Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-04-03 / 14. szám
Tudományos munkának már régen volt olyan sikere tájainkon, mint Vadkerty Katalin történész múlt év tavaszán megjelent A reszlovakizáció című könyvének. Valósággal szétkapkodták. Nem is csoda, hiszen a szerző olyan témát dolgozott fel, mely, sajnos, nagyon is közelről érinti a szlovákiai magyarságot. A reszlovakizáció, mint az 1945 utáni „magyar holocaust” egyik sajátos formája Dél-Szlovákiában 719 települést érintett, amelynek során 423 264 magyar nemzetiségű személy kérte a szlovák nemzetiség megadását, hogy így megmeneküljön a deportálástól, a kitelepítéstől, megtarthassa vagyonát, állását, visszakaphassa állampolgárságát. Vadkerty Katalin elsőként tárta fel ennek a tragikus folyamatnak minden egyes összetevőjét, miközben nemcsak a Szlovákia magyarság történetének egyik alapmunkáját írta meg, hanem történészként is új oldaláról mutatkozott be, hiszen korábban, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársaként évtizedeken keresztül a Felvidék gazdaságtörténetével foglalkozott. • Fiatal történészként miért pont ezt a kutatási területet választotta?- Az embernek vannak vágyai és vannak lehetőségei. Természetesen mindenki az egyéniségének és az adottságának legjobban megfelelő lehetőséget választja. Nekem szerencsém volt az életben. A Pedagógiai Főiskola megszűnését követően (ahol a magyar-történelem szakos diplomám megszerzése után történelmet adtam elő) 1960-ban átkerültem a történettudományi intézetbe, ahova már eleve úgy vettek fel, mint aki a gazdaságtörténet iránt érdeklődik. Nem volt ez véletlen, ugyanis az adott körülmények, a politikai nyomás közepette a legreálisabbnak, a valósághoz legközelebb állónak a gazdaságtörténetet tartottam. Ez a tudományág nagyon pontos forráskezelésre tanítja meg az embert. Itt számokkal, adatokkal, tényekkel kell dolgozni és nem lehet mellébeszélni. Adott egy reális adatbázis, amit vagy tisztességgel interpretálok, vagy nem szólok semmit, mert mindenki látja, ha nem mondok igazat. • A gazdaságtörténet után, hogyan és főleg miért váltott át egy egészen más területre?- 1987-ben nyugdíjba mentem. A nyugdíjba- menetel - bárki bármit is mond - többnyire belső krízist vált ki. Ilyenkor az ember ösztönösen felteszi magának a kérdést: mit tettem eddig? Felmerül viszont egy másik kérdés is: mit akarok tenni ezután? És újból mérlegelni kell a lehetőségeket. Nagy hálával gondolok magyar történész barátaimra, akik abban az időben mellém álltak, biztattak, keressek más témát, és javasolták, kutassam az első földreform kérdését Csehszlovákiában. A munkához 1989 tavaszán fogtam hozzá, közbejött a fordulat, a rendszerváltás, ami szintén számtalan új lehetőséget nyitott meg. Ekkor történt, hogy egy fiatal barátom azzal a kérdéssel keresett meg, tudom-e, mennyi földet vettek el a magyaroktól 1945-1948 között. Akkor még ezzel a korszakkal nem foglalkoztam, de mivel a kérdés nem hagyott nyugodni, utánanéztem a levéltárban. És akkor megdöbbentem azon, amit ott találtam. Mert bár sok mindent átéltünk, sok mindenről tudtunk, mégis megrendítő, mikor az ember ezeknek a problémáknak a koncentrációját találja egy levéltári leltárban. Azóta foglalkozom ezzel a kérdéssel. Egyszerűen benneragadtam a témakörben. • A szlovákiai magyarság 1945 utáni tragépap nélkül, és beültették közéjük az északról és külföldről jövő szlovákokat, akiknek Kánaánt ígértek. De adtak is nekik. • E korszak feltárása bizonyára számtalan kérdésre megadja majd a választ. Hol tart most a szlovákiai magyarság történetének feldolgozása?- A munka már folyik, aminek első eredményét nemrégiben jelentette meg a Kalligram Kiadó Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből címen. Ez a tanulmánykötet több, a témába vágó munkát gyűjtött össze, bizonyítva, vannak történészek, akik komolyan foglalkoznak ezekkel a problémákkal. A csehszlovákiai magyarság történetét mint folyamatot 1918- tól kell vizsgálni. E feladathoz néhány szlovákiai magyar, illetve magyarországi történészkollégával közösen már kidolgoztunk egy tervet, amely felölelné és szintézisét adná az 1919- 1980-as időszak történéseinek. Természetesen analitikus művek nélkül szintézist nem lehet készíteni. Az analízis pedig az, amit többen is csinálunk, amikor tényeket tárunk fel, mert csak a tények alapos ismeretéből lehet elvonatkoztatni a dolgokat, szintetizálni az eseményeket. Remélem, hogy 4-5 éven belül megszületik egy komoly munka, mely politiLehetőségek avagy: mennyire behatárolt egy szlovákiai magyar történész munkája diájának miért pont ezt a fejezetét választotta könyve témájául?- Ez a kérdés csak egy láncszem a sok közül. Az 1945 utáni magyar kérdés „végleges” megoldását meghirdető kormányprogram voltaképpen kiterjedt a nemzeti és emberi élet minden egyes területére. Az állampolgárság megvonásától egészen a kitoloncolásig minden belefért ebbe a programba, melynek végső célja Szlovákia „magyartalanítása” volt. Másfél éves előzetes kutatásom eredményeképpen arra a felismerésre jutottam, hogy körülbelül 3-4 tanulmányban lehetne elemezni ennek a problémakörnek az összes összetevőjét. Először a reszlovakizáció anyaga gyűlt össze, mert az azt irányító reszlovakizációs bizottság levéltári anyaga rendezett volt. A történész munkája ugyanis mindig attól függ, milyen rend van a leltárban, lehet-e a témát kutatni. A deportálások történetének feldolgozása azért nehéz, mert az erre vonatkozó anyag (a fővédnök a szociálisügyi megbízotti hivatal volt) ömlesztett állapotban van. Viszont a telepítési hivatal csehországi munkaszolgálatos osztályának anyaga viszonylag rendezett, tehát kutatható. A leghamarabb és a legteljesebb képet a reszlovakizá- cióról lehetett alkotni. Ez lett tehát az első könyv anyaga. Ezt követően a csehországi kényszermunkák történetét szeretném feldolgozni. Ez sokban összefügg a vagyoni kérdéssel és a belső telepítéssel, ám mégis önálló egység. A tanulmánysorozat harmadik része a legtöbb munkát igénylő témakör, mert ebbe beletartozik a földek elkobzása, az elkobzott földek kiosztása, a déli határvidék szlovák betelepítése. És ez egy végtelenül összetett téma. • Mint köztudott, a 88-as számú elnöki dekrétum alapján Dél-Szlovákiából magyar családok ezreit vitték el kötelező munkaszolgálatra Csehországba. A meghurcoltak azóta sem kaptak kárpótlást, sőt, még bocsánatkérést sem. Ön szerint lehetséges lenne-e ezen dekrétumok hatálytalanítása, a súlyos történelmi igazságtalanság jóvátétele?- A deportálás csak formailag, jogilag zajlott a 88/1945-ös elnöki dekrétum alapján, mely tulajdonképpen nem kifejezetten a magyarok ellen irányult, egyfajta munkaerő-átcsoportosítást rendelt el, amire a háborút követően más országokban is volt példa. Csehszlovákiában 1946 júniusában kezdődött a „Szlovákia segítsége a cseh mezőgazdaságnak” elnevezésű akció, melynek során 200 000 szlovák jelentkezett önként csehországi mezőgazdasági munkára, pontos szerződés alapján tudták hová, kihez, milyen munkára szegődnek, és hogy munkájukért mennyi bért, illetve komenciót kapnak. Magyar vidéken ez az akció nem járt sikerrel. Ez a tény, valamint az, hogy a magyar fél akadékoskodása miatt mégsem indulhatott meg a lakosságcsere április elsején, ahogy azt a csehszlovák kormány tervezte, Clementis és Okáli javasolta, hogy a magyarok megfélemlítésére rendeljék a dél-szlovákiai magyarokat kényszermunkára. Viszont ők is tudták, hogy a 88-as dekrétum alapján egész családokat kitelepíteni, mindenükből kifosztani jogilag nem lehet. Ezért kormányhatározatot hoztak arra, hogy a magyarok csehországi kényszermunkáját a szociális ügyek minisztériuma fogja irányítani, (Szlovákiában a szociális ügyi megbízotti hivatal), melynek joga lesz a magyarok deportálására utasításokat, körleveleket kiadni, így tették lehetővé, hogy a 88-as dekrétum módosítása nélkül magyar családok ezreit embertelen körülmények között otthonaikból kitelepítsék. Ennek a drámának már több részlete ismert, de a körleveleknek a szövege, a bennük rejlő „humanitás”, az igazi célkitűzés csupán a levéltárak anyaga alapján vált ismertté. Úgy vélem, jogtörténészek feladata lesz ezen rendeletek vizsgálata, illetve összevetése a 88/1945- ös elnöki dekrétum paragrafusaival, valamint annak a kiderítése, van-e lehetőség azok visszavonására. Úgy gondolom, egy más belpolitikai légkörben ezeket az 1945-1948 között a magyarok ellen elkövetett lépéseket jóvá lehetne tenni egy nemes bocsánatkéréssel és az elkobzott vagyonok visszaadásával. • Szlovák körökben gyakran hangoztatott nézet, hogy Dél-Szlovákia soha nem volt csupán magyarok lakta, etnikailag tiszta terület. Mi erről a véleménye?- Hogy mennyire az volt, azt nagyon jól bizonyítja, ha az 1919-es népszámlálási adatokat felvetítjük a térképre. Ennek az etnikailag egységes területnek a felbomlása nagyban köszönhető az 1945 utáni csehszlovák nemzetiségi politikának, melyet méltán nevezhetnénk akár etnikai tisztogatásnak is. Ugyanis a reszlovakizáció, a kitelepítések, a belső betelepítések következtében először sikerül elérni azt, amit már 1919-ben programként tűztek ki: a déli határövezet elszlovákosítását, a magyar etnikum felhígítását, asszimilációját, illetve szétszórását az ország területén. Az 1921-es földreformmal ezt nem sikerült elérni, mert az öntudatos magyar parasztság magához asszimilálta a betelepített morva, cseh, szlovák telepesek jó részét. Clementiséknek viszont sikerült kimozdítani ezt az öntudatos magyar parasztságot úgy, hogy a legmódosabb gazdákat telepítették ki, azokat, akiknek meghatározó, irányító szerepük volt a falu életében. Otthon hagyták a szegényeket, a megfélemlítetteket, iskola nélkül, kai, gazdasági, kulturális történelmünket jellemezni tudja. Reméljük, hogy találunk az egyes járásokon belül is olyan pedagógusokat, akik hajlandóak szűkebb pátriájuk történelmével foglalkozni, segítve ezzel a központi anyagokkal dolgozó történészek munkáját. A szintézis elkészültét segítik elő a Mercurius könyvek sorozatban megjelenő munkák, köztük Gyurgyik László, Popély Gyula, Szarka László és G. Kovács László közeljövőben megjelenő tanulmányai. • Hogyan fogadták a szlovák történészkollégák a tényt, hogy ilyen „kényes” témával kezdett el foglalkozni?- Négy-öt kollégával tartom a kapcsolatot az intézetből, gyakran elbeszélgetünk a problémákról, sok mindenben egyetértünk. A könyvet, úgy vettem észre, tisztelettel fogadták. Ez is csak egy történelmi téma, ahol a főszereplő a csehszlovákiai magyarság, a csehszlovák állam, az akkori pártok. Hogy ez a téma az etnikai tisztogatás, az egy más kérdés. De akkor is egy történelmi téma, amit már régen fel kellett volna dolgozni. • Tudomásom szerint szlovák történész még nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Viszont Karéi Kaplan cseh létére fontosnak tartotta, hogy ehhez a témához hozzányúljon...- Sajnos, a Kaplan könyvét is csak a történészek ismerik. Még a szlovák értelmiség jó része sem olvasta, és aki olvasta is, nemigen tudatosította. Vannak a történettudományi intézetnek munkatársai, akik ismerik ezeket az anyagokat. Ilyen például Stefan Sutaj, aki szintén foglalkozik a szlovákiai magyarság 1945 utáni történetével. Könyve a közeljövőben jelenik meg, úgy hírlik nemcsak szlovákul, magyarul is. Ami az elmúlt 40 év alatt ebben a témában megjelent, arról kár beszélni. Remélem, kinevelődik egy új történészgeneráció, amelynek az lesz a feladata, hogy utánanézzen, a szlovák történetírásnak milyen hamisításai, vétkei vannak... • A szlovákiai magyarság története, akárhogy is nézzük, része Szlovákia történelmének. Gondolja, hogy a közeljövőben megváltozik a szlovák történészek hozzállása ehhez a témához?- Nem az én feladatom erre válaszolni. A jelenlegi tűlfűtött nacionalista hangulatban azt hiszem, fejét vennék annak a történésznek, aki egyszerűen meg merné írni az igazat úgy, ahogy van. A jövőben, egy más közhangulatú társadalomban talán erre is lesz lehetőség... S Forgott Szilvia INTERJÚ 1994. április 3. lAJSárrap ■B fli^^W^KERTY KATALIN
