Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-10 / 15. szám

Tüske Kertiék üzenik Karisruhéból A Magyar iskolából indult című riportsorozatot Élesztős Pál do­cens bemutatásával kezdtem. Be­szélgetésünk során egy számunkra nem mindennapi, érdekes, „nyuga­ti” jelenségre is felhívta a figyel­memet. A Rimaszombatból szár­mazó Kerti Ádám barátjával hoza­kodott elő, aki „annak idején” még a Német Demokratikus Köztársa­ságban szerezte meg gépészmérnö­ki végzettségét. Ott meg is nősült, egy hasonló szakmát tanuló német lányt vett el feleségül. Azután Szlovákiában kezdték el pályafutá­sukat. Mindketten a Csöllei Mezőgazdasági Kutatóintézetben dolgoztak. És ott volt alkalmazás­ban Élesztős Pál felesége is, aki kutatómérnökként kombájnok, szénagyűjtő berendezések tervezé­sén fáradozott. Kertiék és Élesztősék között jó barátság ala­kult ki; s ez azután sem szűnt meg, amikor Kertiék a nyolcvanas évek elején Nyugat-Németországba emigráltak. A határvidéken, a Franciaországhoz közeli Karlsuhé- ban telepedtek le. Leveleztek egy­mással, a rendszerváltás után pedig újra személyesen is találkozhattak.- Kertiék nemzetiségileg vegyes lakosságú területen élnek - mondja Élesztős Pál. - Német földön sok a francia, a határon túl, a franciák között viszont sok a német. Ádám barátom elújságolta, hogy nincs ott bonyodalom vagy viszály, a német érti a francia szót, a francia meg a németet. A határon innen és túl is ahhoz az íratlan törvényhez tartják magukat, hogy elsajátítják egymás nyelvét. Kertiék gyermekei a né­meten kívül nemcsak az angolt, ha­nem a franciát is megtanulták, hogy az ott élő emberek ne idegen­ként tekintsenek egymásra, mert abban a világban, a többségben élők, nem iktatják törvénybe az ál­lam hivatalos nyelvének kötelező használatát. Mondta is a Karlsruhé- ban lakó Kerti Ádám: milyen jó lenne, ha ez a nyugati szokás ná­lunk is elterjedne! Nos, ha elterjedne, értelmét ve­szítené a melldöngetésekkel ki­erőszakolt nyelvtörvény. Helyét a sokkal nagyobb értékű, íratlan tör­vény foglalná el, amelyet a nemze­tiségileg vegyesen lakott területen élők kölcsönösen alakítanának ki. Ha a magyar nem értené a szlovák szót, a hivatali tisztségben levő szlovák megértőén, magyarul szó­lalna meg - és fordítva, a magyar szlovákul. A tisztségbe került ma­gyarokkal nincs is baj, hiszen jól ismerik a többségi nemzethez tar­tozók nyelvét. Az ő esetükben az a hivatalos nyelv, amelyen hozzájuk szól az ember. De ezt nemigen mondhatjuk el azokról, akik a hi­vatalos államnyelv kizárólagos használatához ragaszkodnak. Egyébként Karlsruhe, ahol Ker­tiék élnek, közel fekszik Strasbo- urghoz. Ez a város számunkra is az Európába vezető út jelképe. Hogy ott, az Európa Tanácsban, Szlová­kia is meleg fészket alakíthasson ki magának, jó lenne megfogadni Kerti Ádám „ajánlását” is: éljünk úgy, mint a német-francia nyelvha­táron élnek az emberek! Mert Strasbourgból figyelemmel kísé­rik, hogy nálunk is betartják-e az európai mércét?! (petrőci) Hét Oscar-díjat kapott a film, mely az emberiség történelmének egyik legtragikusabb fejezetéről,a Holocaustról készült. A filmen feldolgozott eseményeknek ma is élő tanúi vallanak a \lasarnap olvasóinak az ötven évvel ezelőtt történt borzalmakról. Világszerte nagy várakozás előzte meg a híres amerikai rendező, Steven Spielberg legújabb filmjének, a Schindler-listának bemu­tatóját. Annál is inkább, mert Spielberg ezúttal szokatlan témát választott: a náci koncentrációs táborok poklát kísérelte meg filmre vinni - a lehető legélethűbben. A szudétenémet vállalkozó, Oskar Schindler története a valósá­gon alapszik. Ez a gátlástalan pénzhaj hász, szoknyabolond náci arra használta fel öszeköttetéseit, hogy megmentsen a biztos ha­láltól 1200 zsidót, krakkói edénygyárának „nélkülözhetetlen” munkásait, öregeket, nőket, gyerekeket, akik különben sorstársa­ikhoz hasonlóan Auschwitz gázkamráiban pusztultak volna el. Csöppet sem veszélytelen kalandjában ellenfele a krakkó-plaszovi koncentrációs tábor pszichopata parancsnoka lett, akinek egye­bek között az volt a kedvenc időtöltése, hogy villája erkélyéről lőtt célba a tábor szerencsétlen foglyaira. A film, mely fekete-fehér technikával készült, dokumentumszerű hitelességgel adja vissza a plaszovi tábor lakóinak tragikus törté­netét. Mégis akadtak, akik kételkedtek a történet valóságosságá­ban, noha a Schindler-listán szereplők közül mind a mai napig többen tudják bizonyítani: valóban Oskar Schindlernek köszön­hetően élték túl azt a poklot, amelyet a plaszovi tábor jelentett. Az ott elkövetett rémtetteknek Dél-Szlovákiából is voltak szen­vedő alanyai. A Dunaszerdahelyről 1944. június 15-én deportált mintegy 2000 zsidó közül többen, főleg fiatal lányok, asszonyok éppen ebben a lágerben kezdték kálváriájukat. Közöttük volt Kardosné Kohn Erzsébet, a Blau nővérek, Sarolta és Zsuzsa, va­lamint a Weiss testvérek, Rozália és Ilona.- Az utat lezárt tehervagonokban tettük meg - emlékszik vissza a kezdetekre Kohn Erzsébet. - A vagonok ajtaját csak a birkenaui pályaudvaron nyitották ki, ahol mindjárt megkezdődött a sze­lektálás. Ott állt szétvetett lábakkal, csil­logó csizmában egy magas, 30 év körüli férfi. Ő volt Mengele. Édesanyámat, akinek karján ott volt a nagynéném gye­reke, azonnal a bal oldalra küldte. En­gem, mivel nagyon vézna gyerek vol­tam, szintén utána küldött, de akkor édesanyám azt mondta: menjek át a nővéremhez, én pedig nem kérdeztem semmit, csak átmentem a jobb oldalra. Édesapámat 13 éves öcsémmel együtt szintén a bal oldalra irányították. Ami­kor nem akartunk elválni, azzal nyugtat­tak, hogy majd este találkozunk. Soha többé nem láttuk egymást. Bennünket a fürdőbe hajtottak, ahol le kellett vetkőznünk meztelenre, fertőtlenítettek, szőrtelínetettek és kopaszra nyírtak ben­nünket, odalöktek valami ruhafélét, és behajtottak a ba­rakkba. A megaláz­tatástól, a féle­lemtől szinte meg­bénultunk. Körül­belül két hét eltelté­vel, egy este, be­rontottak a barakk­ba az SS-ek. Ütle­gelés és ordítozás közepette kihajtot­tak bennünket az udvarra, és még ak­kor éjjel elvittek Krakkóba, a plaszo­vi táborba. Itt szinte minden úgy történt, ahogy azt a fdm be­mutatja. Ugyanúgy kínoztak bennün­ket, ugyanúgy ke- gyetlenkedtek ve­lünk. Egy építkezé­sen dolgoztunk, de a munkáknak nem volt semmi értelme. Csak azért dolgoz­tattak bennünket, hogy elpusztuljunk. bort bővíthessék. Nekünk a lebontott kődarabokat kellett elszállítani. Nem­csak a munka volt nehéz, a körülmé­nyek is keservesek voltak. Teljesen le- kopaszítva, egy szál ruhában dolgoz­tunk a tűző napon és zuhogó esőben. Állandóan korbácsos felügyelő állt fel­ettünk, aki nem sajnálta használni pálcá­ját, ha úgy látta, nem igyekszünk elég­gé. Teljesen ki voltunk szolgáltatva. So­ha nem tudhattuk, mikor büntetnek meg, vagy mikor visznek el bennünket. Este, munka után, és reggelente a sora- kozón rendszeres volt a tizedelés. Nap­pal, munka közben nem volt ritkaság, hogy a henyélőket egyszerűen lelőtték, vagy rájuk engedték a kutyákat, ame­lyek úgy voltak beidomítva, hogy a nőknek a mellét tépték le... A lágerpa­rancsnok a szemközti hegyről fehér lo­von ülve figyelt bennünket, s ha vala­melyik fogoly munkája nem tetszett ne­ki, ráuszította a kutyáját. Idővel mindent sítási számmal... Hasonlóképp érezte Blau Sarolta is, aki húgával, Zsu­zsával együtt élte át Plaszovot.- Tizenegy hónapig tartó lágeréle­tünknek ez volt az első állomása. Kubi­kosmunkát végeztettek velünk, egy dombot bontattak el velünk, hogy a tá­Akik visszatértek karjukon a soha el nem tüntethető azono­(Archívunt és Méry Gábor felvétele) megszoktunk. Az állandó éhezést, a ki­szolgáltatottságot. Már a haláltól sem féltünk. Tudtuk, hogy a mieink már nem élnek. Ezt megmondták a már ré­gebben ott-tartózkodó lengyelek, mikor megérkeztünk: „Hát nem látjátok a lán­A Weiss-nó'vérek, a felvétel 1943. februárjában készült Dunaszerdahelyen gokat? Ott mind a mieinket égetik...” Nekünk a húgommal az volt a szeren­csénk, hogy egész idő alatt együtt vol­tunk, tartottuk egymásban a lelket, mert bizony sokan kivetkőztek emberi mivol­tukból. Megtörtént, hogy anya és leánya esett egymásnak egy darabka kenyér miatt. Tudom, vannak, akik azt mond­ják, ez nem volt igaz. Mert nem lehetsé­ges, hogy ilyesmi civilizált emberekkel megtörténhessen. Én ezeket a két­kedőket csupán egy hónapra küldeném el egy ilyen lágerbe, hogy a saját bőrü­kön érezzék, mi volt az. Persze, a hitet- lenkedőket is meg lehet érteni: mert ha az ember józan ásszal gondolkodik, azt mondja: ez valóban hihetetlen. Mégis igaz volt. Mert voltunk jópáran, akik vé­gigéltük. Mint például Weiss Ilona és nővére Rozália, akiket 15, illetve 17 évesen vit­tek el a családjukkal együtt. Csupán ők ketten tértek vissza.- Azt nem lehet elmondani, mennyi megaláztatásban, kínzásban, szenvedés­ben volt részünk - mondja a most 67 éves Rozália asszony. - Nem emberek­nek, állatoknak néztek bennünket, és úgy is bántak velünk. Mindenéit büntet­tek. Egyszer például azért vertek meg, mert levágtam a darócruhám alját, hogy a levágott darabkával össze tudjam fog­ni a derekamon. A munkában kődarabo­kat kellett egymásnak adogatni, de ne­kem el voltak halva az ujjaim, így min­duntalan elejtettem azokat. A felügyelő ezt szabotázsnak vette, és kegyetlenül összevert. Ütött, rúgott, ahol ért. A ká- pók általában lengyelek voltak, de vol­tak zsidó felügyelők is, akik éppen úgy kegyetlenkedtek velünk, mint a lengye­lek vagy a németek. A mi kápónk egy Dzsoni nevezetű cseh zsidó volt, aki - amikor megjelent a lágerparancsnok -, mintha megvadult volna. Ütött, rúgott mindenkit, mintha ki akart volna tűnni, hogy ő milyen jól teljesíti feladatát. Most már tudom: ő is az életéért küz­dött.- Soha nem felejtem el, mennyit fáz­tunk, éheztünk a táborban - meséli Ro­zália asszony húga, Weiss Ilona. - Enni csak reggel és este kaptunk, mikor visszajöttünk a munkából. A kenyér mintha fűrészporból lett volna. A levest fűből főzték. A hidegben elfagytak az erek a lábamban, emiatt már 22 éve rok­kantnyugdíjas vagyok. Ma már hihetet­lennek tűnik, mi mindent kellett végig­szenvednünk. Hogy túléltük, egymás­nak köszönhetjük. Mindig az evett kö­zülünk, aki rosszabb állapotban volt, ne­hogy kórházba kerüljön, mert az egyet jelentett a halállal.- Nem mintha reszkettünk volna az életünkért - teszi hozzá Weiss Rozália. - Nem féltünk a haláltól. Ha jöttek a re­pülők, azért imádkoztunk, hogy lecsap­jon közénk a bomba, mert ott annyira elviselhetetlen volt az élet. Mégis kibír­tuk. Igaz, sokan meghaltak. Talán a ti­zede sem jött haza annak a kétezer em­bernek, akit Dunaszerdahelyről vittek el. A többségük már a Birkenauba való megérkezése napján a gázba került. Ezek után nem értem, hogyan mondhat­ja valaki, nem voltak koncentrációs tá­borok, nem voltak gázkamrák. Mi tud­juk csak igazán, mennyire voltak... Plaszov, Auschwitz, Dachau, Ber- gen-Belsen túlélői még itt vannak kö­zöttünk, igaz, egyre kevesebben. Róluk szól Spielberg filmje. A valóságról, amit egyesek szeretnének meg nem tör­téntté tenni. Egy németországi városká­ban, a fdm bemutatójának napján, bom­bariadó miatt ki kellett üríteni a mozi­termet. Bombát ugyan nem talált a rendőrség, de ez az incidens is azt bizo­nyítja: vannak, akik számára a második világháború még mindig nem ért vé­get... S. Forgott Szilvia RIPORT \ 1994. április 10. l/BSár/TBp „M inden úgy történt, ahogy a filmben...”

Next

/
Oldalképek
Tartalom