Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-05-08 / 19. szám

1994. május 8 PUBLICISZTIKA A humánum napja Régi, bölcs, a történelem által többször bizonyított igazság: az em­beri gondolkodás az értékek vonzásában fejlődik, s az emberi közös­ségek megtartó alapjai szintén csak az értékek. Az értékek kötnek minket múltunkhoz, ezek jelenthetik a jövő irányait. 1942. május 15-én nemcsak az időjárás volt szeles, esős, kellemet­len, rideg fuvallatok borzolták fel az akkori szlovák állam társadalmi és politikai életét is. A szlovák parlamentben ezen a napon egy tör­vény volt születőben, amely a Harmadik Birodalom törvényeinél is keményebben érintette az állam polgárainak egy részét, konkrétan a zsidóságot. A nemzeti kizárólagosságtól elvakult szlovák politiku­sok - nem először és nem utoljára - meg akarták mutatni, ki az úr ebben az országban. A szlovák parlament képviselő hölgyei és urai pedig - ismét csak nem először - nem akarták vagy nem merték tu­datosítani, hogy nem létezik szelektív diktatúra, mint ahogy nem lét­ezhet szelektív demokrácia sem. Ha az erőszak, a másokkal szembe­ni gyűlölet valahol áttöri a gátat, nincs garancia arra, hogy az intole­rancia nem ismétlődhet meg bárhol, bárkivel szemben, s nem burjá­nzik el annyira, hogy az egész társadalom demokratikus létét ve­szélyezteti. A szlovák parlamentben ekkor egyetlen magyar képviselő foglalt helyet, Esterházy János. Értekezhetnénk most itt, ezen a ponton a magyar politika útkereséseiről, bukdácsolásairól az első Csehszlovák Köztársaságban; beszélhetnénk arról, hogy Esterházy, maga is arisz­tokrata származású lévén, nem volt pozitívan elfogult a zsidóság iránt. A tényeket kell azonban mindenekelőtt szemüOgyre vennünk. Ott, abban a kulcshelyzetben Esterházy egyértelműen és határozot­tan nemet mondott. Nemet arra, hogy másokat származásuk, anya­nyelvűk, hagyományaik, kötődéseik miatt megkülönböztessenek, ül­dözzenek. Ha értékekről beszélünk, meggyőződésem, hogy a régieket fel kell mutatnunk, s egyben újakat is kell teremtenünk. Mivel a szlová­kiai magyarságnak a jelen pillanatig nincs legitim regionális, sem kulturális parlamentje, ügyeinek legközvetlenebb képviselője az MKDM-Együttélés koalíció szlovák parlamentben szolgálatot telje­sítő képviselőcsoportja. Ez a testület pedig úgy döntött, hogy az új értékek teremtésében a legjobb hagyományainkra kíván támaszkod­ni. Ezért amikor felmerült, hogy a szlovákiai magyarságnak saját ün­nepekre, belső értékei újabb és újabb megtalálására és felmutatására, öntudatának erősítésére is szüksége van, a gyűlölet fent leírt eluta­sításához nyúlt vissza, s nyilvánította május 15-ét a humánum, a to­lerancia ünnepévé, a Szlovákiai Magyarság Emléknapjává. Egyben így, a sajtó útján is kér minden jóakaraté embert eme kezdeménye­zés támogatására: a szlovákiai magyarság május 15-én önmagát, sa­ját értékeit, múltját és jövendő reményeit tisztelje meg. Azzal, hogy csöndes méltósággal, összejövetelek, kulturális rendezvények szer­vezésével ünnepel. Hasznos lenne ezen a napon konkrét pozitív példákat is felmutat­ni. Ezért alapította meg a 14 képviselő a Pro Probitate (a helytállá­sért) díjat, amelynek előkészítésére Nagy János szobrászmestert kér­te fel. ezért akarja ezt a díjat minden év május 15-én átadni annak a szlovákiai magyarnak, aki életművével jelentősen hozzájárult a honi magyar közösség megerősödéséhez, öntudatának emeléséhez, jövőképe pozitív formálásához. Ezért hozták létre illetményük egy részéből a Helytállásért Alapítványt, amelyből az emléknappal kap­csolatos kutatásokat szeretnék finanszírozni. A szavak mellett tettekre is szükség van. Átgondolni lehetősége­inket, tenni azért, hogy ne a meghasonulás, a széthullás, de az össze- kovácsolódás, a felemelkedés várjon ránk. A szívünkben pedig próbáljuk meg elhelyezni emléknapunkat, május 15-ét. / D O C s A P D A Az ember megpróbálja béklyóba verni az időt. Pontos időmérő szerkezeteket alkot, percekben, órákban, években gondolkodik. A fotóművész életünk egyetlenegy pillanatát fekete-fehéren rögzűette. Pontos idő. Valóban pontos? Ha Pozsony, Budapest kronométerei tíz órát mutatnak, Moszkvában már dél van, tőlünk Nyugatra viszont egy vagy több órával kevesebb. A legszemléltetőbben a berlini világóra mutatja időmérésünk viszonylagosságát. Őseink nem töprengtek a percek, az órák múlásán. Szülőfalum­ban még a gyermekkoromban sem mérték órákban a napot. A gazdának pirkadatkor a hajnali harangszó jelentette a nap kez­detét; a déli harangszó megfelezte; az esti a nap végét jelezte, így telt élete, a harangszó szabta határok között. Nem volt szük­sége órára, az időt a Nap állása, az árnyék hossza szerint mérte. A napórától a homokórán át hosszú út vezetett a mi kvarcó­ránkig, a még tökéletesebb atomóráig. Ez az út a tudomány dia- dalútja volt; s korántsem értünk a végére... A mai legtökélete­sebbet a még tökéletesebb váltja majd fel. Pontos idő... Létezik egyáltalán? Az iskolában fejünkbe sulykolták, hogy egy nap huszonnégy óra, egy év háromszázhatvanöt nap. Valóban így van? Dehogy! Hisz minden negyedik év szökőév, azaz egy nappal hosszabb. így a valóságban egy esztendő háromszázhatvanöt nap meg még egy negyed... Lám, lám! Az emberi életet is években, időben mérjük. Ez lenne hát az iga­zi értékmérő? Aligha, hiszen - mint minden - az idő is viszonyla­gos. Óráink a delet is máskor mutatják nyáron és máskor télen - miközben Földünk a saját tengelye, illetve a Nap körüli pályá­ja mit sem változott. Az időt próbáljuk hát becsapni? Már azt is? Hiába akarnánk késleltetni, vagy akár siettetni az időt. A Nap nem az óráink szerint kel, nem is aszerint nyugszik... (zsilka) Múltunknak igaz egyénisége volt Marek A Honti Lapok 1914. évi 22. száma méltatja e jeles embert abból az alkalomból, hogy azon év június elsejével megvált Hont vármegye alispáni székétől, udvari tanácsosi tisztségétől és hatvan­évesen nyugalomba vonult. Száraz életrajzi adataiból idézve: 1855. no­vember 15-én született Paláston. Szolgabíróként 1876. február 17-én lépett hivatalba. 1906-ban megyei alispánná választották. Tényleges szol­gálati ideje 38 év, de mivel a megyei szabályren­delet alapján az 1896-os millenniumi év három évet, az 1906-os ún. nemzeti ellenállási év két évet jelentett, így 41 szolgálati év után kezdte nyugdíjas éveit. Szolgálatba lépésének idején már végüket jár­ták a régi vármegyei tradíciók, amikor a „törzsö- kös” vármegyei urak örökölték ezt a címet. A le­csúszott úrfiakat lassan a nép fiai, a közért szol­gálni akaró és tudó emberek váltották fel. Ilyen volt Marek Károly is, aki vagyon és családi no­bilisek összeköttetései nélkül kezdte el alispáni működését. Fáradságos munkával, saját erejére és tudására támaszkodva küzdötte fel magát e magas posztra. Alig 38 évesen lett Ipolyság főszolgabírája. „Nem az aktákkal, hanem a fejével és a szívével Károly kormányzott” - írja róla korabeli életrajzírója. Mivel az addigi alispán 1906-ban nyugalomba vonult, a vármegye választása Marek Károlyra esett, és a megyebizottsági tagok egyhangú sza­vazata állította őt a vármegye élére. Itt is igyeke­zett helytállni, a megye érdekeit szolgálni. Alis- pánsága idejére esik az ipolysági főgimnázium és az igazságügyi palota létesítése, s az aranyos- maróti gimnázium megnyitása. Korszaknyitó munka volt ez, hiszen a város akkorra az Ipoly völgye természetes központjává vált, ám a külvi­lágtól aránylag elzárva hátrányos helyzetben volt a szomszédos vármegyékkel szemben. A megye a legújabb időkig nem rendelkezett középiskolá­val sem. Míg a társadalom jobb módú tagjai gyermekeiket távolabbi városokban taníttatták, a falvak népe a régi mozdulatlanságban, anyagilag és szellemileg is lemaradva élt. Tehetséges gyer­mekei pedig továbbra is elkallódtak. E tarthatat­lan antiszociális állapot orvoslására indult meg a több évtizedes küzdelem azért, hogy a vármegye székhelyén, Ipolyságon középiskolát állítsanak fel. E törekvést 1913-ban végre siker koronázta: szeptember 1-jén fényes ünnepség keretében megnyílt a főgimnázium. Az alispán külön érde­me, hogy azokban a szegényes időkben a nélkü­lözhető kiadások csökkentésével a vármegye Csáky Pál háztartását több mint 50 ezer koronával gyarapí­totta. Marek Károly azon szerencsések közé tarto­zik, akiknek megadatott érdemeikért az elisme­rés. Közvetlen nyugalomba vonulása előtt a ki­rály az udvari tanácsosi címet adományozta neki. Ilyen magas beosztást odaadással csak az ké­pes ellátni, aki maga mögött érzi az otthon biz­tonságát. Marek Károly harmonikus, boldog csa­ládi életet élt feleségével, Gregersen Margittal, akinek atyja, a norvég Gregersen Gutbrand 1847-ben telepedett le Magyarországon, és dacá­ra idegen származásának, részt vett a szabadság- harc küzdelmeiben. Szerény építészből bámula­tos energiával és fiai segítségével csakhamar or­szágos hírnevű, külföldön is elismert és a ma­gyar építőiparnak hírnevet szerző vállalkozó lett. Marek Károlyné „minden asszonyi erényekben gazdag, fennkölt lelkületével elöl járt mindenütt, ahol gyöngéd női kezekkel kulturális célt szol­gálni, vagy jótékonyságot gyakorolni kellett”. Négy leánygyermekük volt: Andrea, Margit, An­na és Lujza. Marek Károly nyugalomba vonulása után nemsokára kitört az első világháború. Lányai a háború éveiben szerezték meg diplomájukat. Az­tán 1921-ben a családot kiutasították Csehszlo­vákiából. Marek Károly Budapesten telepedett le Gregersenék családi házában, felesége örökségé­ben. 1924. február 25-én 69 éves korában halt meg. Danis Ferenc Tóthpál Gyula felvétele •Egy •POJíÁai víz ­Hónapokig várta az igazság napvilágra kerülését. Nappalokat, éjszakákat töprengett át, miért, mikor és milyen mértékben ő a felelős. Számba vette cse­lekedeteit, elmulasztott dolgait, kérdezte lelkiisme­retét, faggatta családját. Nem nyugodott, míg el nem kezdték először, másodszor, harmadszor. Néha már fontosabb volt számára a remélt végkifejlet, mint azoknak, akiket az ő és a mások adóiból a nyomozá­sért fizetnek. Mint gondos számadó a rábízott nyá­jat, úgy vette számba újra és újra mindazt, amit el­vettek tőle. Mindhiába. Teltek-múltak a hetek, hónapok, s a dolgok egyre rejtélyesebbé váltak. Felgöngyölíthe- tetlennek látszó szálak tucatjait bogozgatta. Több volt ez már számára, mint egyszerű bűnügy. Nem is az eltulajdonított érték, az elveszett üzleti lehetőség bántotta, hanem a dolgok furcsa összejátszása... Kétségbeejtő rohanás volt a nyaralás előtti napok­ban. Nem figyelhetett a részletekre, mert a várva várt pihenésre gondolt. Ez volt az első kínálkozó al­kalom arra, hogy meglopják. Mindent pontosan ké­szíthettek elő. Gyanútlansága és jóhiszeműsége volt az, amit kihasználtak. Amikor felfedezték a bűntényt, perceken belül nyilvánvalóvá lett, hogy a tettes, illetve az eszmei kivitelező a környezetéből való. Ki másnak lett volna lehetősége erőszak alkal­mazása nélkül végrehajtani a bűntettet? Talán százszor is visszapergette agyában a történ­teket, de minden alkalommal saját hibáit, tévedéseit emelte ki a múló idő folyamából. Neki nem kellett { volna; neki kellett volna; így van úgy, esetleg fordít­va és nem adva lehetőséget rá. Aligha véletlen, hogy az idő múlásával egyre inkább növekedett dühös el­keseredettsége. Nem vádolhatott senkit, mert csak feltevésekre alapozta gyanúját. Mindezek ellenére legbelül meg volt győződve, hogy az tette, akiben sokáig megbízott. Még a feléledt gyanút követően is vigyázott minden szavára, minden gesztusára. Las­san, megfontoltan cselekedett. Szükségszerű átszer­vezések következményének tekintette, hogy először a raktárak kulcsait, majd az üzleti megbízatásokat vette el tőle. Kétség nem férhetett hozzá, hogy min­den akadály ellenére is eléri célját... Néha még előjönnek a nyári emlékek, amelyek­nek szépségét akkor is bevonta egy alig látható bú­ra, áthatolhatatlan üvegfalat húzva az élmény objek­tuma és a lelke közé. Utólag minden megmagyaráz­kemény drámaiságot, könyörtelenséget nem találha­tott ki. A hetekig tartó intenzív nyomozás után az utolsó láncszemet is helyére illesztették a nyomo­zók. Mindenről tudott, mindent pontosan felmért, csak a lelki vívódásoktól terhes várakozás elaltatta benne a bosszúvágyat. Márpedig hónapokon át a bosszúvágy is munkált benne, amikor mindent meg­mozgatott az eset tisztázása érdekében. És eljött a pillanat. Oly váratlanul, mint a bűntény, amit bizal­mas embere követett el... Nem kérdezték. Szó nél­kül kezére csatolták a bilincset. Egy pillanatra még a szemébe nézett, de sem megbánás, sem segélyké­Elmaradt a csoda ható holmi balsejtelemmel, megérzésekkel vagy jós­latokkal, csakhogy mindez már akkor is ilyen volt. Napfénytől vakító, nedvességtől nyirkos, végtelen tágasságú terek fölött lebegő. Valami, amely ahhoz a lélekvesztő úthoz hasonlítható, ami Grenoble-ból Cannes-ba vezet az avignoni Alpokon keresztül. Ál­mában egyszerre jelent meg ez az út a lopás utáni félelem előidézte szorongással. Ugyanazt a bizser- gető félelmet érezte ismétlődő álmaiban, mint ami­kor a többszáz méteres szakadékok peremén autó­zott. Félelem és biztonság egyszerre élhető át az ilyen szakadékok fölött, ha az ember megbízik az autó műszaki tökéletességében és saját vezetői tudá­sában. Ehhez hasonlított az az érzés is, amely a tol­vaj leleplezésébe vetett bizakodása és a keserűséget okozó becsapottság elegyéből született meg. És megtörtént, amit sokszor elképzelt, de ilyen rés nem látszott benne. Úgy ment ki az ajtón a nyo­mozók kíséretében, mintha éppen haza indulna. Ez lenne hát a gátlástalanság? Néhány órával később egy telefonhívást szalasz­tott el. A feleség első kétségbeesésében, dühében fe­nyegetőzött: a földdel teszi egyenlővé a céget, mert neki aztán erre módja van, meg ismeretsége. Sze­rencsétlen asszony - gondolta magában, miután el­mesélték neki a történteket. Vagy nem is annyira szerencsétlen? Inkább bűnös! Anyagiassága, nagy- ravágyása lehet az oka férje első bűntényének is. Tényleg az első? A nyomozás még nem zárult le egészen, mert új szempontok merültek fel az esettel kapcsolatban. Most a keserűség tölti ki lelkét. Igazából már rég nem önmagát sajnálja, hanem azt a hitehagyott sza­marat. Miért is hitte azt, hogy ő aztán büntetlenül lophat? Kevés volt neki a manapság igencsak ritkán kapható magas bér? Meg kellene fejteni az indítéko­kat is. Indítékok? Volt eset, hogy kamatmentes hi­telt is adott neki, mint alkalmazottnak. S a kará­csony? Szemrebbenés nélkül elfogadta a különjutal- mat és az ajándékot. A bűntény után még kilenc hó­napig alakoskodott - vele együtt. Volt pillanat, ami­kor legszívesebben azonnal kipenderítette volna az utcára. Akkor még élt benne a bosszúvágy. Mára alábbhagyott, s néha már sajnálni is tudja. Naivan azt hitte, minden észrevétlenül fog történni. Beidé­zik a rendőrségre mint alkalmazottat, a bizonyítékok súlya alatt összeomlik és bevall mindent, így aztán ki sem engedik. Ehelyett mintha a nyomozókban született volna meg a bosszúvágy az ostoba és idét­len színjáték után. Szinte kikövetelték maguknak azt, ami kijár. Nem tudni, hányszor adatik meg egy nyomozó pályafutása során a letartóztatás bizonyos­sága. Hát itt most megélhették a szakmában szüksé­ges valamennyi ösztönös vagy tanult képességeik si­kerét. Ugyanolyan ripacsok, mint a férfi, akit bilincsbe­verve vittek el. Meg talán ő is, hiszen részese volt ennek az ócska kriminek, amely most már örökre élete része marad. Végül is alig van különbség sér­tett, rendőr és tettes között. Egy bizonyos pontig ugyanazt a komédiát játsszák, mégha más-más cél­lal is. A végkifejlet a bűnöst marasztalja el, a rendőrt megerősíti, csak a sértettet bizonytalanig a el: odatartsa-e másik orcáját is, és adjon kenyeret a kővel dobálóknak?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom