Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-10 / 15. szám
„Elsősorban közvetítő vagyok...”- „Egy közép-európai értelmiségi tanúságtétele ez a könyv, egy olyan értelmiségié, akit a sors megmártott a politikában, de önszántából kilépett belőle." A Pozsonyban kiadott, „Magyarország itt marad" című könyvének előszavából idéztem. Az ön pályafutása valóban szokatlanul alakult. Magyar-német szakos diplomát szerzett, s leginkább a lengyel és a szlovák problémákkal foglalkozik. A legtöbbször az irodalom terepén, de nem idegen az ön számára a történelem sem. Hogyan minősítené önnön helyét a magyar szellemi életben ?- Ez elég nehéz kérdés, hiszen az ember hajlamos némi nagyképűségre is. Én úgy szeretném meghatározni a helyzetemet a-magyar szellemi életben, hogy elsősorban közvetítő vagyok. Közvetítő a magyarság és szomszédai között. Azt, hogy ez a közvetítés mennyire sikeres - nagyon nehéz megállapítani. Az utóbbi másfél évszázadból meglehetősen sok negatív példát is említhetnék, mert hát elég nagy azoknak a magyar tudósoknak, politikusoknak, íróknak a száma, akiknek erőfeszítései kudarcba fulladtak, sőt nevetségesek lettek. Nemrég jártam Bécs- ben, s ha az ember a Herrengassén sétál, okvetlenül Széchenyi jut eszébe, aki ott látta meg a napvilágot. Nos, ő híres, 1842-es akadémiai beszédében a túlzó magyarosítás ellen érvelt, s azt magyarázta, hogy Magyarország nem magyar lakosai saját kultúrájukat, saját nyelvüket akarják fejleszteni. Ezután Széchenyit Pozsonyban macskazenével fogadták, őt, a legnagyobb magyart. Vagy Wesselényi Miklóst is említhetném, aki - a korabeli európai mértékkel mérve is - fontos munkát írt a pánszlávizmusról, bemutatta a velünk együtt élő nem magyar népek törekvéseit, s ezt nem vették komolyan. Ahogyan Kemény Zsigmond intelmei ugyanilyen sorsra jutottak. S nem dicsekedhetett a megértő fogadtatással Kállay Béni, a monarchia pénzügyminisztere, ez az elsőrangú Balkán-szak- kértő sem. Nem kétséges, hogy szomszédainkkal annyira összefonódott a sorsunk, hogy ebből kilépni semmiképpen sem tudunk, de azt a tudást, amelyet e tárgykörben elődeink felhalmoztak, a következő nemzedékek újra meg újra elfelejtik, s nem hasznosítják, így az ember egy kicsit Don Quijoté- nak érezheti magát, amikor a közvetítésre vállalkozik. Ez hát helyzetem egyik lehetséges értelmezése. A másik elképzelhető megközelítésben viszont azt kell elmodanom, hogy amenyiben nagyon pontosan kellene megfogalmazni, mi is az én foglalkozásom, bizony nehezen tudok válaszolni. Eredetileg irodalomtörténész voltam, aki lengyel-magyar, szlovák-magyar összehasonlító kutatásokkal foglalkozott, az utóbbi időben pedig, miután a politikából kiléptem, interdiszciplináris dolgokat kutatok, amelyek legközelebb a művelődéstörténethez állnak. Szakmai gyökereimtől nem tudok és nem is akarok elszakadni. Ezért úgy fogalmaznék, hogy a művelődéstörténet, illetve a politológia határterületén tevékenykedem. Persze, több idő kellene, hogy tényleges kutatásokat is végezhessek... „Közép-Európa - köztes zóna...”-Azok közé tartozik, akik sokat foglalkoztak s foglalkoznak az úgynevezett közép-európai kérdésekkel. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy magának Közép - Eu rópün ak a fogalma, kiterjedése, Európa egészéhez való viszonya is vitatott. Hogyan határozná meg tehát az ön Közép-Európáját, s benne a magyarság szerepét?- A kommunista időszakban Közép- Európa fogalmához mindig tapadt valami negatív árnyék. Jellemző históriának érzem, hogy amikor a hetvenes évek elején az akkori fiatal írók közül 1945-ben született, az irodalomtudományok kandidátusa, jelenleg a budapesti székhelyű Közép-Európa Intézet igazgatója. Gyakori szereplője, nem egy esetben kezdeményezője a térségben élő, különböző nemzetiségű értelmiségiek párbeszédeinek. A megértést szeretné elősegíteni azon a tájon, amelyre - sajnos - inkább a meg nem értés a jellemző. Az általa vállalt feladat különleges fontossága miatt kerestem fel kérdéseimmel. Pesten, a Vörösmarty-szo- bor tövében, egy eszpresszóban beszélgettünk. Közép-Európában élünk Fotó: Méry Gábor néhányan Közép-Európáról akartunk kötetet csinálni, a kiadóban javaslatunkra ezt válaszolták: a kötet csak akkor jelenhet meg, ha valami lesz benne a Szovjetunióról is. De hát Oroszországot semmikor sem lehetett Közép-Európa részének tekinteni. Ez is mutatja, hogy sokáig létezett Magyarországon egy kötelező Közép-Európa-szemlélet. Egyébként még régebben is... Például az első világháború idején, amikor Friedrich Naumann Mitteleurópa-könyve megjelent, az akkori magyar szellemi élet (a Nyugat körét és Adyt is beleértve) egy német expanziós törekvés kifejezését látta ebben. Akkor a német hódító törekvésekkel szemben mondtak Kelet-Európát sokan Magyarországon. Aztán fordult megint nálunk a Közép- Európa fogalom értelmezése. A tudományban Bartók Béla, a publicisztikában Szabó Dezső is Kelet-Európa fogalmával operáltak, amikor korán és határozottan felléptek a szomszédainkkal való megértésért. Később a szovjet hódoltság idején azok, akik Közép-Eu- rópát mondtak, voltaképpen a hódoltság ellen léptek föl. Ha én manapság Közép-Európáról beszélek, arra a térségre gondolok, amelyet Németh László a két malomkő közének nevezett, tehát a Németország és Oroszország közötti térségre, amely sajátos társadalom- és nemzetfejlődési mutatókkal rendelkezik, kivált a XX. században. Leegyszerűsítve: nem tekinthető Nyugatnak, amely inkább végvidéke, pereme, ahol, persze, érvényesülnek a nyugati hatások (ez a reneszánsz, a reformáció, a barokk keleti határa), másrészt jelen vannak a keleti hatások: érvényesül a keleti despotizmus, nagyhatalmi érdekek meghatározó szerepe. Ezt az átmeneti térséget a nemzetté válás sajátosságai is jellemzik. Ebben is roppant mód eltértek az adottságok Nyugat-Európához képest, de akár Ke- let-Európához hasonlítva is, hiszen például itt nem alakulhatott ki olyan birodalmi gondolat, amely az orosz identitást meghatározza. Mondjuk a lengyeleknél, a románoknál éppen a birodalmi gondolattal szemben kellett meghatározni az identitási célt, egy jövendő nemzetállamot álmodva. Az álom kifejezés ebben az esetben nem túlzás. Gondolja csak el, hogy mi most itt ülünk ebben az eszpresszóban, amelyet csupán néhány lépés választ elé a Deák téri evangélikus templomtól, ahol Ján Kollár a szláv népek közösségét álmodta meg, s ez annyiban egyezett a többi álommal, hogy a meglévő, a monarchikus birodalmi keretet tagadta. Egyébként mindegyik nemzeti mozgalom nagyobb területet álmodott magának, mint amit a valós etnikai, nyelvi viszonyok megengedtek volna, S ez érthető, hiszen az álmodok nem építhettek meglévő gazdasági, politikai, vagy akár csak nyelvi egységre. Tömören azt mondhatnám: Közép- Európa - köztes zóna. Ideértve a Balkánt is, amelyet ugyancsak Közép-Eu- rópának nevezhetünk. Ez a zóna vegyes lakosságú, ellenáll a birodalmi aspirációknak, hol sikeresen, hol sikertelenül. És bizony jellemző reá egy állandósult tudathasadásos állapot.- Vajon mostanra kikerültünk-e ebből a bizonyos kettős szorításból?- Nagy kérdés, hogy sor kerül-e egy második Jaltára... Egyelőre számos jel mutat arra, hogy a nyugati és az orosz politikai döntéshozók még most is az első Jalta igézetében cselekszenek, tehát ebben a térségben Oroszországot mint stabilizáló tényezőt veszik figyelembe. A Balkánon ez már teljesen nyilvánvaló, s nem csupán a délszláv térségben, hanem Románia vagy Bulgária esetében nemkülönben. A szűkebben vett Közép-Európában, tehát a visegrádi országokban ez egy nagy kérdés. Nyugtalanító jel, hogy a NATO-val kapcsolatban Nyugaton sok az elhárító mozzanat. Döbbenetes a tájékozatlanság is országainkkal kapcsolatban. Nem is olyan régen Prágában egy olasz diplomata jelentette ki, hogy nem érti a szlovákokat, hiszen - szerinte - a cseh és a szlovák ugyanaz a nyelv. A nyugati értelmiség és politikai elit majdnem teljesen tájékozatlan: a Lajtától, a Cseh Erdőtől egészen Vlagyivosztokig ezt a térséget együtt és egységesen kezelik. Tehát nem különböztetik meg egymástól Közép- és Kelet-Európát.- Közép-Európában fontos a Magyarország és a határokon túli magyarok közötti kapcsolattartás és az egymásra gyakorolt hatás kérdése is. Mi erről a véleménye?- Fontosnak tartom e kapcsolatban leszögezni, hogy Magyarország és a határain túli magyarság kulturális és információs közösség, és ezért egyik részének sem lehet e közösségen belül politikai irányító szerepe. Ugyanakkor ez a közösség az értékcserét, az információk áradását, cseréjét, a közös vérkeringés fenntartását kell, hogy szolgálja. Magyarországon - sajnos - nagyon kevés a határokon túli magyarságról a reális ismeret. Érdemes lenne az általános iskolai tankönyvek alapján összeállítani, hogy mit tud, mit tudhat egy nyolcadikos a határokon túli magyarságról. Döbbenetesen keveset. De a rádióban, a tévében, a sajtóban is a tudatlanság a jellemző. Az ott dolgozókat kétféle magatartás jellemzi: vagy ignorálják a témát, vagy délibábos elképzelésekkel állnak elő sokszor olyanok, akik az elmúlt időszakban a kommunista propaganda fő kiszolgálói voltak. Persze vannak pozitív dolgok. 1968- ban, például, fontos volt az Irodalmi Szemle. Utolsó éves egyetemistaként ott olvastam Németh László szövegét, amelyet a Herder-díj átadásakor mondott el. Ez a közlés azt jelentette, hogy az Irodalmi Szemlének nemzeti szerepe van. Az is világos, hogy jelentős mértékben járult hozzá a magyar irodalom megújulásához az újvidéki Új Symposion, noha sokáig tiltott gyümölcsnek számított nálunk, nagyon nehezen lehetett Budapesten hozzájutni. És Erdélynek, természetesen, szintén nagy hatása volt. Újra hangsúlyoznám a tömegtájékoztatás óriási felelősségét. Képtelenség, hogy nálunk művelt emberek sem nagyon tudják, merre van Rimaszombat, noha ez Mikszáth hazája, vagy Székelykeresztúr, amely Petőfit is kell, hogy jelentse számunkra. S ahol hiányoznak a tényleges ismeretek, ott zöld útja lehet az ötvenhatvan évvel ezelőtti, ómagyar érveknek. Amelyek számomra nevetségesek, de elképzelhető, hogy egy gimnazista számára nem azok. Vagy három évvel ezelőtt jelent meg Kanadában egy könyv, Felvidék volt a címe. Döbbenetes tudatlanságról árulkodik. Valós tények és délibábos állítások furcsa egyvelege. S ez, például, a szlovák nacionalizmust is táplálja. Mintha létezne egy titkos egyezség a szélsőségek között. Egyesek Szlovákiában is, Magyarországon is nagy örömmel gyűjtik az adott sajtók szélsőséges kijelentéseit. Nemcsak nálunk, a szlovákoknál is nagy a tudatlanság a közös történelem dolgaiban. Nemrég olvastam az 1861- es túrócszentmártoni gyűlés jegyzőkönyvét. Azt sem tudom, hogy újabban megjelent-e, én egy 1941-es kiadást forgattam. Ott például komoly vita bontakozott ki arról, hogy érdemes-e önálló szlovák területet létrehozni. Mert mi lesz azokkal a szlovákokkal, akik ezen az okolién kívül rekednek, s mi lesz azokkal a magyarokkal és németekkel, akik ezen belül élnek majd. Húrban válasza akkor az volt az elfogadható többség nevében, hogy azok, akik az okolién belül maradnak, nem mások, mint elnemzettelenített szlovákok. Ez a kölcsönös tájékozatlanság - önszegényítés mindkét fél számára. Új intézet - új feladatok- Ön a budapesti székhelyű Közép- Európa Intézet igazgatója. Hogyan mutatná be az intézet terveit és eddigi teljesítményeit ?- Az intézet ebben a formában 1992 áprilisában kezdte meg működését. Korábban a Magyarságkutató Intézet volt az a hely, ahol interdiszciplináris megközelítésben vizsgálták a határokon túli magyar közösségeket. Mi tá- gabb spektrumban gondolkodunk. Kísérletet szeretnénk tenni az egész közép-európai térség néhány nagy kérdésének összehasonlító vizsgálatára. Ezek a kérdések a következők: 1. a nemzeti identitás, illetve a nacionalizmusok problematikája, 2. a migráció kutatása, 3. a határmenti térségek vizsgálata, 4. a nemzeti kisebbségek, s nem csupán a magyarok helyzetének felmérése. Az intézet munkájának e rövid idő alatt, azt hiszem, az lehet az eredménye, hogy folytatódott a határokon túli magyarság körében eddig végzett kutatás. Kiemelkedő Fejős Zoltán munkája, aki az amerikai, chicagói magyarság két nemzedékéről adott ki monográfiát, a Gereben Ferenc által irányított kutatás feladata pedig a határokon túli magyar értékrendek vizsgálata. Kérdőíves felmérést végeznek, hogy miben tér el és miben egyezik ez az értékrend. Ez adhat arra feleletet, hogy mi a magyar most? Rövidesen e nagy munka egy része, a szlovákiai felmérés megjelenhet. Sajnálatos aktualitása van a Fejezetek a horvátországi magyarok történetéből című munkának, amely 7-8 tanulmányt tartalmaz. Izgalmas az a kutatás, amelyet néhány háromhatár-térség alapos vizsgálatával végzünk. Magyar-szlovák-osztrák, magyar-ukrán-román, magyar-uk- rán-szlovák közegben 30-30 település interetnikus és infrastrukturális vizsgálata ez. Intézetünk anyagi hátterét a Teleki László Alapítvány adja, ahogyan ez az alapítvány a Magyar Külügyi Intézet „eltartója” is. A kutatók között vannak szociológusok, néprajzosok, történészek. Nálunk is dolgozik a magyar-szlovák kapcsolatok alapos ismerője, Molnár Imre. Terveink? Ennek megvalósítása jelentős anyagi támogatást igényelne. Szeretnénk egy közvélemény-kutatást rendezni Szlovákiában és Magyarországon, hogy mit tudunk egymásról.- A közelmúltban két könyve is napvilágot látott. Ideje erre is rákérdeznem...- Igen, ez a két könyv amolyan betakarítása tizenöt év mukájának. Készülődik egy harmadik kötetem is, ez szintén régi tanulmányaimból áll össze: a térség irodalmi kapcsolatairól, egyes írókról írtam. Pécsett, a Jelenkor adja majd ki. A szlovákok közül szerepel Hviezdoslav, Emil Boleslav Lukáé, Ladislav Ballek. Előretekintve: két dolgot szeretnék folytatni. Még 1984-ben írtam egy tanulmányt a közép-európai nemzeti himnuszok keletkezéséről. Ezt szeretném kiszélesíteni egy kötetnyi tanulmánnyá. Új államok keletkeztek közben, és a himnuszok históriája roppant tanulságos. A nemzetté válás dilemmáit jól meg lehet rajzolni a himnuszok szövegelemzése, keletkezésük története és utóélete alapján. És természetesen foglalkoztat az is, hogy a négy, politikában eltöltött év tanulságait összefoglaljam és leírjam. * Nemrég olvastam Kiss Gy. Csabáról ezt a jellemzést: „Forrófejűek között egy melegszívű. Őrjöngök között egy hidegfejű. Törtetők között egy hatalomkerülő: antikarrierista... A szereplésnél jellemzőbb rá a szorgalom, az elmélyülés szomjúhozása... ” Találónak érzem ezeket a szavakat. Talán beszélgetésünk olvasóimat is meggyőzi erről. Pedig mennyi minden maradt ki az idő és a hely hiánya miatt ebből az interjúból. Például az a jó szokása, hogy egy-egy évet egy-egy szomszédos kultúra, történelem alapos tanulmányozására fordít. Most a horvátok voltak soron. A Tiszatájban megjelent nagy horvát összeállítást, melyet a budapesti horvát nagykövet, dr. Aleksandar Sole levélben köszönt meg a szerkesztőségnek, ő készítette, mintegy összegezésként. Nemrég a budapesti Lengyel Kultúrában vitázott lengyel tudósokkal, a Szlovákia Kulturális Intézetben pedig Vladimír Mináécsal cserélt eszmét. A kölcsönös megértés híve és tudós munkása Kiss Gy. Csaba. Fontos, hogy tudjunk róla. Brogyányi Judit INTERJÚ ~ 1994. április 10, l/asdrnsp