Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-01-09 / 2. szám

HÁZUNK TÁJA A palántanevelés ABC-je A siker feltételei A palántanevelés közbeiktatásával végzett szaporítás elsősorban a paprika, paradicsom, a korai sza­badföldi káposztafélék, a sárga- és a görögdinnye, a spárgatök, vala­mint néhány nagyon apró magvú és lassan csírázó zöldségfajta (pl. a gumós zeller) termesztésében ja­vasolható. Előnyei A palántanevelés előnye a ko­rábbi szedés kezdetén kívül a pa­lántanevelés időszakában elérhető anyag-és munkaköltség megtakarí­tása, s a szabadföldi területhaszno­sításban mutatkozó 1-2 havi idő­megtakarítás. A palántaneveléshez szükséges munkák közül elsősor­ban a következőkre összpontosít­sunk:- a magvetésre használt talaj elő­készítésére;- a tápkockákba kerülő keverék előkészítésére;- a magvetés időpontjának helyes megválasztására;- a palánták ápolására;- az állománysűrűség meghatáro­zására;- a végleges helyre történő szak­szerű kiültetésre. A talaj előkészítése A szaporításra alkalmas terüle­tet, illetve a talajkeveréket a követ­kező tényezők figyelembevételével válasszuk ki: a talaj (-keverék) hu­musztartalma, vegyi reakciója, táp­anyag-ellátottsága, a negatív ténye­zőktől (kártevők, kórokozók, fejlő­désre káros vegyszerek) való men­tessége. A felsorolt követelményeket fi­gyelembe véve legcélszerűbb a tő­zegalapú, műtrágyákkal dúsított keverék használata. Magvetésre a következő keverékek ajánlhatók: a) 50 % tőzeg (amennyiben szer- vesanyag-tartalma 60 %-nál ki­sebb, akkor arányosan legyen több) + 50 % homok (lehetőleg fo­lyami); a szükséges tápanyagok fe­dezésére köbméterenként kb. 0,60 kg szénsavas ammóniát, 0,75 kg szuperfoszfátot, 0,25 kg kénsavas kálisót adjunk. Gyenge minőségű tőzeg haszná­latakor tápanyaghiány-tünetek lép­hetnek fel, ezért adjunk a keverék­hez 10 % földdé érett (melegen ér­lelt) istállótrágyát. Ebben az eset­ben műtrágya nem kell. Amíg istállótrágya-mentes keve­rékkel nincs tapasztalatunk, legcél­szerűbb az alábbi keveréket hasz­nálnunk: b) 40 % tőzeg + 50 % homok + 10 % istállótrágya. Fertőtlenítés A biztonságos palántanevelés elengedhetetlen feltétele a talajfer­tőtlenítés, amelyet gőzöléssel, illet­ve vegyszerekkel végezhetünk. A gőzöléssel történő fertőtlení­téssel (95-100 C-fokon) csaknem minden élő szervezetet kiölünk a talajból, s így a fertőtlenítés után (2-3 hétig) biológiailag teljessen passzívvá válik. Hátránya az is, hogy költséges berendezéseket igé­nyel. Napjainkban ezért a vegysze­res talajfertőtlenítés került előtér­be. Legismertebb készítményei a Vápám és a Basamid. Tudni kell, hogy a legjobb talajfertőtlenítés is csak akkor ér valamit, ha a műve­lőeszközök, a tápkockakészítő be­rendezések, a szállító- és a szaporí­tóeszközök fertőtlenítésére is állan­dó gondot fordítunk. Ezt 4 %-os formalinnal történő lemosással, áz- tatással könnyen elvégezhetjük. A talajfertőtlenítés következté­ben a talaj ammóniumnitrogén- szintje hirtelen emelkedik és a nö­vények igen gyors fejlődésnek in­dulnak. A fertőtlenített talajt ezért a kezelést követő 2-3 hónapban nem szabad nitrogénnel trágyázni, ajánlatos viszont bőségesen ellátni kálisóval. A vetés befejezése után a magágy felületét komposzttal vagy egyéb, nagyobb vízmennyiség befogadásá­ra alkalmas keverékkel vékonyan takarjuk, majd langyos vízzel ön­tözzük meg. A mag közvetlenül a tápkockába is kerülhet. Ennek az az előnye, hogy a tűzdeléssel járó munkatöbb­letet megtakaríthatjuk. Hátránya viszont, hogy a magvetés időpontjá­tól kezdve lényegében nagyobb pa­lántanevelő szükséges, ennek a fű­tése pedig többletkiadással jár. Feldolgozta: Csiba László (Folytatjuk) Offenburg, Rajna-vidéki német kisvárosban ma is áll a szobor, amelyet a környék hajdani földművelői Francis Drake-nek, Erzsébet angol király­nő nagy becsben álló admirálisának emeltek. Szerintük ugyanis a híres tengerész hozta be kontinensünkre legelőször amerikai őshazájából a krumplit. Mások viszont Pizarro spanyol zsoldosvezérnek tulajdonítják az érdemet, aki már legalább ötven évvel előbb, 1520-ban meglepte honfi­társait az értékes gumóval. Az agrártörténészek hitelt érdemlően bizonyították, hogy miként a mér­hetetlen arany, a krumpli is az inkák kincse volt. Ők nemesítették ki egy vadon termő nö­vényből, és tőlük, a mai Peru földjé­ről indult világhó­dító útjára. „Termesztésre érdemes, jó eleség- növény“ - írta róla Bauhin Gáspár svájci botanikus, de míg ezt konti­nensünk közvéleménye elfogadta, sok víznek kellett lefolynia Európa folyóin. „Dohány és burgonya - panaszolta 1816-ban a Magyar Kurír - csaknem egy időben jöttek Európába. Amannak alig kellett 200 esztendő, hogy mindenüvé elterjedjen: ennek 200 esztendő is kevés volt, hogy végre eltűrjék.“ Már Francis Órake is mindent megtett a „varázserejű gyógygumók“ termesztése és népszerűsítése érdekében. Hajóin, mivel rájött, hogy kitű­nő ellenszere a skorbutnak (C-vitamin hiányból ered), kötelezővé tette a burgonyából készített ételek fogyasztását. A félreértést, illetve a kezdetben papasznak nevezett új növény iránti ellenszenvet, az okozta, hogy akik Európában először találkoztak vele, nem a gumóját, hanem mérget tartalmazó zöld bogyóit ették meg. így azután még azoknak is elment a kedvük a „fertelmes kutyátoktól“, akik betegség nélkül átvészelték a könnyelmű kóstolgatást. Jellemző volt az új növény iránti bizalmatlanságra, hogy több országban magának az uralko­dónak kellett meggyőznie a parasztokat a krumpli ártalmatlanságáról, előnyös tulajdonságairól. Franciaországban például a híres „napkirály“, XIV. Lajos egy fogadás alkalmával burgonyavirágot tűzött a gomblyuká­ba. Poroszországban Nagy Frigyes úgy próbálta megtörni a közönyt, vagyis jobban mondva az újvilágból származó gumók iránti rettegést, hogy egy óriási tömeg előtt nagy tál főtt burgonyát kebelezett be igen jó étvággyal. A nép persze csak nagyon nehezen szokott rá a krumplira, noha később annál jobban megszerette. A franciák Burgundiában honosították meg és lendítették fel termesztését. Hozzánk is ebből a tartományból jutott el (a Bourgogne szóból ered magyar neve is), 1665-ben. Honnan ismerjük ennyire pontosan az érdekes dátumot? Ebben az esztendőben nevezte ki ugyanis a császár a magyar részek nádorává Weselényi Ferencet. Azt pedig a história is följegyezte, hogy a nádor első hivatali ügye a tarisznyájukban titokzatos gumókat behozó protestáns deákok miatt támadt. Az ilyen módon első, hazai „krumpli­importőröket“ ugyan nyomban tömlöcbe zárták, de aztán maga a nádor hallgatta ki őket, és a deákok meggyőző érveinek hatására az új növényt pártfogásába vette. Csakhogy hiába engedte szabadon és jutalmazta meg a „svábtök“ apostolait (ui. akkor a német Grundbirne elferdítéséből földi körtének és svábtöknek csúfolták a jobbágyok a „nem embernek való“ gumókat), hazánk földjén sem kapkodtak utána. El kellett még telnie jó néhány esztendőnek, amíg földművelő népünk úgy-ahogy megbarátkozott a kartiflinek, földi almának, pityókának, krumpérnak és végül krumplinak is elkeresztelt gumós növénnyel. A hazai ízlés csak nagyon nehezen kedvelte meg. Erről tanúskodnak a lassan feledésbe merülő szólásaink, közmondásaink is: „Se jó, se rossz, olyan mint a krumpli.“, vagy „Szegény embernek szegény a sorsa, krumpli az ebéd, tök a vacsora“. Kontinensünk azóta nemcsak elégtételt szolgáltatott a hosszú időn át lenézett és mostoha sorsú kapásnövénynek, de jó néhány országban a krumpli szinte nemzeti eledellé lépett elő. Soltész Lajos Egy kis agrarlörtenet A „négyszázéves“ burgonya Kedvelt örökzöldjeink, a fenyők kö­zött is akadnak mérgező alkaloidokat, rosszullétet, sőt halált okozó glikozido- kat tartalmazó fajok. Közülük a legve­szélyesebb, legerősebb toxikus hatású a természetben szabadon növő, par­kokban, kertekben is gyakran telepí­tett A tiszafa ága és termései Tiszafa A tiszafa (Taxus baccata) 10-17 méterre megnö­vő tűlevelű, esetenként terebélyes bokor; élősö­vényként is nevelhető. Árnyékot, meszes talajt kedvelő faj. Az alacsonyabban fekvő helyeken gyertyános tölgyesekben, hegyvidéken jegenye­fenyővel elegyes bükkösökben nő. Nálunk ter­mészetes élőhelyei a Kovácsi-dombok, a Szádel- lői völgy, helyenként a Bódva mente. Puha, 30-35 mm-es, örökzöld, fénylő, hegyes levelei fésűsen két sorban állnak. Termős (női) virágai magánosak, március-áprilisban nyílnak. Magjuk fekete; piros húsú, kehely alakú magbu­rok (arillus) védi. Az édeskés maghúst kivéve a növény minden része mérgező, elsősorban a magok tartalmaznak jelentős mennyiségű toxi­kus anyagot. Hatóanyaga a taxin nevű alkaloid és egy szívbénulást okozó glikozida, a taxikatin. A mérgezés napján vagy másnap bekövetkez­het az állatok elhullása. Ezt megelőzően az álla­tok csikorgatják a fogukat, folyik a nyáluk, vére­set vizelnek, a szarvasmarhák felfúvódnak, meg­figyelhető a pupillák tágulása is. A szakirodalom szerint a „Sertéseken hányás, véres hasmenés, remegés, izomrángások, a hőmérséklet emelke­dése, erős izzadás, szívműködés gyengülése, majd általános gyöngeség és tompultság figyel­hető meg.“ Ha az állatokba nagyobb mennyiségű toxikus anyag jut, akkor heves izgatottság lesz rajtuk úrrá, görcsök lépnek fel és légzésbénulásban 1- 2 óra alatt elhullanak. Halálos adag a szarvasmarhánál 500, sertésnél 75-80, kecskénél 400, a juhoknál 150-250 g. A tiszafa alkaloidjaira, glikozidjaira legérzéke­nyebbek a lovak, náluk a letális adag 150-400 g. Parkjainkban a nálunk őshonos tiszafán kívül egy rokon fajt, a Japánból származó Taxus cus- pidatat is ültetik. Ez valószínűleg még több toxikus anyagot tartalmaz, mint európai roko­na. Az egyedüli védekezési mód a megelőzés; ál­latainkat ne engedjük tiszafák közelébe, lovat ne pányvázzunk ki alajá. A tiszafa védett faj, ezért természetes élőhelyén vagy a köztereken kivágá­sa, csonkítása tilos, büntetik. (Megjegyzendő, hogy az egyik amerikai faj kérgéből készült kivonattal (fantázianeve „Ta- xol“) rákos szöveteket próbálnak - kísérletileg - gyógyítani.) -r­a) porzós virágzat; b) a porzók, pollenzsákok­kal; c) a tiszafa magja, az édeskés, piros mag­köpennyel (P. R. rajza) Gyümölcsfáink és a mikroklíma Gyümölcstermesztéskor, a gyü­mölcsfajok és fajták megválasz­tásakor tekintetbe kell vennünk a termőhely éghajlati viszonyait - a mikroklímát. Ez nem más, mint az adott hely légköri álla­potainak, időjárási jelenségei­nek rendszere. Az időjárás min­denütt változik, de csak bizo­nyos határok között, mégpedig a helyre jellemző, sajátos tulaj­donságaitól függő mértékben és módon. Ezek a keretek jelentik a helyi mikroklímát. Vannak napos és árnyékos, szeles és szélcsendes, száraz és nedves fagyveszélyes és fagymentes he­lyek, s ezek bármilyen időjárás mellett megőrzik eredeti jelle­güket. Gyümölcstermesztéskor, főleg a kisebb-nagyobb gyü­mölcsös telepítésekor ezt min­dig szem előtt kell tartanunk. Aligha járna munkánk siker­rel, ha például a melegkedvelő vagy fényigényes fajokat (faj­tákat) nem a megfelelő helyen (hanem fagyzugokban, árnyék­ban), s a megfelelő feltételek között termesztenénk. A gyümölcstermesztés szem­pontjából a napfénytartamnak, a hőmérsékletnek, a csapadék­nak és a szélviszonyoknak van kiemelt szerepük. Most pedig tekintsük át az egyes fajokat fényigényük sze­rint: Határozottan fényigényes fa­jok: az Őszibarack, a körte, kaj­szi, mandula, füge, dió, málna. A fajtákon belül is van különb­ség. A kajszifajták közül pél­dául fényigényesebb a Rózsa kajszi, mint a Magyar kajszi. Nem kíván egész napi megvi­lágítást, de a nagy árnyékolást nem tűri a meggy, szilva, ring­ló, naspolya, az alma, a szeder, berkenye. A legkevésbé fényigényes fa­jok a ribiszke, köszméte, az áfo­nya, a mogyoró. Ezek félárnyé­kos területeken is díszlenek. Sík vidéken minden hely egy­formán napos, kivéve a magas fák és épületek árnyékát. Ha ilyenek vannak kertünkben, ak­kor azoktól lehetőleg csak déli irányban telepítsünk gyümölcs­fát. Jó tudni, hogy időtartam­ban minden lejtő kevesebb na­pot kap, mint a síkság, mert az év és a nap bizonyos szakában maga a lejtő vet árnyékot ön­magára, mégpedig annál hosz- szabb ideig, minél meredekebb. A legrövidebb idejű és leggyen­gébb napsütést az északi lejtő kapja. Ugyancsak kedvezőtle­nek az északnyugatnak, az északkeletnek lejtő területek is. Bár nem a legrosszabbak, de nem is elsőrendűek a keleti és a nyugati lejtők. Legjobb a dé- lies (délkeleti, déli, délnyugati) fekvés és mérsékelt lejtés. Víz­hiány esetén azonban a déli lej­tő is lehet kedvezőtlen, mert az ottani erős sugárzás és maga­sabb hőmérséklet víz nélkül ká­ros a gyümölcsre. Ezért, ha bár­hol is jó napos termőhelyet vá­lasztunk, annak vízellátásról gondoskudnunk kell. (Folytatjuk) Miklós Dénes kertészmérnök

Next

/
Oldalképek
Tartalom