Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-24 / 17. szám
1994. április 24. PUBLICISZTIKA Jö nnek felém csöndben az emlékek... Varjúcsapat Megfigyeltem, ahogyan gyülemlenek éveim, egyre sűrűbben nézegetek az idő visszapillantó tükrébe. Kivált így, tavasz közeledtével. Talán mert nagyon várom a tavaszt: jönne már minél előbb, tiszta kék éggel, madárdaltól zengő, virágos, zöld mezőkkel. Meg talán azért is, mert az öregedő embernek többet ér egy zsáknyi József-napi meleg, mint a tél összes szépsége zúzma- rás fáival, jégvirágos ablakaival együtt... Fene tudja, talán a Tice felett károgó, kerengő varjak is éppen erre gondolnak most... Aztán megunva a körbe-körbe kerengőst, mint egy óriás fekete lepel, lebegve leereszkednek a nyárfák csupasz ágaira. Az udvarból, a vén körtefa alól nézem őket, s azon tűnődöm, mitől olyan szívósak ezek a fényes, fekete tollú madarak? Hosszú teleken át gubbasztva fagyoskodnak, éheznek, mégis elélnek hatvan-hetven évig, sőt azt mondják, némelyik százig is. Mennyi mindent láthattak az égi mezőkről apró, bogár szemükkel annyi év alatt! Vajha beszélni tudnának! Eleven, látó tanúi ők a földi mezőkön történteknek. Látták például a közös mezőgazdálkodás szovjet formájának ezernyi bűnét, hibáját, a barázdákban álló, elvett földüket sirató, öreg parasztokat... A határ elcsúfítását, az ostoba természetpusztítást, a termőföld agyonvegy- szerezését, ami már az ő életterüket is veszélyeztetheti. Látták azt is, hogyan tették tönkre negyven év alatt a Ticét, mely századokon át a Felső- Bodrogköz természetes vízgyűjtője és a táj gazdag madárvilágának búvó- és költőhelye volt! Ma kiszáradt medrében, hol még az én gyermekkoromban hattyúk, kócsagok, bölömbikák, gémek, vadkacsák tanyáztak, öles gazban szemétdombokat lát a szem! Nem búgnak benne se gémek, se bölömbikák... Itt-ott egy magányos nyárfa néz mérges csalán közt, mogorván az égre kiáltva... E nyárfákon pihen most a varjúcsapat. Tűnődésemből a vezérvarjú éles káro- gására Tévedtem fel. Jelzés lehetett, mert a csapat egyszerre röppent a szürke alkonyú égre, és szállt károgva a Kiserdő felé éji nyugovóra. Gyermekkori bolyongásaim... Felettem is jócskán elszállt az idő. Hatvannégy év görbít közelebb a szülőföldhöz... Valami mély áhítattal gondolok vissza a vadgalambbúgású, régi nyári napokra, amikor még fehér álmokat szőve jártam a szülőföld délibábos dűlőit, virág-lázas rétjeit, szoktatva magam konok hűségre... Jó volt meleg tenyerében álmodozni, nézni a pipacsok piros villámait a nyár zöld fodrai közt, a virágok felé vitorlázó lepkéket, hallgatni a nyárfák örökös suttogását, a pacsirták énekét, a tücskök halk ciripelését. Szerettem alkonyaikor a Tice partján elmerengve üldögélni s várni, mikor szólal meg búgó hangján a bölömbika, s hívogatóan a csalogány. Csodálatos volt a sárgarigók hajnali füttyögése, a nádiverebek csivitelése, a kakukk gondtalan kakukkolása. Ha csak tehettem, a Tice-parti rekettyebokrok közt bolyongtam, madár- fészek, kisnyúl s gomba után kutatva. Máskor meg egy vén fűzfa alatt ülve pecáztam s bámultam a lassan úszkáló halakat. Sokszor ott kapott az est s hazafelé bandukolva utamat kicsillagoz- ták a fénylő szentjánosbogarak... Hogy tudtam csodálni a koszorúszar- vú fehér ökröket, a Pusztaréten vágtató ménest! Magányos perceimben néha egy-egy vasárnap délutáni kép dereng fel előttem. Látom, ahogy ülnek pipáz- gatva kiskapuk előtt fehér ingben, fekete kalappal fejükön a bozontos bajszú parasztgazdák. Ilyenkor elfelejtették gondjaikat, hogy már furulyázik a tengeri a nagy szárazságban, hogy sovány a jószág, mert aszúvá sárgult a legelő. Másnap mély fohásszal kiléptek a hajnal kapuján s mentek kapával vállukon a madárlátta mezők felé... Mindig reménykedők... A gyermekkor tiszta emlékébe öltözködve megyek a régi országúton a Latorca felé. Körülvesz a kökénybokrok áldott, fehér magánya, mint hajdan lecsendesedett napjaimban. Kalászaikat ringató, szőkülő búzatáblák sodródnak felém halk surrogással. Madárfütty zúdul a tisztaságra szomjas mezőre. Míg hallgatom a füttykoncertet, arcomon fény suhan át, csikónyerítés, kolomp- szó visszhangzik bennem érintetlenül... Távolabb egy ember áll a barázdában mozdulatlanul. Tekintete messzire pillangózik, mintha a délibáb hullámaiban figyelne valamit hajdani gazdamúltjából. Alakja szinte beleolvad a végtelen pusztaságba, s hallja, hogy valahol a dűlőút porgomolyából felnyerit egy ló. A Kölesszer felől komor arcú parasztemberek bicikliznek hazafelé. A csomagtartókon egy-egy köteg fű, mint régen a szekerek saroglyáiban, mikor még a maguk gazdái voltak... Ismerem őket, a mindig korán kelő reménykedőket, hallgatásukkal is folyton kérdezőket. Így hozza őket haza alkonyaikor valami különös remény... Otthon aztán vacsora után kiülnek a vén diófa alá s egy pohár bor mellett legendás gazdamúltjukra emlékeznek, amikor még saját földjüket vetették aranyos búzával s tenyerükből zabbal etették a kiscsikókat. Elfelejtett dűlőnevek Megállók a Füzerőn, tekintetem pillangói átrepülnek a Pusztaréten, és szállnak míg útjukat nem állja a helme- ci hegy két sátra, mely olyan, mint a kétpupú teve háta... Aztán megyek tovább, mint aki valamit keres. Keresem a régi dűlőket, s felettük a lebegő pacsirtákat. Nem is olyan régen még tele volt velük az ég, s telezengték a végtelen rónát. Hol vannak már azok az idők! Sokan talán már nem is emlékeznek rá, mint ahogyan az évszázados dűlőnevekre sem. A szövetkezetesítés első éveiben egybeszántották a leleszi határt is, s az idő rögei lassan befedték a dűlők neveit is. Pedig negyven éve még a tizenéves gyerekek is fejből fújták valamennyit, akár a miatyánkot... Néhányra azért én még emlékszem, íme: Lapintás, Kölesszer, Fűzerő, Nagyrét, Pusztarét, Törés, Vérdomb, Paptagja, Papifák, Nyárfás, Cikora, Műhelyektábla, Szívavanó- tábla, Apróhegy, Akasztóhegy, Templomföld, Paszulyhomok, Kiserdő, Vil- hány, Ilkó, Avas, Pallóhomok, Bacski- szög, Külsőszög, Beregalja, Kertalja, Tőköz, Szigetköz, Csizérköz, Fenék, Aranyásó, Szókosár, Mojva stb... Sajnos, a felsorolt s a többi hasonló elnevezésű határrész is elfelejtésre ítéltetett? Az új határtérképen s a telekkönyvben már csak szlovákul tüntetik fel!... Lám, már az ősi dűlőnevek is... Persze, az idő meg a jövő... Nem igaz, hogy jobb már nem jön... mondja a költő... Hát igen, jön csak ki kell várni... S mennyi mindent kivárt és túlélt már századokon át e nép! Hányféle eszme, törvény gyúrta már! Sújtotta ilyenolyan antivéglet, ő állt konokon, súlyos igazával, s tette, amit kell... vetett, kapált, aratott... Volt Rákóczi, Kossuth katonája, s mitagadás, Kun Béláé is... Ha úgy látta, hogy a túlélésre s a megmaradásra nincs más esély, olyan napnak emelt kalapot, amilyen felkelt... De még itt van, s magyarnak maradt. Így nyugtatgatva magamat, baktatok a csendben a régi országúton, melyen alig húszévesen elindultam, tarisznyámban fehér álmaimmal, szerencsét próbálni, mint a mesebeli fiú... Mentem a szülőföld anyaképével szívemen s vittem a krumpliföldek szegénységszagát, a ringó kalászok reményét, melynek föl-fölcsillanó fénye adott mindig erőt a tékozló szenvedéshez... Eszembe jutnak a tövisek közt gázoló napok, mikor a csöndben is kést éreztem bordáim közt, s félelemmé súlyosodon bennem a gondolat, hogy embernek maradjak. Meglássam a gyomok közt a virágok tiszta szirmait. Bolyongva a világ országútján, láttam sok szép tájat. Megcsodáltam én is, mint Petőfi a „zordon” Kárpátokat. Nekem mégis a hajdan Esze Tamás talpasait bújtató erdőkkel, nádasokkal, folyókkal koszorús, országok határát megleső Bodrogköz a legszebb... Hol a Latorca füzes partjáról Buga Jakab küldi felém síró-fájó énekeit. A Tice-parti nádas közt járva kurucdalok lopakodnak elém. Rákóczi kurucai fogják a kezem... Az ő emlékük ma is helytállásra kötelez!... Hiába mennék tüntetőén, beárnyékolt arccal naposabb tájra: nekem ez a tenyérnyi hely a szülőhazám. Csak itt maradhatok európaiként: magyar... Mint ahogyan a nyolcszázéves Árpádkori településű Lelesz népe is csak itt vállalhatja továbbra is magyarként, nem éppen könnyű (s mikor volt az) sorsát: őseitől örökölt szülőföldjén! S hiszi, hiszem én is, hogy újabb nyolcszáz év múlva a kései unokák ajkáról édes anyanyelvűnkön száll Bodrogköz pusztái fölött a dal: Latorca partján, ott születtem... Miként a református gyülekezet templomaiban is magyarul csendül majd fel a gyönyörű, hitet, reményt sugárzó zsoltár: Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak!... Török Elemér Ozsvald Árpád, én, Kopasz Csilla, Tolvaj Berti, Duba Gyula, Ripcsu Rudolf.. Csak egy szivar csukát fogtunk... tgy TotfÁüt víz- Cal... tha pa...lu...st...ris, caltha palustris - betűzgeti a növényhatározó képaláírását. - Mocsári gólyahír. Nézd itt van a gólyahír. Tudod, amiről már beszéltél nekem. Azt mondtad, rengeteg nő a szülőfaludban.- Na, nem egészen a falumban, csak a falu környéki nedves réteken. Ilyenkor tavasszal kaszálni lehetett a gólyahírt a patakparton.- Csak a patakparton? A könyvben azt írják, hogy mocsarakban is él a gólyahír - igyekszik kézben tartani a beszélgetés fonalát a fiú.- Azok a rétek nem voltak mocsarasok. Tavasszal ugyan megáradt a folyó, s a zöld ár paradicsomi körülményeket hozott létre a békáknak. Ez azonban szénakaszálásig kiszáradt. Legfeljebb a ritkán előforduló nagy nyári felhőszakadások utáni áradás változtatta újra hajózhatóvá a réteket. Az volt ám csak a nagy kaland - mélázott el a férfi.- Hajótok is volt? Meg szigetetek?- Volt. Egy hatalmas mosóteknő... Szigetnek meg ott volt egy-egy göcsörtös fűzfa.- Az már világítótorony is lehetett - fűzi egymás mellé a kalandregények felkorbácsolta képzelete a mondatokat.- Talán. Csak hát egy-egy fűzfát mi a legtöbbször tengerjáró hajónak képzeltünk. Azt szerettük, ha erős szél fújt, s a derékig érő víz fodrozá- sa meg a fűzfa ringató hajladozása igazi tengeri medvékké változtatott bennünket.- Biztosan jókat hajóztatok? - ejti ki száján kissé bizonytalankodva a kérdést. A férfi szinte megkönnyebbülve felel:- Ötévenként egyszer, ha volt nyári áradás... akkor is legfeljebb egy hétig maradt meg a víz a réteken. Kissé elkomorodik a fiú tekintete. Látja rajta, hogy lenne még kérdése, csak hát a kaland megszakadt. A férfi már bánja, amiért nem formálta tovább a fiú képzeletét felkorbácsoló igaz mesét. Csakhogy kalandjainak akkor is a mindennapok valósága vetett véget. A tavaszi zöld ár olykor- olykor fejük búbjáig érő füvet nevelt, s a gólya- hírek és a békák idejét hamar elmúlasztotta az első kaszálás. Mintha ugyanilyen gyors lábakon távozott volna valami más is.- Gyere, kimegyünk a Kiserdőbe. Csak találunk gólyahírt - nógatta a növényhatározó fölött ábrándozó fiút. Hirtelenjében nem is tudta volna megindokolni döntését. Olyan érzése volt, mint amikor úton van szülőfalujából a városba. Ezt a köztes érzést a kényszeredettség és a szabad döntés termi. Semmit nem tud átmenteni, megőrizni az egyikből a másik számára. Mindkettő gyengíti egymást, így ami belőlük születik, méreg a léleknek. Erről most az jut eszébe, hogy az élete is igazi gólyahír élet. Ha van víz, ha megárad a folyó, ha csörgedezik a patak: sárga tenger a part, a rét. De ha egyetlen percet, órát szeretne áttelepíteni a városba, minden úgy hervad, majd szárad el, mint ujjai között a letépett gólyahírek...- Tudtad, hogy a gólyahír mérgező? - lepi meg újra a fiú.- Az lenne? - odázza el a választ. Az így nyert másodpercek alatt valahonnan a mélyből szökőárként tör fel egy újabb emlék: - Lehetséges, mert édesapám egyszer választás elé állított, miután hazaállítottam a nyulaknak tépett nagy kosár fűvel. Vagy kiválogatom belőle az elvirág- zott gólyahírszárakat, vagy máris indulok füvet tépni.- Pro... toanemonin van benne - betűzi a fiú az idegen szót.- Az lenne mérgező?- Lehet, mert izgató hatású valami... alka...loid - okoskodik tovább a gyerek.- Na, nem akarsz velem jönni? - fordít egyet a beszélgetés irányán a férfi.- Megyek... De viszem a növényhatározót is!- Tán csak nem hiszed azt, hogy nem ismerem a gólyahírt. Olyan az itt is, mint a falumban. Furcsa. Legalább három éve nem voltak a Kiserdőben. Döbbenetes a felismerés a férfi számára. Mégis megmagyarázható. Ha csak egyetlen szabad napjuk kínálkozott, nyomban száguldottak haza. Városi otthonukban is az elfojtott vágyakozás motiválta döntéseiket. Pedig pár száz méterre ott a Kiserdő, ahol néhány évvel ezelőtt még szinte naponta megnézték a lovasegyletek lovait, a versenylovak edzéseit, a kifutókban nyargalászó csikókat. A fiú az erdei utakon tanult meg kerékpározni. Az első pontosan felismert növények az ott tenyésző hóvirág és az ibolya voltak. Szúrós, csípős csalánokat is ott tépett a gyereknek, ismerje meg a növényvilág kellemetlenkedő lakóit is. Előiskola volt a város széli Kiserdő a falu birtokbavételéhez. Gólyahír az aszfalton Mennek a kanyargós földúton. Kerülgetik a három év alatt igencsak megszaporodott szemétkupacokat. Érthetetlen. Faluja határát járva ugyanez kedvetleníti el. Lopva ledöntött szemétcsomók szennyezik a környezetet. Természetet már nem is gondol, hiszen az valahol másutt, az emberi civilizáció lakhelyeitől távol létezik. Távol, mint a mesében.- Ott egy mocsár! - mutat az út túlsó felére a fiú. Mintha azt kiáltotta volna: „Ott virágzik a gólyahír!” Mocsár. De még milyen mocsár. Iszap, káka, sás, hínár. Csak a békák nincsenek sehol. Megülepedett, az alja felé sötétbarnára változó folyadék. A tekintélyes méretű gödör partját már nem is látni a kínos pontossággal körbeszórt aszfalt- törmeléktől. Tengerpartokon látni hasonlót, csakhogy azok kemény sziklatömbök. Természeti jelenségek évmilliókig tartó változásaiban születtek. Ezek az aszfaltrögök meg az ember vegykonyháinak óriásaivá növesztett edényeiben fortyogtak.- Dehát, itt virágzik a gólyahír! - kiált fel hirtelen a férfi. - Istenem, ilyen csodát! A valamikori homokbányagödör partján az aszfaltrögök között sárga habként törekszik a fény felé a mocsári gólyahír. Rohannak. Lábuk alatt ropog a kavics. Leérve a szeméttel erősített partra a férfi még óvatosságra inti a fiút:- Vigyázz! Békák! Megtorpan, majd a férfitől tanult dobbantások- kal riasztaná vízbe a békákat. Mindhiába. Ebben a pocsolyában nincsenek már békák. Az is csoda, hogy a gólyahír kinyílott.
