Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-24 / 17. szám
G arády negyvenöt évig úgy nézett a falra, mint más ember: a fal fal. Ennél több időt aligha szentelhetett rá, mert összesen ötvenéves volt. Ennyi év alatt persze sok minden történik. Például kitör a háború, behívják az embert katonának. Garádyt nem hívták be, ugyanis, ahogy azt Bé- keffy a kabaréban mondogatta, „két eset van”. No- mármost az embernek vagy van szerencséje, vagy nincs. Hasbalövik vagy nem. Garádyt hasbalőtték. Egy utcai járőr, véletlenül. Éppen a császárt éltette, de ezt később nem részletezték, már azért sem, mert akkoriban csak a csillagkeresztes nők voltak legitimisták, többé-kevésbé azok is kihalófélben. Ha hasbalövik az embert, ismét két eset van: vagy belehal, vagy nem. Ha nem hal bele, jó. Garády ezzel nem tudott teljesen egyetérteni. Befáslizott belekkel feküdt a kórházban, valami ellenszenves üvegszerkezetből szőlőcukor csöpögött ereibe, időnként makacsan odatapadt gézeket húztak ki sebéből, ilyenkor ordított, ha meg kissé csillapult a fájdalma, a falat nézte. Talán akkor vette észre először komolyabban. Sima volt. Menyasszonya is simán otthagyta. Mialatt has- balövéssel feküdt, jövendőbelije frontra induló katonatisztekkel szórakozott. Barátok hozták a jó hírt: lefüleltük, öregem. Kopogd le a szerencsédet, idejében kibújt a szög a zsákból. Garády menyasszonya szőke huncutkáira, rózsaszín fülére gondolt, s úgy érezte, szíve is haslövést kapott. Mint utóbb kiderült, ez a második lövés sem bizonyult halálosnak. Sőt. Garády fényképészsegédként szolgált egy fényképész özvegyének boltjában. Ez a szakma jól illett holdvilágképéhez, mert a felvételekhez és az „itt repül a kisma- dár”-hoz, meg „kukucs”-hoz kedvesen tudott mosolyogni. A bolt ugyan kicsiny, de az özvegyasszony tulajdona volt. S az özvegyasszony sem volt reménytelenül öreg, születési anyakönyvi kivonata szerint mindössze tizenöt évvel látszott idősebbnek Garády- nál. Ezzel szemben - erről ugyancsak az anyakönyvi kivonat tanúskodott - a megfelelő rubrikában nem hiányzott a megfelelő feljegyzés időközben megboldogult szülőkről, amit Garády maradéktalanul nem mondhatott el magáról, neki az „apja” rovatot a „törvénytelen” szócska ugyancsak elrondította. Születési anyakönyvi kivonatának mindössze a Garády név végén álló ipszilon volt minden ékessége. Bár ezt se tudta pontosan, honnan szerezte, az idők múlásával egyre valószínűbbnek látszott, valami jóindulatú helyesírási hiba lehet a különös ipszilon keresztapja. Garády sokáig nem törődött ezzel, de egy pesti mulatóban (életében akkor bátorkodott ilyen helyre először) dzsentri fiúkkal akadt össze. Garády, Garády, kérlek alássan, természetesen ipszilonnal írod a nevedet. Természetesen, kérlek alássan, válaszolta akkor. S ennek a természetesnek ízét akkor se tudta elfelejteni, bár közben olyasfélét is hallott, ismeretlen apja vándorboltosként targoncával járta a tanyákat, béreslány anyja meg nem is nevelte, egyenesen árvaházba adta Garádyt, az ipszilonnal együtt. Visszatérve az özvegyasszonyra, Garády tudat alatt anyai sze- retetre vágyott, az asszony jó leveseket tudott főzni, s amikor Garády a kórházban feküdt és csalfa menyasszonyának beszélt a falnak, ő a jó levesekkel s kissé palócos kiejtésével a kórházba is ellátogatott. Garády szerette a jó leveseket, szerette a kis boltot, s elvette a nem egészen öreg özvegyasszonyt, akit húsz év óta gyötört az epebaj, s nem lehetett tudni, mennyi ideig tart még. Még tíz évig tartott. Rosszabbul is végződhetett volna. Az özvegyasszony ugyanis anyáskodni anyáskodott Garády felett, de elég mostoha színezetűn, s a férfinek egyre gyakrabban jutott eszébe a fal, amellyel rózsaszín fülű menyasszonyáról beszélgetett. Ilyenkor sóhajtott is, különféle jelentésű sóhajtással, olyanokkal, amelyek nem szavakká, hanem mindjárt ízekké oldódnak az ember értelmében. A tíz év alatt, amit Garády a házasság igájában élt le, felesége kávézó, öreg barátnőin kívül emberekkel jóformán nem érintkezett, legfeljebb üzletfelekkel, akiket fényképezett, de ezekkel sem volt soha egyedül, felesége bent ült a felvételek alatt, dirigált és ellenőrizte a forgalmat. E zt az állapotot azért is viselte nehezen Garády, mivel életében hűtlen menyasszonyán kívül mindössze két emberhez, Pistához és Sanyihoz ragaszkodott, akik szintén árvaházi növendékek, későb bőrfeldolgozó munkások voltak. Negyvenöt után azonban nagyot fordult a sorsuk. Pista közfontosságú vállalatnál az üzemi bizottság elnöke, Sanyi meg bágeres lett ugyanott. Ezzel a két emberrel töltötte Garády életénei azokat a legszebb perceit, amikor munka után fröccsre vagy ultipartira össze lehetett bújni. S éppen ezeket szüntette be az epebajos özvegy, s elbújni se lehetett előle, mert csodálatosképpen minden kiskocsmát fel tudott kutatni és szégyenszemre hatalmas, régimódi, fekete ernyőjével hazáig kergette, verte Garádyt. A temetésen mindkét barát megjelent. Garády gyámoltalanul állt a sírnál, apró malacszemével ide-oda pislogott, eljövendő ultipartikra gondolt, s igyekezett gyászos képet vágni. Na végre felfordult a vén csoroszlya! Ezt Pista mondta, méghozzá elég hangosan, mert gyászoló pózából Garády ijedten hátrafordult, s tiltóan szája elé emelte ujját. Ha vége lesz a cécónak, beülhetnénk a Három verébbe, javasolta Sanyi. Aznap nem lehetett, mert sok hivatalos dolog összegyűlt, de másnap nyélbe ütötték a találkozást. Először Pista osztott. Ünnepélyes pillanat volt ez, közel hat évig vártak rá. Ga- rádyék kis boltja időközben szocialista tulajdonba került. Hát meghalt, fogta kezébe a makk disznót Sanyi. Meg, hagyta rá szinte szelesen Garády, mert ő volt a felvevő, s négy magas piros lapot vett egymás után kezébe, ez biztatónak ígérkezett. A kis bolt is bekrepált, ingerkedett Pista. Garády elsápadt. Be. Sebaj, öregfiú, fontos, hogy a vén csataló utánament, tette hozzá vigasztalóan Sanyi. Valami csak maradt utána, nem? Hát..., ennél többet nem tudott kinyögni Garády, nézte a lapjait, és bemondta a piros ultimót. A százat is szerette volna bemondani, de az élet bajaira való emlékezés bátortalanná tette. Bizony, pár olcsó ékszeren s egy arany retikülön kívül semmi se maradt az öreg nő után. Náluk az államosítás szerencsétlenül történt. Mikor a felszerelést felértékelték, s elküldték az összeget, az özvegy megtiltotta, hogy Garády átvegye. Fillérekért nem adjuk el, akkor vigyék ingyen! rikácsolta. Az állam nem vitte ingyen, letétbe helyezte az összeget. Közbejött a pénzbeváltás, s ötvened részére zuhant az értéke. Most már tényleg csak fillérek voltak. Majd behozunk valami MONOSZLÓY DEZSŐ A FAL állásba, Pistának vannak összeköttetései. Pista éppen a talon után nyúlt. Garádynak elszorult a szíve. A százat is be kellett volna mondania. Hohó, betli? ezt Sanyi kérdezte. Pista szótlanul bólintott, már nem lehetett visszakozni. Valójában két zöldre számított, de csak egyet kapott, meg a makk kilencest. A betlit elbukta, nem mérgelődött, ha Garády játszik, akkor is veszített volna. Vót botocska, nincs botocska, rakosgatta a négy-négy koronát Garády és Sanyi felé. Sebaj, emlékeztek Mehemudra? Erre muszáj volt röhögni. Mehemud szintén a bőrgyárban dolgozott, s büdösebb volt, mint a birkabőrök. Ami azonban a legmulatságosabb volt, hogy bélyegeket gyűjtött. Koplalt és bélyegeket vásárolt. Aztán jöttek a bombázások. Mehemud lakását szétlapította a légnyomás. Bélyeggyűjteményét is. Ebbe belezavarodott. Hangosan beszélt az utcán, és egyre azt ismételgette, a tizenegy és feles fogazató kétkrajcáros gyönyörű bélyeg kérem, kék szeme van. Emlékeztek a nefelejcskék szemű bélyegre? Nagy marha volt, röhögött Garády. Marha, marha, csapkodta az asztalt Sanyi. Ez a kis visszaemlékezés legénykori gondjaikat, örömeiket idézte. Garády boldog volt. De az összejövetelek egyre ritkultak. Pista valahogy fontoskodóbb lett, felülről beszélt vele, s egyszer egy jónak ígérkező ultipartinál formálisan összevesztek. Épp a legrosszabbkor történt, Garády éppen akkor költötte el az aranyretikül utolsó láncszemeit, létbizonytalanság vette körül, s maga se tudta, hogy jött a szájára, de a tök negyven mellől (lehet, hogy a kártya inspirálta) kirukkolt. Akkor volt jó, amikor királyok voltak. A királynak, vágta rá Pista. Fenét a királynak, mindenkinek. Látszik, hogy boltos voltál. Még mindig jobb, mint üzemi hajcsárnak lenni. Ki a hajcsár, te... te kizsákmányoló! Sanyi próbált közbekukorékolni, mert a kizsákmányoló szót inkább tréfának vette, de akkor ők már falfehéren vitatkoztak. Nem ülök le veled többé egy asztalhoz! Ezt szinte egyszerre vágták egymás szemébe. Garády ünnepélyesen felállt, még sohase veszett össze senkivel, mások, már igaz, gyakran lehordták, olykor a sárga földig, az özvegy esernyőjét törte össze a hátán, de ez most más volt. Ő is megmondta a magáét. Igyekezett megőrizni a pillanat fenségét. Van még rajtatok kívül más társaság is, mondta. Szerencsétlenségére talált is egy másik társaságot, két szenilis vénemberből, egy hetvenéves, vesebajos ügyvédből, s egy foghíjas, nyugalmazott ezredesből állott. Egyiküket fotografálta valaha, innen származott az ismeretség. Ettől kezdve ultiparti és kisfröccs helyett a két öreggel járt tejeskávéra és cukros briósra. Ilyenkor suttogva, hosszasan beszélgettek. Hogy miről, nem lehetett tudni. Később kiderült. Kormány- alakítással voltak elfoglalva, s valami afganisztáni exherceget akartak királlyá koronázni. Mindhármukat letartóztatták. Garády három évet kapott, pedig ő csak tárcanélküli miniszter volt a kormányban. Hallatlan, méltatlankodott Sanyi, amikor tudomást szerzett a dologról. Pista, csinálnunk kell valamit! Mit csinálhatunk ilyen kényes politikai ügyben? Kényes politikai ügy? Szégyen, gyalázat! Mi? Az, hogy ilyen félnótásokat bezárnak, ahelyett, hogy kiröhögnék őket. A munkásosztály nem tűrheti. Hadd békén a munkásosztályt! Vedd tudomásul, én vagyok a munkásosztály meg te! S ha akarod tudni, Garády is. Csak mi nem törődünk vele. Hát ha úgy gondolod, szólhatok a káderfelelősünknek, annak vannak bírósági összeköttetései, odatelefonálhat. A kádárfelelős nem telefonált, bár ha telefonál, az sem használt volna. Garády leülte a három évet. Mire kiszabadult, teljesen megőszült. Furcsa szokások és mondások ragadtak rá. Ezt lefényképezem magamnak, ismételgette. Pista igyekezett megértőnek, türelmesnek mutatkozni. Nemrégen új politikai iskoláztatáson vett részt, s ott sok szó esett arról, hogy jobban kell törődni az emberekkel. így azt is elnézte, hogy Garády elfelejtett ultizni. Majd keresünk valami állást, fel a fejjel, öregem! Ha-ha, fiúk, ezt már hallottam valahol, kuncogta Garády, ezt lefényképezem magamnak. Emlékeztek Mehemudra? próbálkozott a bevált lemezzel Sanyi. Az a marha, röhögte el magát Pista és oldalba lökte Garádyt. Nem volt marha, mondta Garády határozottan, egyáltalán nem volt marha. És a nefelejcsszemű bélyeg? Az se volt marhaság, nem kis dolog egy ilyen tizenegy és fél fogazató bélyeget elveszíteni, kár, hogy nem fényképeztem le magamnak. Sanyi és Pista egymásra néztek. Pihenned kellene, indítványozta Pista. A, nem érek rá, nagyon el vagyok foglalva. A fallal. Mivel? A fallal. Ha az ember sokáig nézi, sok mindent megért. Az igazi megismeréstől azért még távol van. Eleinte azt gondolja, a fal fal. Csakhogy a dolgokat belülről is meg kell vizsgálni. Ha hazakísértek, mutatok nektek valamit. Szívesen, felelték mindketten, de egyikük sem ért rá. Két hónap is eltelt, amikor egy keddi napon neki- durálták magukat. Bent a szobában félhomály volt, az özvegy hatalmas, kövér bútorai álltak egymás mellett. Középen négy bőrfotel terpeszkedett, karfájukon itt-ott kilátszott a lószőr, de kellemesen lehetett ülni bennük. A többi bútor fekete színű volt, s a szekrények sarkai faragott csúcsokban végződtek, ízléstelen falusi kápolnára hasonlított a lakás. Valamikor nagyméretű és durva gobelinképek lógtak a falon, szarvasbőgés, meg gyümölcsök, de most ezek szerteszét hevertek a padlón. Sanyi meg akarta kérdezni, miért. Garády akkor húzta szét a függönyt. A szobában hirtelen világos lett. Mindketten a falra meredtek, Garády is odanézett. Látjátok? A falakon sűrűn egymás mellett lyukak sötétlettek, mintha acélvakondok túrta volna fel. Hát ezt jól elintézték, füttyentett elismerően Pista. Senki se intézte el, fogta suttogóra hangját Garády. Én magam véstem és fúrtam a lyukakat. Mert nem elég tudni, mi van kívül, belülről is meg kell nézni a falat. Tudod, mi mindent rejthet? Félelmetes. Na és te például mit találtál? kérdezte Sanyi, mert egyszerre nagy szomorúság fojtogatta. Eszébe jutottak az árvaházi évek, a bőrfeldolgozó üzem és a vidám ultipartik. Csodálkozni fogsz, motyogta fontoskodva Garády, semmit. Az égvilágon semmit, öregem. Pedig már három hónapja megállás nélkül dolgozom. Eddig négyszázhatvan lyukat fúrtam és semmi. Többet kell foglalkozni az emberekkel, jutott Pista eszébe és saját térdére csapott. Nahát ebből elég, öregem. Jön a nyár, az egyik fürdőhelyen fotográfust keresnek idénymunkára. Én elintézem, ott kipihened magad. Garády nem szólt semmit. Úgy látszott, mindenki egyetért, de miután elbúcsúztak Garádytól, Sanyi aggodalmaskodott. Először talán orvoshoz kellene fordulni. Nem, környezetváltozás kell. Bízd csak rám. A dolog olyan egyszerű, mint a kétszerkettő. A börtönben sokáig nézte a falat, ez megártott neki. Sanyi Pistára bízta. Két hét múlva Garádyt együtt kísérték ki a vonathoz. Garády meg volt hatva. Ha én ezt lefényképezhetném magamnak, mondta és szipogott. Sanyi is meghatódott. Megígérték, két hónap múlva kijönnek elébe az állomásra, Pista esetleg a fürdőhelyre is leruccan. A ztán másképp történt. Értesítést kaptak, hogy Garádyt a fürdőhelyről zárt intézetbe szállították. Később a részletek is kiderültek. Garádyt, mint a többi vendéget, a fürdő hotelében szállásolták el. Harmadik nap éjszaka Garády szomszédai szörnyű kopácsolásra lettek figyelmesek. Átdörömböltek, kiabáltak, semmi se használt. A szállodaportás törte fel az ajtót. Garády az ágyon állt, kezében vésővel és kalapáccsal, gyér, ősz haja lobogott, homlokáról izzadság csurgott, s fáradhatatlanul dolgozott. Mit csinál itt, kérem? kiáltott rá a szállodaigazgató. A tizenegy és feles ibolyaszínű bélyeget kell megtalálnom. Tudom, hogy ide rejtették. Maguk nem tudhatják, de én tudom. Közben hadonászott a kalapáccsal, nem merték megközelíteni, az ápolók bújtatták kényszerzubbonyba. Sanyi Pistát hibáztatta. Csak úgy záporozott belőle a szemrehányás, szerencsére Pista nem ért rá végighallgatni. Egy tyúkfarm védnökségét vállalta el, a helyszínre kellett utaznia zászlóátadásra, környezet- tanulmányozásra. Zúgott a feje, ahogy végigjárták a baromfifarmot. Halálosan unta az egészet, s hogy ne kelljen gondolkodnia, kérdezősködött. Miért vannak mellénykék a pulykákon? Hogy meg ne sebezzék a hátukat a kakasok. Persze, persze. A csirkeketrec előtt sokáig bámészkodtak. Nincsenek túl szorosan ezek a csirkék? Kifutó kellene nekik, hadd érezzék jól magukat a szocializmusban! A mérnök, aki kísérte, elgondolkozva végigmérte. Csakhogy mi nem a csirkéknek, hanem az embereknek építjük a szocializmust. Pistának Garády jutott eszébe, kalapáccsal hadonászott az orra előtt. Persze, persze, jegyzetfüzete után kotorászott. Ezt nagyon szépen mondta. Ha megengedi, följegyzem magamnak. Senki se tiltakozott, csak a kacsák hápogtak a szomszédos ketrecekből. VÖRÖSMARTY MIHÁLY Szózat Hazádnak rendületlenül Légy híve, oh magyar; Bölcsőd az s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar. A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt; Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt. Itt küzdtenek honért a hős Árpádnak hadai; Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai. Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat, S elhulltanak legjobbjaink A hosszú harc alatt. És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem Él nemzet e hazán. S népek hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált: „Egy ezredévi szenvedés Kér éltet vagy halált!” Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért. Az nem lehet, hogy ész, erő, És oly szent akarat Hiába sorvadozzanak Egy átoksúly alatt. Mégjőni kell, mégjőni fog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán. Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll. S a sírt, hol nemzet sülyed el. Népek veszik körül, S az ember millióinak Szemében gyászköny űl. Légy híve rendületlenül Hazádnak, oh magyar: Ez éltetőd, s ha elbukál, Hantjával ez takar. A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell. 18 36 180 éve született Egressy Béni, a Szózat megzenésítője
