Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-15 / 20. szám
Ki veri (a nagydobot)? A fénykép. Istvánka mosolyog. Ünneplő ingben, a kisiskolások szelíden pajkos tekintetével néz le a képről, és sem gondosan eligazított fürtjei, sem az orra körül játszó szeplők nem jelzik az elkövetkező eseményeket. A megörökített mosoly nem árulkodik arról, hogy tulajdonosa néhány hete egy zárt intézet boldogtalan kis lakója. Semmi sem utal a rettegve várt reggelekre, az átsikoltozott délutánokra, a bujkálásra, a hisztériás fenyegetésekre: Ügyis öngyilkos leszek! Istvánka későn született egyetlenke, családja egy isten háta mögötti falucskában lakik. Mondják, az ideggyengeségre való hajlamot az édesanyjától örökölte, de ezzel még egyáltalán nem lógott volna ki az átlagból. Istvánka soha nem volt félénk, visszahúzódó gyerek, hanem pontosan olyan csintalan és eleven, mint bármelyik kortársa. Egészen addig, amíg egy szép napon azzal nem jött haza az iskolából, hogy ő bizony oda többé nem megy! II. A körülmények. Szinte mindegyik gyerekközösségben előfordul, hogy a vezérségért meg kell küzdeni, és hát a fiúk bizony verekedések. Istvánka sírással küszködő nagymamája szerint az unokáját módszeresen verték és kínozták az iskolában, méghozzá két többszörösen is osztályt ismétlő testvér, akik az egész alsó tagozatot rettegésben tartják! A dolog egészen odáig fajult, hogy a kisfiú félelmében már egyáltalán nem akart iskolába menni.- Mondtuk neki, hogy csak menjél fiam, iskolába muszáj járni, mert elvisznek a csendőrök, ha nem mész! De ő csak kiabált, már az anyját sem akarta munkába engedni, nagyon féltünk, hogy valami kárt csinál magának! Elvittük az orvoshoz, és kapott tablettát, nyugtátokat. Az anyja még videojátékot is vett neki, mert az orvos mondta, hogy foglalja el valamivel. Ha eljöttek a barátai, akkor eljátszott, de utána vége volt. Akkor már ment föl a fákra meg a háztetőre, hogy „én innen úgyis leugrok, haljak meg!" Hárman is alig bírtuk lefektetni, még az ágy alját is bedeszkáztam, nehogy alábújjon! Nem volt neki pártfogója, az volt a baj! A nagymamából ömlik a panasz, folynak a könnyei. Istvánka édesanyja is közbe-közbeszólt, de amikor az iskolára terelődik a szó, csak a vállukat vonogatják:- Nem segítettek azok semmit! Azt mondták, hogy sok a gyerek, nem érnek rá mindre külön vigyázni! Pedig kértük, hogy adjanak az Istvánka mellé egy ötödikes nagyfiút... A dologhoz hozzátartozik, hogy Istvánka egy, a szülőfalujához közeli nagyközség központi iskolájába buszozott naponta, csakúgy, mint a többi környékbeli kisgyerek. A tanító néni szerint azonban nem csupán ez volt az oka, hogy ő a szülőkkel alig találkozott:- Három éve osztott első évfolyammal kezdtem, csak másodiktól viszem az egész osztályt. Istvánka is akkor került hozzám, csakúgy, mint az a bizonyos többször bukott testvérpár. A két év alatt Istvánka anyukája egyszer volt szülői értekezleten, egyszer pedig bejött, hogy már nem lehet kibírni, mert az Istvánka csak panaszkodik, elszedik a tízóraiját, ha pedig nem adja, akkor megrugdossák, és ezért nem akar iskolába járni. Az is akkor derült ki számomra, hogy idegorvoshoz hordják a gyereket. Később pedig legfeljebb a falubeli gyerekektől hallhattam, mi Prikler László illusztrációs felvétele történik Istvánkával. Eléggé érthetetlennek tartom, hogy sem az orvos, sem a szülő nem köteles megbeszélni a pedagógussal az ehhez hasonló dolgokat. Végül is, amikor az anyuka bejött, az igazgatóhelyettessel elővettük a két testvért, és ott előtte megszidtuk. Mi mást tehettünk volna? Mert mi a gyereket nem verjük, legfeljebb fegyelmezéssel hathatunk rá, aztán valakire lehet hatni, valakire nem... Igazgatói megrovás, kettes magaviselet - megtörtént, de ez semmit nem jelentett a számukra, hiszen eléggé zilált családi körülmények között élnek. Már a szociális osztályhoz is fordultam, mondanom sem kell, hogy eredmény nélkül. Végső soron persze elverhetném őket, de hát azt már az apukájuk megtette, sőt mások apukája is, akinek szintén molesztálták a gyerekét.... De hát ez egy külön történet. Én mindenesetre nagyon igyekszem, hogy a lehető legjobban távol tartsam ezt a két fiút a többiektől, és hát a gyerekek is - már amelyiket nem rántják maguk^- egyre inkább kikerülik őket. Istvánkához visszatérve, legközelebb akkor hallottam róla, amikor bejött az édesanyjával, hogy elvigye a holmiját, mert szanatóriumba megy! Én elhiszem, hogy miután az átlagnál jóval érzékenyebb, ha hozzányúltak, megijedt! Otthon aztán valószínűleg erősen felnagyítva adta elő a dolgokat, és sajnos, az az érzésem, a szülei még rá is tettek egy lapáttal, miszerint: szegény gyönge kisfiú, a világ olyan gonosz, és mi sajnos, nem tehetünk semmit! Egy érzelmileg, sőt idegileg labilis kisgyerekbe könnyű beletápálni a rettegést a világtól, akár két erőszakos kamasz képében is! III. A mérték. Igen, Istvánka egyre jobban félt, és miután akik bátoríthatták volna, inkább vele együtt féltek, rohamosan romlott az állapota. Az anyukára, nagymamára felnéző, ragaszkodó kisfiú igen gyorsan hisztériás, önkívületbe eső beteggé vált, aki már a sikoltozásával elérte: ne kelljen iskolába menni! A tanító néni szerint Istvánka elég értelmes ahhoz, hogy az osztály jó közepes tagja maradjon. Meséli, másodikban a kisfiú még a nevét sem tudta leírni, így aztán minden napot azzal kezdtek, hogy jó nagy betűkkel felírták a táblára: ISTVÁNKA. Év végére Istvánka folyékonyan olvasott és tűrhetően számolt. Nagyon akart, ezért tanítás után sokszor együtt maradtak, hogy gyakorolják a leckét. A tanító néni azt is határozottan állítja, soha semmilyen, a megszokottól eltérő, heves érzelmi kitörést nem tapasztalt Istvánkánál, és teljesen elképedt, amikor megtudta, hová került a kisfiú! Az igaz, az osztályban jónéhányszor foglalkoztak a gyerekek közti viszálykodásokkal, sőt még a körzeti gyerekorvos is járt kinn az iskolában, de ő sem látott okot arra, hogy a „legyetek jók, ha tudtok” intésnél erősebb eszközökhöz folyamodjon. A doktornő a beteg szemszögéből foglalkozott Istvánkával és néhány megrázó találkozás után pszichológushoz utalta. A dolgot nem is kívánta bővebben kommentálni, sőt megkért, ne veijem nagydobra az ügyet, mert Istvánka esetében olyan genetikai örökségről van szó, hogy ha nem ez, hát más feszültségforrás váltotta volna ki belőle az agresszivitást. Annyit azért még elmondott, miután Istvánka többször is „MEGÖLÖM MAGAM!” kiáltással beszaladt a falu széli erdőbe, ez öngyilkos- sági kísérletnek minősíthető, hiszen - határmenti településről lévén szó - véletlenül lelőhették volna a határőrök... Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy a „minden gyereknek vannak tiltakozási jelenetei” című kitétel itt megbukott. Istvánka már a második alkalommal visítva kapaszkodott a lépcsőkorlátba, hátha nem sikerül bevonszolni a pszichológushoz, minden körülötte levő tárgyba beleverte a fejét, és üvöltött, ahogy a torkán kifért. IV. A felelősség. Szakorvosi vélemény szerint Istvánka kezelhetetlen, agresszív, beszámíthatatlan, mentálisan sérült gyerek. Intézetbe vele, mégpedig azonnal! Anyuka és nagymama esténként a csendes, árván maradt emeletes házban imádkozik: Csak gyógyítsák meg! Hiszen beteg! Jaj mi lesz, ha elveszítjük ezt a drága kisfiút?! A „drága kisfiút” hetek óta nem látogatta meg senki. Pedig minden látogatáskor nagyon várja! - De az út is drága, meg aztán arra fenn már csak szlovákul beszélnek, úgy pedig nem tudok - pityereg az anyuka. - Majd megkérek valakit, hogy telefonáljon! ííos hát én telefonáltam. Istvánka kezelőorvosa elmondta, hogy a kisfiú már úgy-ahogy megnyugodott, de nehéz vele, mert ő sem beszél szlovákul. Szerencsére az egyik doktornő ért magyarul, és így legalább nem él állandó stresszben a gyerek. A kérdésre, hogy mikorra várható komolyabb javulás, ő is gyanakodni kezdett: csak nem akarom valamiféle rossz ügy érdekében felhasználni, amit mond?! Nem kérdeztem vissza, mi az, hogy rossz ügy érdekében, és a doktor úr egy kis szünet után folytatta:- Meglepett, de a kisfiúval érkezett papírokkal ellentétben mi nem tapasztaltunk nála abnormális érzelmi dühkitöréseket! Természetesen még jó pár hétig eltarthat, mire érdemben elkezdhetjük vele a munkát. Remélem, minden rendben lesz, bár nehéz, nagyon nehéz. Úgyhogy nem kell nagydobra verni, kérem! Már másodszor említették nekem ezt a furcsa zeneszerszámot, úgyhogy gondolkodóba is ejtett, ha nem is kifejezetten orvosi szemszögből. Biztos, hogy ez volt az egyetlen lehetséges megoldás? Ki ver kit vagy mit? Istvánkát az élet, én meg a nagydobot, hogy a gyermeki lélek sérüléseit talán nem csupán a megszokott környezetéből való durva kiszakí- tással lehet orvosolni? És mi lesz Istvánkával, ha egyszer majd hazajön? Istvánka lesz majd, aki hazajön? V.- Jő estét kívánok, a család egyik ismerőse vagyok. Istvánkával szeretnék beszélni.- Miért nem az anyukája hívta7- Sajnos, gyengén beszél szlovákul, ezért megkért, hogy én telefonáljak.- Rendben, de csak ha szlovákul beszélnek!- De hát a kisfiú sem tud...- Dehogynem, pár szót már igen.- Kérem...- Anyu...- Szervusz Istvánka. Engem Szilviának hívnak és anyu egyik ismerőse vagyok. Megkért, hogy hívjalak fel, és mondjam el, nagyon sokat gondol rád. Néhány hét múlva, amint lehet, meg is látogat.- Jó, de mondja meg neki, hogy három hét múlva jöjjön, mert akkor már biztosan hazamegyek.- Megmondom, ne félj! Sokszor puszil téged és nagyon örül, hogy már jól vagy. Mert ugye jól vagy? Nevessél már egy kicsit, no!-Jó. Hihih... A vonal megszakadt. M. Csepécz Szilvia H alupáéknak két fiuk van: Zoltán, az idősebbik, huszonkét éves, öccse, István, tizenhét. Azonos szakmát választottak, egy helyen dolgoznak, a bécsi Aranycsengőben, a Restaurant „Zur goldenen Glock"- ban. Zoli rettentő büszke rá. Híres étterem az övék, műemléképület. Nagy emberek jártak oda: Schubert, Lehár Ferenc, Ferenc József tragikus sorsú fiának, Rudolf trónörökösnek a kocsisa, és ma is gyakran betérnek hozzájuk neves vendégek, hogy csak Belmondót említsük... Gyerekkorában Zoli sok minden szeretett volna lenni. Festő is. Nyolc évig tanult rajzolni. Művészi ambícióit nem adta fel végleg, de „materialista világban élünk - mondja meggyőzően -, s egy művész csak akkor lesz híres, ha meghal. ” Pincér lett. Ez volt az álma, de azzal a „kikötéssel”, hogy valahol külföldön. Szorgalmasan tanult németül. Mielőtt kikerült Ausztriába, Diószegen főpincéreskedett - tizenkilenc évesen. Jelenlegi helyét hirdetés útján találta - s boldogan ment pincérinasnak. Most már felszolgáló, s ha igaz, nemsokára talán főpincér lesz. A főnök megígérte. Ritka jó főnök az étterem tulajdonosa, Helmut Altinger út. Zoli három év alatt alaposan megtanulta a szakmát. Ha összehasonlítja az itthoni kiszolgálást az ottanival... nem az itthoni kerül ki győztesen.- Először is itthon hiányzik a kedvesség. Kint a főpincér szinte rábeszéli a vendéget az előételre, a főételre, a desszertre, érdeke, hogy minél nagyobb legyen a forgalma, hiszen ettől függ a fizetése. Az iskolában sok mindent tanítottak, de a lényeg - a gyakorlat - elsikkadt. Nem tanították meg a más nemzetek étkezési szokásait. Diószegen, ahol dolgozott, egyszer betévedt az étterembe egy francia vendég. A főétel után sajtot rendelt. Sajtot? Rendben. Amikor Zoli feltálalta neki a rántott sajtot, a vendég majd leesett a székről. Halupáék kisebbik fia, István, 1992 májusában követte a bátyját. Tizenöt éves volt, másodikos gimnazista. Inasnak ment, s közben végzi a pincériskolát - Bécsben. Másodikos. Az első évet kitűnő eredménnyel zárta. Szeretne ottmaradni, ha lehetséges, a bátyjával egy helyen.- Elsőben harminchaton kezdtünk, másodikban tizenkilencen maradtunk. Hároméves a képzés, s a három évfolyamban összesen öten vagy hatan vagyunk Szlovákiából. De szlovákiai magyar csak én egyedül. Az osztályunkban van két osztrák, a többi lengyel, albán, török, szerb, horvát. Pista ötödiktől tanult németül, s amikor lehetősége mutatkozott, hogy kikerül, rákapcsolt. Három hónap alatt megtanult még ezer német szót, de ez nem volt elég.- Mindent értettem, de beszélni nem tudtam. Most már folyékonyan beszélek. Az iskolában angolul és franciául is tanulok. Angolul jól beszélek és hasznát is veszem, mert az angol vendégekhez az ember nem szólhat németül. Feleltetés nincs! Félévenként vizsgáznak. A legtöbb tantárgy az ételekkel, italokkal kapcsolatos, ám megtanítják őket arra is, hogyan készítsék el az adóbevallást, hogyan kell vezetni az adókönyvet. • Ott is van borravaló?- Van. Még az inas is kap, ha otthagyják az asztalon vagy a zsebébe teHtePBm ííkmMm szik. Sőt, a főpincértől is kap. Istvánnak inasként szép fizetése van. A főpincér saját maga blokkol. Nem úgy, mint itt volt, hogy reggel átvettem az árut, este pedig leadtam, felelten százezer koronáért. Zoltán munkahelyén a főnök jelen van, a főpincémek minden egyes ételt és italt „levonalaznak”, esténként és hónap végén összeszámolják, s annak bizonyos százaléka a fizetésük. A két fiúval diszkréten nem beszélünk a keresetük összegéről. De ingyen kapják a lakást és a napi négyszeri étkezést. Reggel tíz előtt öt perccel kezdődik a munkaidő, délután háromtól hatig vagy hétig szünet van, majd tizenegyig szolgálják ki a vacsoravendégeket. Egyik fiúnak sem áll szándékában itthon dolgozni. • El is akarnak költözni?-Nem. • Hogyan képzelik el az életüket? Egész héten távol vannak, hajtanak és hétvégére hazajönnek Galántára?- Miért ne? Bécs egész héten olyan zsúfolt, hogy az ember nem talál parkolóhelyet. Péntek délután kiürül a város. Az emberek többsége - aki ott dolgozik - albérletben lakik. Hétvégén hazamennek, úgy, mint mi. Dolgozni ott akarunk, pihenni itthon. Vasárnap az étterem zárva van, hetente két napunk szabad. 0 Mindketten magyar iskolába jártak, de jól beszélnek szlovákul. Kint melyik nyelvnek veszik inkább hasznát?-A vendégek észreveszik a kiejtésemen az idegen akcentust - folytatja István kíváncsiak rá, hová valósi vagyok. Megmondom, hogy szlovákiai, de azonnal hozzáteszem, hogy magyar. Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok. Zoltánnak sohasem jutott eszébe, hogy osztrák állampolgár legyen, noha tíz évi ott-tartőzkodás után kérhetné az állampolgárságot. - Én szlovákiai magyar akarok maradni. Arra viszont gondol, hogy egyszer talán újra belevág valami vállalkozásba. Egyszer már belevágott. Kocsmát nyitott Vízkeleten. Tönkre is ment...- Mindenki tönkremegy. Ha az emberek a saját pénzüket fektetnék a vállalkozásba, rég feladták volna. Csakhogy kölcsönöket vesznek fel és húzzák a törlesztést... Az apa - negyvenhat évesen - munkanélküli. Egyelőre a megtakarított pénzüket szedegetik ki a bankból. Aztán majd csak lesz valami. A fiúk hazaadják a keresetüket, de:- Anyu a koszpénzt se akarja elfogadni, ám amit megkívánnak, amire szükségük van, azt igyekszünk megadni nekik • Járt abban az étteremben, ahol a fiai dolgoznak?- Nem is egyszer! • Nincs rájuk panasz?- Csak annyit mondhatok, ha belépek, azzal fogad a főnök, „hogy vagyunk, Halupka úr"? Magyarul szól hozzám, egy kicsit beszéli a nyelvet, valamikor sokat járt Magyarországra. Aztán odaszól a gyereknek, hogy „apunak sört"! • Büszke a fiaira?- Minden apa büszke lenne. Keményen fogtuk őket, de azért nem túl szigorúan. Zoli az első és egyetlen pofont tizenhét évesen kapta. • Mit követett el?- Megtudtuk, hogy Nyugatra akart szökni. Kopasz-Kiedrowska Csilla Kedves Olvasóink, ha úgy érzik, hogy életük, sorsuk fordulatokban hasonlóan gazdag, esetleg mások számára is tanulságos lehet, kérjük, jelentkezzenek szerkesztőségünkben vagy íijanak nekünk. Címünk: VASÁRNAP szerkesztősége, Pribinova 25.819 15 Bratislava. A borítékra írják rá a jeligét: EMBERI SORSOK. EMBERI SORSOK 1994 május 15 1/BSÉmBp
