Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-15 / 20. szám
Hektikás korunkban, mikor magyarszlovák viszonylatban sajnos nem a problémamentes, józan, baráti kapcsolatok teremtésén munkálkodók vannak többségben, ritkaságnak számít az olyan ember, aki nyíltan vállalja, hogy mindkét népnek, kultúrának egyformán elkötelezettje. Fukári Valéria ilyen ember. Magyar szülők gyermekeként született egy magyar faluban, Pozsonypüspökin. A szlovák nyelvet ő sem tanulta könnyebben, mint annyian mások, akik magyar iskolák híján szlovák iskolába kényszerültek a jogfosztottság éveiben. Mégsem maradt benne keserűség az elszenvedett pofonok miatt. Kitartott magyarsága mellett, ám a szlovák nyelvet második nyelvének érzi, a szlovák kultúrát - mint egyébként minden kultúrát - a sajátjával egyenrangúnak tekinti. Vajon mi lehet Fukári Valéria kettős (vagy tán többszörös?) kötődésének forrása? Mi ösztönözte és ösztönzi őt immár mintegy húsz éve a két irodalom, a két kultúra kapcsolatainak kutatására, a két nép közös múltjának feltárására? Beszélgetés a szlovák-magyar közös kulturális égbolt kovácsairól és szegeiről hét, mert ha figyelmesen és közelről, a forrásainál szemléljük - kiiktatva magunkból az iskolás kliséket és saját korunk hordalékát - akkor megszabadít téves előítéleteinktől, és megtanít arra, hogy saját problémáinkat más távlatból, más nézőpontból is lássuk, mérlegeljük. • Ezek után mely korok, mely témák kezdték el foglalkoztatni?- Először századunk első felébe s a múlt század végére vitt az utam. Egy barátnőm gyerekkori emlékkönyvében találtam rá a szlovák irodalomtörténész és költő, Stefan Krcméry Babits Mihály halálára írt versére. Krcméry 1941 augusztusában itt, ebben a nemzeti indulatoktól megbomlott hazai és középeurópai térségben, az egyetemes kultúra és emberség őrzésében, a kora fölé magasodó „csak európai”-t búcsúztatja az elhunyt Babits- ban, s a szellemi, a műveltségi, a babitsi „igazi haza” égboltjának jelzéseként „aranyló ív”-et von nyugattól kele• Mikor és milyen körülmények között szűnt meg ez. a multikulturális egység?- A 19. század nacionalizmusai hozták magukkal azt, hogy önmaga a nyelv - ami addig „csak” nyelv volt, kommunikációs forma és a tudás megszerzésének eszköze - egyszeriben politikum lett. Elhomályosult a szellemi egység érzékelése, mert éles fénybe kerültek a különbözőség kérdései és szükségletei. Ezek aztán a politika porondján ellentétekké éleződtek ki. Többek között annak következtében, hogy a politika erői nem voltak felkészülve a kiegyezésre, a nemzeti és egyetemes érdek valamilyen újfajta összehangolására. A különbözőségekben - mindenfajta különbözőségben! - emberi mivoltunk folytán mindig ott rejlenek az ellentétek lehetőségei, ez természetes. A baj az, ha ezeket kiküszöbölni, „megoldani” akarjuk, ami képtelenség; ahelyett, hogy elfogadnánk, s kezelni, valami módon meghaladni igyekeznénk őket. • Ön szerint van lehetőség, a régi korok mintájára, egy új szellemi és kulturális egység megteremtésére a szlovákok s magyarok között?- Azt hiszem, nincs más választásunk, ha épek, fejlődőképesek akarunk lenni. Mindig és mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy legyen fölöttünk valami, ami figyelmeztet: többek vagyunk önmagunknál. Ez a közösségekre, népekre, nemzetekre is vonatkozik; a demokratikus keretekben élő népekre tán méginkább, hiszen a szabadság, egyenlőség érzeteit tápláló demokrácia védtelenebb az ellentétek kirobbantásának a- Egyetemi éveimben, mint magyar-szlovák fi- lológusjelölt kezdtem tanulmányozni a magyarszlovák irodalomtörténeti kapcsolatokat, de az egyetem elvégzése után, a hatvanas években, már nem a megkezdett vonalon mentem tovább. Ekkor ugyanis a kortárs irodalom kötötte le a figyelmemet. Csak nagy kerülővel, s egy, az életünkbe ismét durván beleszóló politikai zajlás következtében tértem vissza az eredeti témámhoz. Csehszlovákia szovjet megszállása után ugyanis igen sokakkal együtt politikai feketelistára kerültem. Ez azt jelentette, hogy többé nem publikálhattam. Egy ideig ugyan a munkahelyemen, kiadói lektorként, még foglalkozhattam irodalommal, de eljött annak is az ideje, hogy igazgatóm - bizonyos nézetkülönbségek, úgymond, „kiküszöbölésére” - élt a politikai okokból hátrányosan megkülönböztetett egyénekre akkoriban gátlástalanul alkalmazható lefokozás módszerével. így hosszú évekre elintézte, hogy ott se végezhessem a képesítésemnek megfelelő munkát. Volt ugyan két olyan hetilap - az Üj Ifjúság és a Hét - , ahol némi idő elmúltával közöltek tőlem apró írásokat, arról azonban a konszolidáció két évtizedében szó sem lehetett, hogy nálunk bárhol is valami nagyobb munka közzétételére számíthattam volna. A szakmából való kiebrudalásnak szánt letiltást és lefokozást én mégsem kitaszítottságként éltem meg. Már azért sem, mert mint szinte mindent az egész elmúlt korszakban, ezt a területet meg különösképpen, az osztályharcos ideológia uralta, amelynek diktátumával és gyakorlatával középiskolás korom óta folyamatosan összeütközésekbe kerültem. Tehát nemigen publikálhattam volna én a szakmán belül sem, a konszolidációs időszak publikálási feltételét; nézeteim úgynevezett önkritikus megtagadását pedig nem fogadhattam el. • Egyfajta ellenálló pozícióba vonult vissza?- Ezt így nem mondhatnám, mert nem lenne pontos. Én a magam módján, ha úgy tetszik, tulajdonképpen, mindig ellenálltam. De alapjaiban a dolog összetettebb volt. Az új rendszer szociális célkitűzései középiskolás koromban megfogtak, úgy éreztem, összhangban vannak a kereszténységgel, amelyben nevelkedtem. Annál kevesebb tiltakozást váltottak ki azután bennem az osztályharc „igéi” és gyakorlata: lett légyen szó akár ifjúkori pajtásról, akit - miután a családját műhelyüktől, házuktól már megfosztották - még sokáig hátrányos megkülönböztetésben részesítettek a hatóságok; avagy az osztályharc és a diktatúra szempontjainak érvényesítéséről a történelemfelfogásban s tanításában. Az érettségi osztályban pl. komoly gondot okoztam tanáraimnak. Történelemből, a kedvenc tantárgyamból, ugyanis bukásra álltam, azaz osztályozhatatlan voltam, mert szegény történelemtanárunk, ha kihívott, mindig csak azt a „feleletet” kapta tőlem: Tessék nekem beírni az elégtelent, mert én sem befogadni, sem reprodukálni nem tudom azt, amit a tankönyv és a tanár úr nekünk történelemként tanít. Ma már tudom, hogy a tankönyvek embertelen szövegeinek eredője nem kizárólag az akkori évek szellemisége volt. Az első világháborúval meghasadt egy folytonosság, amelyet aztán tátongó űrré szélesített a második világháború, a nemzeti szocialista ideológia szellemisége. Ez a szellemiség a háború után is hosszú időre megmaradt; a győzők és új rendcsinálók a saját eszméikkel együtt lélegezték be, éltek vele intézkedéseikben, tevékenységükben. • A letiltás és az említett felismerések vezették tehát vissza a történeti stúdiumokhoz?- Igen, azt hiszem, az embertől igazán csak az vehető el, amit maga is felad. Én nem adtam föl a szakmámat, s úgy érzem, végül megtapasztalhattam azt, amiről a régi latin mondás úgy tartja: Bona rérum adver sarum mirabilia azaz: A bal- szerencse jótéteményei csodálatosak. Idegenkedve a korszellemtől, aztán kitiltva a szakmából visszatértem oda, ahol kezdtem: a mi közös szlovák-magyar múltunkhoz. S egyenesen a forrásokhoz: a levéltárakba. Az észrevétlen, csöndes, elmélyült munkához, amitől senki nem tilthatott el. De mielőtt teljesen beleástam volna magam a különböző levéltárak anyagaiba - persze, csak a munkahelyem kötöttségeitől mentes szabadidőmben, meg évi szabadságaim idejére - nagy erőt meríthettem egy irodalmi-szellemi találkozásból. Ezt sajátságos, szintén a balszerencsémmel összekötött módon a publikálási letiltásomra épp a legéberebben ügyelő akkori Üj Szónak, közvetlenül azonban egy jóindulatú szerkesztőjének, Kövesdi Jancsinak köszönhetem. Ó keresett meg azzal, hogy fordítsak francia elbeszéléseket. Nem sokáig fordíthattam, mert az éber főnökség közbelépett, mégis ez az apropó segített hozzá, hogy rátaláljak Marguerite Yourcenarra, akit a világ csak később ismert meg, amikor a francia akadémia története során először választott az ő személyében nőt a sorai közé. írásait olvasva az volt az érzésem, hogy nem is egy író, hanem maga a történelem szól hozzám, szavai és szófűzései a tudásnak és kiegyensúlyozottságnak századok érlelte mélységét és biztonságát éreztették meg velem. Ez a találkozás erősített meg a történelem szeretetében s mindabban, amit ifjonti lázadásaim idején még csak sejtettem; hogy a történelem a szabadság, a szellemi felszabadulás iskolája létig a faji és nemzeti sötétségbe zuhant Európa fölé. Ez a vers Kréméry életútjának, művének s az ő nemzeti-emberi-lelkiismereti drámáinak, valamint a Babitséval rokon szellemiségének hosszan tartó kutatására késztetett. Az eredmény egy nagyobb tanulmány lett, amely - mivel idehaza nem fogadták el közlésre - Magyarországon jelent meg. Majd Kréméry ifjúkorát, őseit, genealógiáját kutatva figyeltem fel a nagy múltú pozsonyi líceum és teológiai akadémia történetére. Erről szóló dolgozatom egy Pozsony iskoláinak történetét bemutató kötetbe készült, amely azonban pénz híján ma is kéziratban hever. Ugyanitt, a pozsonyi líceum levéltárában akadtam rá a magyar irodalom egyik legnagyobb kritikusának, Schöpflin Aladárnak ifjúkori nyomaira, s ezeket, meg az ő mindkét ágú ősei életét kutatom azóta is - már mintegy tíz éve - azzal a céllal, hogy Schöpflinnek e döntő, ám a magyar irodalomtörténetben teljesen ismeretlen gyermekkori s pályakezdő életszakaszáról, családjáról, gyökereiről monográfiát írjak. Ebben szeretném majd felhívni a figyelmet azokra a sajátos vonásokra is, amelyekkel a schöpflini mű is, szerzője felvidéki származásának okán és folytán, gyarapította a magyar műveltséget s a magyar irodalomról való gondolkodást. Végezetül a Kréméry- és Schöpf- lin-ősöket egészen a 17. illetve a 18. század elejéig követő levéltári búvárlásaim során gazdag és tanulságos magyar, szlovák meg német nyelvű művelődéstörténeti anyagot gyűjtöttem be. Ezt is szeretném feldolgozni magyarul, szlovákul esetleg németül... • Milyen tanulságokat szűrhetünk le a 250 év előtti kor szellemi életéből a mai kor számára?- Először is azt, hogy szellemiekben, kultúrában mindig Európához tartoztunk, annak integráns része voltunk. Ha geopolitikai fekvésünk másféle módon is befolyásolta gazdaság- és politikatörténetünket, szellemi és kulturális vonatkozásban kétségtelenül az európai műveltség égboltja alatt éltünk. Ennek igen beszédes emlékei lelhetők fel azokból a századokból a levéltárakban, az élet összes területére vonatkozóan. A másik fontos tanulság, hogy az a kultúra, ami itt, az akkori Felső-Magyarországon virágzott, multikultúra volt. Itt a latin égisze alatt három nyelv (magyar, szlovák, német), de mégis egységes európai szellem honolt. És ez az az alap, amelyre a mi közös szellemi, kulturális folytonosságunk épülhet. Egyúttal olyan kincsünk ez, amivel nem éppen szegényen térhetnénk vissza a manapság, egyelőre szóban, sokat emlegetett Európába. lehetőségeivel szemben, mint például a rendi társadalom volt, amelyben a hierarchikus fölépítés folytán is meglehetősen természetesnek számított a különbözőség. Ma tehát a népeknek és nemzeteknek - sokkal inkább, mint valaha - tudniok, érezniük kellene, hogy egy maguknál nagyobb egységnek, illetve egységeknek a részei. „Mert nem öli akkor, hanem gazdagítja egymást; egyik nyelv a másikat, egyik műveltség a másikat. És olyanok lesznek mint külön színek a szivárványban" - miként Babits húzta fölénk, még 1919-ben, annak a már említett szellemi, műveltségi „igazi hazá”-nak égboltját, amely haza fölé Babits halálának időpontjában, a későbbi nagy elsötétüléskor vonta a maga „aranyló ív”-ét Krcméry. Ezt a szellemi hazát itt, Közép-Európában kölcsönösen kellene építeniük mindazoknak, akiket múltjuk a kultúra és a szellemiség közös szálaival köt össze. Magyaroknak, szlovákoknak, cseheknek, osztrákoknak. Ennek természetesen semmi köze az államhatárokhoz. Hadd említsem meg közös múltunk s megtisztulási lehetőségeink egy, időben hozzánk közelebb álló tanúságtevőjét. 1968-ban, amikor a reformmozgalom demokratikus fuvalmaira ugyancsak lábra kelt nálunk a sovinizmus, engem különösen aggasztott az, hogy írástudók is részt vettek a gyűlölködés szításában. Egy szlovák író például a szlovákság magyarokkal szembeni „ mitologikus gyűlöleté”-ről értekezett a kulturális sajtóban, nagy indulattal, írtam akkor az ellene szót emelő Michal Chorváth irodalomtörténésznek. Az ő 1968. június 4-én keltezett válaszleveléből idézek. „...Túróéból származom, azokból a „vad” pánszlávokból, nagyapám luteránus lelkész volt, nemzetébresztő. A magyarokkal szembeni összes előítélet szellemében nevelkedtem, és rettenetesen sokáig tartott, amíg megszabadultam tőlük. Teljesen csak akkor ráztam le ezeket az előítéleteket, amikor elkezdtem gondolkodni a szlovák nép jövőjéről. Az elemzésből világos lett előttem, hogy az igazi politikai függetlenséget csak akkor érheti el, ha szót ért, megegyezik a szlovákiai magyarokkal. Ebből a szemszögből vizsgáltam meg a kérdést történelmileg és politikailag, és úgy vélem, az eredmények a megegyezés mellett szólnak...Végül azt hiszem, hogy a szlovák és a magyar középkor tanulmányozása, ha valóban elmélyült lesz, nagyon sok közös vonást fog találni a múltban, a kultúrában, a nyelvben, a néprajzi és társadalmi típusban...A szlovák részről ma megnyilvánuló soviniszta kitöréssel ne hagyja magát elriasztani. Ez egyesek dolga, nem az egész népé...De a megegyezés be fog következni, belátható időn belül, a körülmények kikényszerítik. ” ^ Forgott Szilvia (Méry Gábor felvétele) INTERJÚ 1994, május 15. l/BSä/TIBD .„ mint külön sémik a szivárványban... ukári
