Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-04-10 / 15. szám

„Elsősorban közvetítő vagyok...”- „Egy közép-európai értelmiségi ta­núságtétele ez a könyv, egy olyan értel­miségié, akit a sors megmártott a poli­tikában, de önszántából kilépett belőle." A Pozsonyban kiadott, „Ma­gyarország itt marad" című könyvének előszavából idéztem. Az ön pályafutása valóban szokatlanul alakult. Ma­gyar-német szakos diplomát szerzett, s leginkább a lengyel és a szlovák prob­lémákkal foglalkozik. A legtöbbször az irodalom terepén, de nem idegen az ön számára a történelem sem. Hogyan minősítené önnön helyét a magyar szellemi életben ?- Ez elég nehéz kérdés, hiszen az ember hajlamos némi nagyképűségre is. Én úgy szeretném meghatározni a helyzetemet a-magyar szellemi életben, hogy elsősorban közvetítő vagyok. Közvetítő a magyarság és szomszédai között. Azt, hogy ez a közvetítés mennyire sikeres - nagyon nehéz meg­állapítani. Az utóbbi másfél évszázad­ból meglehetősen sok negatív példát is említhetnék, mert hát elég nagy azok­nak a magyar tudósoknak, politikusok­nak, íróknak a száma, akiknek erőfe­szítései kudarcba fulladtak, sőt nevet­ségesek lettek. Nemrég jártam Bécs- ben, s ha az ember a Herrengassén sé­tál, okvetlenül Széchenyi jut eszébe, aki ott látta meg a napvilágot. Nos, ő híres, 1842-es akadémiai beszédében a túlzó magyarosítás ellen érvelt, s azt magyarázta, hogy Magyarország nem magyar lakosai saját kultúrájukat, saját nyelvüket akarják fejleszteni. Ezután Széchenyit Pozsonyban macskazenével fogadták, őt, a legnagyobb magyart. Vagy Wesselényi Miklóst is említhet­ném, aki - a korabeli európai mérték­kel mérve is - fontos munkát írt a pánszlávizmusról, bemutatta a velünk együtt élő nem magyar népek törekvé­seit, s ezt nem vették komolyan. Aho­gyan Kemény Zsigmond intelmei ugyanilyen sorsra jutottak. S nem di­csekedhetett a megértő fogadtatással Kállay Béni, a monarchia pénzügymi­nisztere, ez az elsőrangú Balkán-szak- kértő sem. Nem kétséges, hogy szom­szédainkkal annyira összefonódott a sorsunk, hogy ebből kilépni semmi­képpen sem tudunk, de azt a tudást, amelyet e tárgykörben elődeink felhal­moztak, a következő nemzedékek újra meg újra elfelejtik, s nem hasznosítják, így az ember egy kicsit Don Quijoté- nak érezheti magát, amikor a közvetí­tésre vállalkozik. Ez hát helyzetem egyik lehetséges értelmezése. A másik elképzelhető megközelítés­ben viszont azt kell elmodanom, hogy amenyiben nagyon pontosan kellene megfogalmazni, mi is az én foglalko­zásom, bizony nehezen tudok válaszol­ni. Eredetileg irodalomtörténész vol­tam, aki lengyel-magyar, szlovák-ma­gyar összehasonlító kutatásokkal fog­lalkozott, az utóbbi időben pedig, miu­tán a politikából kiléptem, interdiszcip­lináris dolgokat kutatok, amelyek leg­közelebb a művelődéstörténethez áll­nak. Szakmai gyökereimtől nem tudok és nem is akarok elszakadni. Ezért úgy fogalmaznék, hogy a művelődéstörté­net, illetve a politológia határterületén tevékenykedem. Persze, több idő kelle­ne, hogy tényleges kutatásokat is vé­gezhessek... „Közép-Európa - köztes zóna...”-Azok közé tartozik, akik sokat fog­lalkoztak s foglalkoznak az úgynevezett közép-európai kérdésekkel. Ugyanak­kor tudjuk azt is, hogy magának Kö­zép - Eu rópün ak a fogalma, kiterjedése, Európa egészéhez való viszonya is vi­tatott. Hogyan határozná meg tehát az ön Közép-Európáját, s benne a ma­gyarság szerepét?- A kommunista időszakban Közép- Európa fogalmához mindig tapadt va­lami negatív árnyék. Jellemző históriá­nak érzem, hogy amikor a hetvenes évek elején az akkori fiatal írók közül 1945-ben született, az irodalomtudományok kandi­dátusa, jelenleg a budapesti székhelyű Közép-Euró­pa Intézet igazgatója. Gyakori szereplője, nem egy esetben kezdeményezője a térségben élő, különböző nemzetiségű értelmiségiek párbeszédeinek. A meg­értést szeretné elősegíteni azon a tájon, amelyre - sajnos - inkább a meg nem értés a jellemző. Az ál­tala vállalt feladat különleges fontossága miatt ke­restem fel kérdéseimmel. Pesten, a Vörösmarty-szo- bor tövében, egy eszpresszóban beszélgettünk. Közép-Európában élünk Fotó: Méry Gábor néhányan Közép-Európáról akartunk kötetet csinálni, a kiadóban javasla­tunkra ezt válaszolták: a kötet csak ak­kor jelenhet meg, ha valami lesz benne a Szovjetunióról is. De hát Oroszorszá­got semmikor sem lehetett Közép-Eu­rópa részének tekinteni. Ez is mutatja, hogy sokáig létezett Magyarországon egy kötelező Közép-Európa-szemlélet. Egyébként még régebben is... Például az első világháború idején, amikor Fri­edrich Naumann Mitteleurópa-könyve megjelent, az akkori magyar szellemi élet (a Nyugat körét és Adyt is beleért­ve) egy német expanziós törekvés kife­jezését látta ebben. Akkor a német hó­dító törekvésekkel szemben mondtak Kelet-Európát sokan Magyarországon. Aztán fordult megint nálunk a Közép- Európa fogalom értelmezése. A tudo­mányban Bartók Béla, a publicisztiká­ban Szabó Dezső is Kelet-Európa fo­galmával operáltak, amikor korán és határozottan felléptek a szomszédaink­kal való megértésért. Később a szovjet hódoltság idején azok, akik Közép-Eu- rópát mondtak, voltaképpen a hódolt­ság ellen léptek föl. Ha én manapság Közép-Európáról beszélek, arra a tér­ségre gondolok, amelyet Németh Lász­ló a két malomkő közének nevezett, te­hát a Németország és Oroszország kö­zötti térségre, amely sajátos társada­lom- és nemzetfejlődési mutatókkal rendelkezik, kivált a XX. században. Leegyszerűsítve: nem tekinthető Nyu­gatnak, amely inkább végvidéke, pere­me, ahol, persze, érvényesülnek a nyu­gati hatások (ez a reneszánsz, a refor­máció, a barokk keleti határa), más­részt jelen vannak a keleti hatások: ér­vényesül a keleti despotizmus, nagyha­talmi érdekek meghatározó szerepe. Ezt az átmeneti térséget a nemzetté vá­lás sajátosságai is jellemzik. Ebben is roppant mód eltértek az adottságok Nyugat-Európához képest, de akár Ke- let-Európához hasonlítva is, hiszen például itt nem alakulhatott ki olyan birodalmi gondolat, amely az orosz identitást meghatározza. Mondjuk a lengyeleknél, a románoknál éppen a bi­rodalmi gondolattal szemben kellett meghatározni az identitási célt, egy jö­vendő nemzetállamot álmodva. Az álom kifejezés ebben az esetben nem túlzás. Gondolja csak el, hogy mi most itt ülünk ebben az eszpresszóban, ame­lyet csupán néhány lépés választ elé a Deák téri evangélikus templomtól, ahol Ján Kollár a szláv népek közössé­gét álmodta meg, s ez annyiban egye­zett a többi álommal, hogy a meglévő, a monarchikus birodalmi keretet tagad­ta. Egyébként mindegyik nemzeti moz­galom nagyobb területet álmodott ma­gának, mint amit a valós etnikai, nyelvi viszonyok megengedtek volna, S ez érthető, hiszen az álmodok nem épít­hettek meglévő gazdasági, politikai, vagy akár csak nyelvi egységre. Tömören azt mondhatnám: Közép- Európa - köztes zóna. Ideértve a Bal­kánt is, amelyet ugyancsak Közép-Eu- rópának nevezhetünk. Ez a zóna ve­gyes lakosságú, ellenáll a birodalmi as­pirációknak, hol sikeresen, hol sikerte­lenül. És bizony jellemző reá egy ál­landósult tudathasadásos állapot.- Vajon mostanra kikerültünk-e ebből a bizonyos kettős szorításból?- Nagy kérdés, hogy sor kerül-e egy második Jaltára... Egyelőre számos jel mutat arra, hogy a nyugati és az orosz politikai döntéshozók még most is az első Jalta igézetében cselekszenek, te­hát ebben a térségben Oroszországot mint stabilizáló tényezőt veszik figye­lembe. A Balkánon ez már teljesen nyilvánvaló, s nem csupán a délszláv térségben, hanem Románia vagy Bul­gária esetében nemkülönben. A szűkebben vett Közép-Európában, te­hát a visegrádi országokban ez egy nagy kérdés. Nyugtalanító jel, hogy a NATO-val kapcsolatban Nyugaton sok az elhárító mozzanat. Döbbenetes a tá­jékozatlanság is országainkkal kapcso­latban. Nem is olyan régen Prágában egy olasz diplomata jelentette ki, hogy nem érti a szlovákokat, hiszen - sze­rinte - a cseh és a szlovák ugyanaz a nyelv. A nyugati értelmiség és politikai elit majdnem teljesen tájékozatlan: a Lajtától, a Cseh Erdőtől egészen Vla­gyivosztokig ezt a térséget együtt és egységesen kezelik. Tehát nem külön­böztetik meg egymástól Közép- és Kelet-Európát.- Közép-Európában fontos a Ma­gyarország és a határokon túli magya­rok közötti kapcsolattartás és az egy­másra gyakorolt hatás kérdése is. Mi erről a véleménye?- Fontosnak tartom e kapcsolatban leszögezni, hogy Magyarország és a határain túli magyarság kulturális és információs közösség, és ezért egyik részének sem lehet e közösségen belül politikai irányító szerepe. Ugyanakkor ez a közösség az értékcserét, az infor­mációk áradását, cseréjét, a közös vér­keringés fenntartását kell, hogy szol­gálja. Magyarországon - sajnos - na­gyon kevés a határokon túli magyar­ságról a reális ismeret. Érdemes lenne az általános iskolai tankönyvek alapján összeállítani, hogy mit tud, mit tudhat egy nyolcadikos a határokon túli ma­gyarságról. Döbbenetesen keveset. De a rádióban, a tévében, a sajtóban is a tudatlanság a jellemző. Az ott dolgozó­kat kétféle magatartás jellemzi: vagy ignorálják a témát, vagy délibábos el­képzelésekkel állnak elő sokszor olya­nok, akik az elmúlt időszakban a kom­munista propaganda fő kiszolgálói vol­tak. Persze vannak pozitív dolgok. 1968- ban, például, fontos volt az Irodalmi Szemle. Utolsó éves egyetemistaként ott olvastam Németh László szövegét, amelyet a Herder-díj átadásakor mon­dott el. Ez a közlés azt jelentette, hogy az Irodalmi Szemlének nemzeti szere­pe van. Az is világos, hogy jelentős mértékben járult hozzá a magyar iroda­lom megújulásához az újvidéki Új Symposion, noha sokáig tiltott gyü­mölcsnek számított nálunk, nagyon ne­hezen lehetett Budapesten hozzájutni. És Erdélynek, természetesen, szintén nagy hatása volt. Újra hangsúlyoznám a tömegtájékoztatás óriási felelősségét. Képtelenség, hogy nálunk művelt em­berek sem nagyon tudják, merre van Rimaszombat, noha ez Mikszáth hazá­ja, vagy Székelykeresztúr, amely Petőfit is kell, hogy jelentse számunk­ra. S ahol hiányoznak a tényleges is­meretek, ott zöld útja lehet az ötven­hatvan évvel ezelőtti, ómagyar érvek­nek. Amelyek számomra nevetségesek, de elképzelhető, hogy egy gimnazista számára nem azok. Vagy három évvel ezelőtt jelent meg Kanadában egy könyv, Felvidék volt a címe. Döbbene­tes tudatlanságról árulkodik. Valós té­nyek és délibábos állítások furcsa egy­velege. S ez, például, a szlovák nacio­nalizmust is táplálja. Mintha létezne egy titkos egyezség a szélsőségek kö­zött. Egyesek Szlovákiában is, Ma­gyarországon is nagy örömmel gyűjtik az adott sajtók szélsőséges kijelentése­it. Nemcsak nálunk, a szlovákoknál is nagy a tudatlanság a közös történelem dolgaiban. Nemrég olvastam az 1861- es túrócszentmártoni gyűlés jegyzőkönyvét. Azt sem tudom, hogy újabban megjelent-e, én egy 1941-es kiadást forgattam. Ott például komoly vita bontakozott ki arról, hogy érde­mes-e önálló szlovák területet létrehoz­ni. Mert mi lesz azokkal a szlovákok­kal, akik ezen az okolién kívül reked­nek, s mi lesz azokkal a magyarokkal és németekkel, akik ezen belül élnek majd. Húrban válasza akkor az volt az elfogadható többség nevében, hogy azok, akik az okolién belül maradnak, nem mások, mint elnemzettelenített szlovákok. Ez a kölcsönös tájékozat­lanság - önszegényítés mindkét fél számára. Új intézet - új feladatok- Ön a budapesti székhelyű Közép- Európa Intézet igazgatója. Hogyan mutatná be az intézet terveit és eddigi teljesítményeit ?- Az intézet ebben a formában 1992 áprilisában kezdte meg működését. Korábban a Magyarságkutató Intézet volt az a hely, ahol interdiszciplináris megközelítésben vizsgálták a határo­kon túli magyar közösségeket. Mi tá- gabb spektrumban gondolkodunk. Kí­sérletet szeretnénk tenni az egész kö­zép-európai térség néhány nagy kérdé­sének összehasonlító vizsgálatára. Ezek a kérdések a következők: 1. a nemzeti identitás, illetve a nacionaliz­musok problematikája, 2. a migráció kutatása, 3. a határmenti térségek vizs­gálata, 4. a nemzeti kisebbségek, s nem csupán a magyarok helyzetének felmé­rése. Az intézet munkájának e rövid idő alatt, azt hiszem, az lehet az ered­ménye, hogy folytatódott a határokon túli magyarság körében eddig végzett kutatás. Kiemelkedő Fejős Zoltán munkája, aki az amerikai, chicagói ma­gyarság két nemzedékéről adott ki mo­nográfiát, a Gereben Ferenc által irá­nyított kutatás feladata pedig a határo­kon túli magyar értékrendek vizsgála­ta. Kérdőíves felmérést végeznek, hogy miben tér el és miben egyezik ez az értékrend. Ez adhat arra feleletet, hogy mi a magyar most? Rövidesen e nagy munka egy része, a szlovákiai felmérés megjelenhet. Sajnálatos aktu­alitása van a Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből című munká­nak, amely 7-8 tanulmányt tartalmaz. Izgalmas az a kutatás, amelyet néhány háromhatár-térség alapos vizsgálatával végzünk. Magyar-szlovák-osztrák, magyar-ukrán-román, magyar-uk- rán-szlovák közegben 30-30 település interetnikus és infrastrukturális vizsgá­lata ez. Intézetünk anyagi hátterét a Teleki László Alapítvány adja, ahogyan ez az alapítvány a Magyar Külügyi Intézet „eltartója” is. A kutatók között vannak szociológusok, néprajzosok, történé­szek. Nálunk is dolgozik a ma­gyar-szlovák kapcsolatok alapos is­merője, Molnár Imre. Terveink? Ennek megvalósítása jelentős anyagi támoga­tást igényelne. Szeretnénk egy közvé­lemény-kutatást rendezni Szlovákiában és Magyarországon, hogy mit tudunk egymásról.- A közelmúltban két könyve is nap­világot látott. Ideje erre is rákérdez­nem...- Igen, ez a két könyv amolyan beta­karítása tizenöt év mukájának. Ké­szülődik egy harmadik kötetem is, ez szintén régi tanulmányaimból áll össze: a térség irodalmi kapcsolatairól, egyes írókról írtam. Pécsett, a Jelenkor adja majd ki. A szlovákok közül szere­pel Hviezdoslav, Emil Boleslav Lukáé, Ladislav Ballek. Előretekintve: két dolgot szeretnék folytatni. Még 1984-ben írtam egy ta­nulmányt a közép-európai nemzeti himnuszok keletkezéséről. Ezt szeret­ném kiszélesíteni egy kötetnyi tanul­mánnyá. Új államok keletkeztek köz­ben, és a himnuszok históriája roppant tanulságos. A nemzetté válás dilemmá­it jól meg lehet rajzolni a himnuszok szövegelemzése, keletkezésük történe­te és utóélete alapján. És természetesen foglalkoztat az is, hogy a négy, politi­kában eltöltött év tanulságait összefog­laljam és leírjam. * Nemrég olvastam Kiss Gy. Csabáról ezt a jellemzést: „Forrófejűek között egy melegszívű. Őrjöngök között egy hidegfejű. Törtetők között egy hatalom­kerülő: antikarrierista... A szereplésnél jellemzőbb rá a szorgalom, az elmélyü­lés szomjúhozása... ” Találónak érzem ezeket a szavakat. Talán beszélgeté­sünk olvasóimat is meggyőzi erről. Pe­dig mennyi minden maradt ki az idő és a hely hiánya miatt ebből az interjúból. Például az a jó szokása, hogy egy-egy évet egy-egy szomszédos kultúra, tör­ténelem alapos tanulmányozására for­dít. Most a horvátok voltak soron. A Tiszatájban megjelent nagy horvát összeállítást, melyet a budapesti horvát nagykövet, dr. Aleksandar Sole levél­ben köszönt meg a szerkesztőségnek, ő készítette, mintegy összegezésként. Nemrég a budapesti Lengyel Kultúrá­ban vitázott lengyel tudósokkal, a Szlovákia Kulturális Intézetben pedig Vladimír Mináécsal cserélt eszmét. A kölcsönös megértés híve és tudós mun­kása Kiss Gy. Csaba. Fontos, hogy tudjunk róla. Brogyányi Judit INTERJÚ ~ 1994. április 10, l/asdrnsp

Next

/
Oldalképek
Tartalom