Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-17 / 16. szám
1994. április 17. __________ ____________________________________________________MŰVÉSZVILÁG Já ték, szabályokkal A párizsi férj: Fun te k Frigyes Tartalmas időszakot él. Eljátszott két filmfőszerepet, franciából színpadi művet fordított, most pedig rendez. Funtek Frigyes, a Nemzeti Színház egykori Fattyúja (Dürrenmatt: János király), Rómeója és Zetelaki Gábora (Sütő András: Advent a Hargitán) hat évvel ezelőtt még budapesti színész volt. Kubában, a több részes Moravagine forgatásakor szeretett bele Dorine Hollier francia színésznőbe, s azóta párizsi lakos. Férj, apa és „ vendégjátékos ” Maár Gyula filmjében, a Balkán! Balkán!-ban börtönből szabadult, rettegett duhajt alakít féktelen szenvedéllyel; Deák Krisztina rendezésében, a Ködben felesége húgába szerelmes bécsi férfi finom érzelmekkel. Alfredo Arias darabját, amelyet egy évig fordított, magyar színpadon szeretné bemutatni; Párizsban ezekben a hetekben egy női hangra íródott, mai témájú monodrámát rendez. Maár Gyula filmjében, a Balkán! Balkán!-ban (Kovács Zita felvételei) Feleségével, Dorine-nal • Híres négyesfogat tagja volt, amíg Budapesten játszott. Bubik Istvánnal, Rubold Ödönnel és Kubik Annával húzta a Nemzeti szekerét. Alakításaikért sorra-rendre pozitív kritikákat kaptak; akkoriban úgy tűnt: színészi hatalomátvétel zajlik a színház társulatában. Mára kiderült: másfajta harcok dúlnak a kulisszák mögött, s ez idő tájt már csak Rubold játszik ott négyük közül. Rubold, aki a hűvös észt, a megfontoltságot képviselte a csapatban. Bubikban az erő, Kubikban a Nő dominált, ön pedig, állítólag, a hangulatot szabályozta.- Mi mást tehet egy hangulatember? Egyszer lehúz, máskor felemel. • Nagy barátság volt ez akkor négyük között. Ilyen szoros kapcsolatokra, ezen a pályán, ritkán van példa.- Emlékszem, a Rómeó és Júliát próbálták, amikor odakerültem... nagyon jó hangulatban dolgoztak, és nemcsak a végeredményt, egymást is nagyon szerették. Aztán engem is bevettek a csapatba, és egymás mellett maradtunk, mert sok mindenről hasonlóképp gondolkoztunk. • Hány éve is ennek?- Tíz. A legszorosabb ugyanis akkor volt a barátságunk, amikor végeztem a főiskolán. Illetve rögtön utána. • Szakmai dolgokban bizonyára változott a véleményük azóta.- Hogyne változott volna! Mind a négyen másfelé mentünk, más irányba. Mindenki mást látott, más emberekkel került kapcsolatba, és nemcsak a pályán, a magánéletben is! Emberi vonatkozásban azonban még ma is egyetértünk, ezt merem állítani, pedig az élet is mindannyiunkat máshogy érintett meg. • Máshogy és máshol.- Igen, az is hatással van rám, hogy hol élek. A környezet. Az emberek. Amíg idegennek éreztem magam, nehéz volt Párizsban. Hat év elteltével most azt mondom: az életem, a gondolkodásom is szabadabb, mint itthon volt. Változott az értékrendszerem is, mert máshogy látom a dolgok fontosságát. Ebben persze az idő is szerepet játszik. Az, hogy öregebb lettem. Harminchat évesnek lenni és húsznak óriási különbség. Kamaszkoromban alacsony, gátlásos, éretlen fiúként alig vártam, hogy felnőtt legyek végre. Valami azt súgta: harminc és negyven között nagyon jól fogom majd érezni magam. Jól sejtettem, ezek valóban eseménydús évek. Én most tényleg élvezem az életet. Amíg nem volt mögöttem semmi, addig iszonyú sok gondom volt magammal. Sikerek és kudarcok kellettek, szakítások és újrakezdések, nagy csalódások és apró boldogságok, hogy ez a rossz érzés elmúljon bennem. Hat évvel ezelőtt volt a legrosszabb, közvetlenül azelőtt, hogy Párizsba költöztem. Akkor egyenesen csapnivaló életet éltem. Nem láttam magam előtt semmiféle utat, a régit meg járhatatlannak találtam. Nem akartam úgy folytatni, ahogy addig csináltam, előbbre lépni pedig képtelen voltam. Féltem, hogy pontosan olyan leszek, amilyen nem szeretnék lenni: mindig egyforma, minden szerepben ugyanolyan. Tizenegy darabban játszottam, de nem úgy, ahogy játszani akartam. Egyszerűen nem volt erőm hozzá, megpróbáltam, nem ment. S akkor felkértek a Moravagine főszerepére, és azt mondtam: ez a legjobb alkalom arra, hogy lépjek egy nagyot, hogy szakítsak korábbi életemmel, hogy kiszálljak végre a mókuskerékből. És örülök, hogy megtettem. Nem is akarok már soha többé négy§■ öt-hat szerepet játszani egyszerre, ne- £ kém egy is elég, de az jó legyen. Olyan tg jó, hogy nyugodtan alhassak utána, mert nem igaz, hogy külön-külön van egy szakmai és egy privát élete az embernek. A kettő egymástól elválaszthatatlan, és ha színész vagyok is, életből én is csak egyet kaptam. Hogy az hol itt, hol ott fut, egyszer Budapesten, máskor Párizsban, annak én örülök a legjobban. • Mert annyira elfoglalt kint is?- Nem vagyok annyira elfoglalt. Három évig nem is játszottam. Előbb meg kellett tanulnom franciául. És amióta eljöttem a Nemzetiből, nem is szorgalmazom, hogy egyfolytában színpadon legyek. Nem hiszem, hogy nekem mindennap, mint egy idomított állatnak, gyakorolnom kellene. Szerintem legyen inkább készenléti állapotban a színész, hogy ha szerepet kap, akkor minden erejét, tehetségét arra az egy feladatra összpontosíthassa. És még úgy sem biztos, hogy sikere lesz. • De hogyan tud készenlétben lenni, ha nem gyakorol?- Nem vagyok meggyőződve róla, hogy aki hajtja magát, az mindennap remekelni tud. Én abban hiszek, hogy egészségesen, feltöltődve, nyitottan lehet csak jól játszani, betegen, kimerültén, begubózva soha. • Mindenki így nyugtatja magát, ha a megszokottnál kevesebbet dolgozik.- Szándékosan tegyem tönkre magam? Dolgozzak, mint egy eszelős? Itthon majdnem szénné égtem, annyit játszottam. Elég volt, többet ebből sem kérek. Én ezt a megoldást találom a számomra leginkább megfelelőnek... egyszerre csak egyvalamiben részt venni. Aki provokálni tudja az életet, az amúgy sem unatkozik. • Funtek, a provokátor?- Igen. A szerelem és a szerencse sosem jön magától. Azt provokálni kell. • Hogyan?- Úgy, hogy elébe megyek. Arra lépek, amerről szembe jöhet. Ha nincs a Moravagine, akkor Dorine-nal sem találkozom, és ha másvalakibe lettem volna szerelmes, akkor most nem Párizsban élek. • A pálya is enged a provokációnak?- Hogyne. Aki igazán komoly sikereket ér el, az biztos, hogy keményen dolgozik, tehát provokálja a pályát. És megy, találkozik, ismerkedik az ember, láttatja magát, hogy észrevegyék, hogy tudjanak róla, hogy adott pillanatban számolhassanak vele. • Budapesten bizonyára könnyebben ismerkedett.- Sokkal. Itthon minden máshogy működik. • Kint már a portás is útját állhatja, elvégre sosem látta.- Párizsban máshogy kell beverekednem magam a szakmába, nem úgy, mint itthon. Ott mások a játékszabályok. Néha el is keseredem emiatt, teljesen kilátástalannak látom a helyzetem, máskor meg, amikor hajlandó vagyok úgy lépni, ahogy elvárják tőlem, egyszer csak működni kezd minden. Párizs világváros. Rengeteg színésze van. Nem is ismernek mindenkit a szakmában. Olyan helyzetbe kell eljutni, hogy kiválaszthassanak. • Megtörtént már, hogy ott állt a sor elején, és mégsem önt választották?- Igen. Minden rajtam múlott, de mert ideges voltam, veszítettem. Vagy éppen húsz centivel magasabb voltam a kelleténél. Ezt például Peter Brook mondta. Hogy minden rendben, csak az a húsz centi... ez így nevetségesnek tűnhet, de ha alacsonyabb vagyok, biztos, hogy megkapom a szerepet. Mindegy, ezt sem könyveltem el halálos veszteségnek. Legalább beszélhettem korunk egyik legnevesebb színházi rendezőjével. És elpasszoltam azóta még egy nagy lehetőséget. Az is rajtam múlott. Nem beszélek angolul. • Nem volt elég a francia?- Nem. A feleségem már öt nyelven beszél, s még az sem elég. Vanessa Redgrave-vt 1 játszottam volna Londonban. Párizsban kerestek színészt, aki oroszul is beszél, mert a szerep megkívánta. Nekem az orosz nem okozott volna gondot, de a próbákhoz angol nyelvtudás kellett volna. • Rendezésre hogyan kapott lehetőséget?- Megismerkedtem egy tehetséges fiatal íróval, aki odaadta a darabját, mert bízik bennem. Egy hétig, tehát hét alkalommal játsszuk majd a monodrámát egy olasz mecénás gyönyörű párizsi komplexumában, melyben a színháztermen kívül tévé- és rádióstúdió is van. Mindent ők biztosítanak, a jelmezt, a díszletet, a világítást, és teszik mindezt azért, mert szívesen támogatják a fiatal művészeket. Teret adnak egy kész produkciónak, hogy megmutathassam, mit tudok, mire vagyok képes. Nagyon jónak kell lenni, hogy ez a lehetőség gyümölcsözzön, egy hét alatt nagyon sok színházigazgató láthatja az előadást. Ha szerencsém lesz, a következő felkérést már tőlük kapom. • Érdekes a darab, boldogan rendezi?- Egy nőről szól, aki tetőtől talpig meg akarja változtatni magát. Plasztikai sebészhez jár, hogy „szabja át” a kezét, a lábát, a hasát, a mellét, a csípőjét, a nyakát, az arcát, a fülét, a szemét... a végén már semmit sem látni belőle, mert az egész teste be van fáslizva, a szemét pedig napszemüveg takarja. • Előjátéknak kiváló. De mi történik ezek után?- Engem is a folytatás fogott meg. Rájön a nő, hogy „eredetiben” sokkal jobb volt, mint a műtétek után és lelövi az orvost. Igen, ilyenek vagyunk. Ahelyett, hogy a lelkünkre figyelnénk, a külsőnket formálgatjuk. Kinyomunk egy piros kis pattanást, hogy aztán egy jóval nagyobb és sötétebb folttal küszködhessünk. Szeretem a darabot, rengeteg ötletet vihetek bele. Olyan eszközökkel szeretném izgalmassá tenni, hogy a néző egyszerre érezze magát moziban is, színházban is. • Örkény-rendezését, a Tótékat műsorán tartja még a Nemzeti Színház?- Már nem. Levették. A közönség és a színészek, Cserhalmi György, Béres Ilona, Sinkovits Imre, Varga Mária, Raksányi Gellért és Agárdi Gábor szerették, én a vége felé már csak a hibákat láttam az előadásban. Naiv voltam és tapasztalatlan, ebből adódtak a hibák. Messze kerültem az eredeti elképzeléstől. Szebbeknek és gonoszabbaknak akartam mutatni a Tótékat, de nem lehettek szebbek, mert a világítás nem engedte, a gonoszságukból pedig én faragtam le. Féltek ugyanis a színészek, hogy a gonoszság nem fog jól állni nekik. Nem kellett volna hagynom, hogy lebeszéljenek. Hat évvel ezelőtt nekem is ez volt a bajom. Féltem az újtól. Megijedtem, ha a megszokottól valami egészen eltérőt kértek tőlem. Zavart persze az is, hogy egy helyben állok. Hogy mindig mindenben ugyanazt nyújtom. Hogy be- idegződött megoldásokra építek. Szemtelen módon már a főpróba után máshogy játszottam a szerepet. Nem úgy, ahogy kérték tőlem, hanem ahogy én láttam jónak. Átigazítottam, mert az utolsó pillanatban telement a nadrágom. Észrevétlenül visszaléptem egy biztonságos helyzetbe, amelyben már a jól bevált reflexekkel játszhattam. • A János királyban is érzett ilyesmit?- Abban nem. Az volt az első nagy szerepem ugyanis. Lejött az Isten az égből, és végig ott állt mellettem. A Rómeó és Júliában éreztem még hasonlót, de abban már csak egyszer. • És az Ádventben?- Ott soha. Ott nagyon messze voltam attól, amit szerettem. • Arias darabját, a Művészcsaládot melyik magyar színpadon szeretné megrendezni?- Több helyen is próbálkoztam már, de még sehol sem mondták, hogy szabad a pálya. Nem tudom, miért félnek a darabtól, talán mert egészen új, szokatlan számukra. Párizsban óriási sikere volt, Pesten mindenki idegenkedve olvasta. Vagy az is lehet, hogy az én nevemmel nem tudják közös nevezőre hozni. • Maár Gyula filmjét, a Balkán! Balkán!-t milyen érzelmekkel könyveli el? Első közös munkájuk, a ‘86-ban készült Malom a pokolban összehasonlíthatatlanul jobban sikerült.- Tíz évvel ezelőtt halálosan beteg lettem volna egy ilyen kudarc után, vagy több napig részeg. Ma a kudarcot is másképpen viselem. Azt mondom: kész, gyerünk tovább! Aki dolgozik, annak gyengébb munkában is része van. A kihívás mindenesetre óriási volt. Én ilyen vad, szilaj, félelmetes fickót sosem játszottam még. • Deák Krisztina rendezésében, a Ködben másfajta hangokból, másfajta érintésekből kellett figurát formálnia.- Viktor egészen más típus, semmiben sem hasonlít Codinra. Két ilyen különböző szerepet egymás után ritkán kap az ember. • Ha most felhívnák a Művész Színháztól, hogy várják a következő évadra, mit felelne?- Nem akarok még végleg hazajönni, jó nekem Párizsban. • Szobafestést vállal még?- Előfordul. Ha nincs pénz, menni kell. • Játszani hol fog legközelebb?- Itthon. Egy múlt századi vígjátékból készülő tévéfilmben. • S utána?- Ha az álmaim nem hazudnak, negyvenéves koromig vár még rám néhány nagy meglepetés. Négy év múlva mindenről beszámolok. Szabó G. László
