aztán jött Jó­zsef Attila, Csokonai, Radnóti válogatott versei stb. Azóta nem számozom a könyveket, csak ritkán húzok alá bennük egy-egy mondatot, azt is csak puha ceruzával, hogy később ki lehessen radírozni. Elszomo­rít, amikor a könyv címoldalán pecsét vagy tintával írt tulaj­donjelzői aláírása díszeleg. Olyan ez, mintha valakinek az arcát firkálnák össze. Az ex lib­ris, vagy más tulajdonjelzés a kötet előzéklapjára való. Az úgynevezett régi könyve­ket az ötvenes évek elején, főis­kolai hallgató, majd ifjú szer­kesztő koromban kezdtem gyűjteni. Ekkor kerültem Po­zsonyba. A lehetőséget az an­tikváriumok nyújtották (akkor Pozsonyban három is volt!), ahol aránylag csekély össze­gért, sokszor értékes, ritkán előforduló magyar könyvek­hez jutottam. De mindig csak azt vettem meg, ami érdekelt, amiről tudtam, hogy szegé­nyebb lennék nélküle. És jó ér­zésem támadt, hogy bármikor levehetem a polcról és ha ked­vem van, beleolvashatok. Sokan valamiféle mitikus tiszteletet éreznek a régi köny­vek iránt, pusztán csak azért, mert régi. Nem azt nézik, hogy ki írja, mit tartalmaz, hanem azt, hogy milyen régi, hány száz éves, milyen szép a kötése, és jól mutat a könyvtárszobá­ban, vagy az ebédlőben. A könyvnek pedig lelke van. Az igazi gyűjtő számára nem divatcikk, nem térkitöltő dísz, nem katalógusszám, hanem élő valóság, a magvas gondola­tok hordozója, lelkünk tartozé­ka. Hiányérzetem támad, ha le­galább hetente kétszer-három- szor, de néha többször is, dél­után munkából jövet nem nézek be az antikváriumba. (Sajnos, jelenleg már csak egy van.) Ha nem is veszek semmit, csak belelapozok egy-egy könyvbe, megnézem az újdon­ságokat, elbeszélgetek az ela­dókkal és utána jó érzéssel in­dulok haza. Este pedig, lefek­vés előtt, az íróasztalomon mindig található egy-egy félig nyitott könyv. Sokszor megkérdezték már, melyik könyvem a legkedve­sebb? Mindegyik kedves. Akárcsak Jókai Mór: Melyiket a kilenc közül? című novellájá­nak a hőse, nem tudnék közöt­tük különbséget tenni. A ritka­ság felsorolása az egyszerű ha­landónak úgysem mondana semmit. A lényeg mindig az, hogy az ember ne csak vaktá­ban gyűjtse, hanem olvassa is el a könyvet, mert nekem ezek adtak egy-egy nehéz nap után biztonságot, hitet és erőt az élet­hez. Űrömmel látom, hogy újra fokozódik az érdeklődés a jó könyvek iránt, annak ellenére, hogy bizony már elég borsos az áruk. Egyre több fiatal for­dul meg a könyvesboltban, az antikváriumban. Végezetül, figyelmeztetés­ként is egy Kosztolányi-idézet- tel zárom gondolataimat a könyvekről: „A könyv, mely által megismerjük elődeinket, hírt kapunk a múltból s nélküle szellemi sehonnaiak volnánk, bitang, jött-mentek, akikre néz­ve nem is léteznék az, amit előt­tünk járó testvéreink tapasztal­tak és láttak. A könyv, amely­nek segítségével utódainkkal érintkezünk és üzenünk a jö­vendőnek. “ Ozsvald Árpád (Prikler László felvételei) RIPORT______________________________________________________________________________________________________________________1994. május 22. llaSBffiap

Next

/
Oldalképek
Tartalom