Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-20 / 12. szám - 1994-03-27 / 13. szám
RIPORT Kezdjük talán a „hirame“ nevű hallal, amelyet a szakács kihalászott az akváriumból, hogy némileg elkábítva egy hosz- szúkás tálon az elegáns étteremben vacsorázó kis asztaltársaság elé helyezze. Szakszerűen, egyetlen nyisszantással szelte le a hal fél testét egészen a gerincéig, majd villámgyorsan felszeletelte, és visszarakta a többihez. Ezután, hogy a vendégek számára bebizonyítsa, az étel teljesen „friss“, jó adag szakét (rizspálinkát) itatott a sorsát megadóan tűró' hallal, amelytől az feléledve tátogott néhányat, mintha csak „Jó étvágyat“ kívánna a belőle lakmáro- zóknak. Merthogy a vacsora már elkezdődött: az asztalnál ülők egy tálkából reszelt tormát göngyöltek a vékony, nyers halszeletekbe, majd szójaszószba mártogatva jóízűen falatozni kezdtek. Ha még nem találták volna ki, ez a vacsora Tokió egyik éttermében zajlott, és nem is annyira az étel, inkább a vendégek egyike, egy vörösesszőke európai hölgy vonta magára a figyelmet, aki olyan természetességgel fogyasztotta a „shasimi“-t - ez a nyersen tálalt tengeri herkentyűk gyűjtőneve mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Holott... holott Soly- mosné Mészáros Katalin odahaza alighanem ritkán jut élő tengeri halhoz, és persze a Japánba látogató turisták közül se sokan hajlandók végigenni egy „mozgó“ vacsorát! Katalin asszony azonban, lévén egy japán-magyar utazási iroda, a Daihei- gen Travel ügyvezető igazgatónője, egy percig sem habozott bebizonyítani, hogy az egzotikus japán konyhaművészet is a szívügye.- A paprikás krumplit is szeretem - meséli mosolyogva de tény és való, hogy bármelyik japán háziasszony mellett szégyent vallanának a hazai mesterszakácsok, legalábbis ami az ételek tálalását illeti. És ha igazából meg akarunk ismerni egy másik nemzetet, akkor a legegyszerűbb dolog a konyhában kezdeni. Már ha az ember egyáltalán eljut odáig... Katalin asszony mosolya is megkeseredik kissé, amikor előjönnek a tíz évvel ezelőtti emlékek:- Az én szülőföldem a Felvidék. A párkányi gimnáziumban érettségiztem, majd egy rövid ideig népművelőként dolgoztam. A közgazdasági technikum esti tagozatát már asszonyfejjel végeztem el, de az első házasságom sajnos csak két és fél évig tartott. Ez alatt az idő alatt nem lettem terhes, a férjem engem okolt és elvált tőlem. A következő egy év nagyon nehéz volt, mert az édesapám a válásommal egyidőben halt meg, és nekem teljesen kicsúszott a talaj a lábam alól. Jó pár hónapba beletelt, mire ismét emberek közé kívánkoztam. 1987 szilveszterén azután megismerkedtem a jelenlegi férjemmel, Sólymos Tiborral. Ó Budapesten él, így hát amikor a következő esztendőben ösz- szeházasodtunk, én is odaköltöztem. A gyermekáldás sem váratott magára sokáig, Katalin egy szöszke tündér, a négy és fél éves Ildikó boldog édesanyja.- Amíg le nem zajlott a honosítás - folytatja a történetét -, nem álltam munkába, azután pedig megszületett a kislányom. Akkor, pelenkázás közben határoztam el, hogy valamiképpen előkészülök a jövőre. Túl sok lehetőségem nem volt, mert az ember vagy keres magának egy állást havi fixért az újsághirdetésekből, vagy vállalkozik, ha van befektetni való pénze. Mivel nekem nem volt, úgy gonvoltam, hogy az utazási irodából ki se mozduló referensnél sokkal jobban tudom, hogy mit kell nyújtani a japánoknak, és miután az országban már szinte mindenfelé megfordultam, eléggé tisztában voltam a szolgáltatás- és programkínálattal is. így azután az elmúlt nyár már a Daiheigen Travel jegyében zajlott, és a Murata úrral való kapcsolat igen gyümölcsözőnek bizonyult. Míg ő Japánban közvetlenül képviseli a céget, addig én idehaza előkészítem a terepet a vendégeknek. IV. Katalin asszony az első sikeres szezon végén Japánba utazott, hogy - mint mondja új üzleti kapcsolatokat keressen, és a meglevőt erősítse. Hazatérése után kényelmes gazdaréti otthonában végeérhetetlenül meséli szigetországbeli élményeit, ahol a kétszázötvenezer jenes átlagkeresetből akár naponta lehet gond nélkül étteremben ebédelni, a vonat viszont, a 250 km-es sebességgel száguldó szuperexpressz már meglehetősen drága. No persze, ha az ember akár a vonatfülkéből is telefonálhat, és közben tízpercenként tolják el mellette a minden jóval megrakott zsúr- kocsikat, hogy a tisztaságról, kényelemről, vagy a hangosbemondó hagyományosan udvarias információáradatáról már szó se essék, könnyebben kifizeti a vonatjegy árát! Azután a rengeteg új barát, a buddhista szentélyekben tett látogatások, a japán díszkertek varázslatos mikrovilága, és természetesen ismét a keleti ételek kerülnek szóba, miközben Katalin férje, Tibor, a konyhában sürgölődik. Tibor főállású étteremvezető, jelenleg az Aranykorsó gazdája, aki a szakmája szerint cukrász, ám nagy hobbija a főzés is, felesége szerencséjére. Szezonban ugyanis reggeltől késő éjszakáig tart az idegenvezetők munkaideje, és ilyenkor bizony gyakran megesik, hogy apa és kislánya kettesben vacsorázva várják haza az anyut. Amíg beszélgetve az ízletes gombalevest kanalazzuk, a nappaliban kattog a fax: a papíron japán írásjelek sokasága, ám a háziasszony egykettőre „beolvassa“ a szöveget. Tokiói üzlettársa gratulál ahhoz az interjúhoz, amelyet egy neves ottani napilap készített az „egzotikus, japán ajkú európai hölggyel“.- Nem felejtettem ám el megemlíteni a szülőföldemet sem! Számomra nagyon fontosak a gyökereim, és mindent megteszek azért, hogy a világ másik végén is tudjanak arról, nem csak Magyarországon élnek magyarok! Igaz is, nem lehetne megszervezni egy japán csoport szlovákiai kiruccanását? M. Csepécz Szilvia doltam, hogy a szellemieket fektetem be. Vagyis valami olyan dolog felé fordulok, amivel kevesen foglalkoznak. II.- Ekkor lépett az életembe a szerencsés véletlen. Meglátogatott bennünket a férjem unokaöccse, aki japán tolmács. Beszélgetni kezdtünk a japánokról, a nyelvről, és engen nagyon elkezdett érdekelni az egész. Annál is inkább, mert aki a jelenlegi Magyarország határain belül született, annak egészen természetes dolog magyarnak lenni, viszont a határokon kívül rekedt magyarság sokkal érzékenyebben érdeklődik a saját hovatartozása, a történelme iránt. Én is nagyon sokat olvastam arról, hogy mi, magyarok, valahonnan Ázsiából, Keletről jöttünk, és noha nem vagyok sem kutató, sem tudós, mégis eléggé hihetetlen a számomra, hogy a magas növésű, áttetszőén kék szemű finnekkel lennénk csak rokonságban... Az azért elég merész feltételezés, hogy pont a japánokkal voltak közös őseink mondanám, de Katalin már sorolja is meggyőző adatait a szokások, a helységnevek, a szavak közötti hasonlóságról. Jó néhány percig eltart, mire visszaterelődik a szó a nyelvtanulásra:- A késztetés tehát megvolt bennem a japán nyelv és kultúra megismerésére, ezért aztán megkérdeztem a kedves rokont, hogy nem tanítana e engem japánul, amit ő készségesen el is vállalt. Ez az együtt tanulás azonban csupán három hétig tartott, mivel eközben ő kapott egy kétéves, Japánba szóló munkaszerződést, és ezért kiutazott. Ettől kezdve egyedül folytattam a tanulást, először csupán egyetlen tankönyvvel és a hozzá való magnókazettákkal. Egy jó évig keményen tanultam, és közben elvégeztem egy idegenvezetői tanfolyamot is. Ez úgy Még a komoly japán üzletemberek is nekiveselkednek, hogy átpréseljék magukat azon a keskeny lyukon, amelyet a szentély tartóoszlopába véstek Ha sikerül, az jólétet és szerencsét jelent veget silabizálni... A kriksz-krakszok persze ismerősek, hanem amíg az egész összeáll! A japán iskolákban háromféle írásjelformát tanítanak, ezek közül a legegyszerűbb a szótagírás, a hiragana, de a jövevényszavak jelölésére használt ka- takana és a jó pár ezer kandzsi, vagyis képírásjel ismerete nélkül bajosan lehetne elolvasni egy tokiói újságot! Ezért van az, hogy nagyon sok érdeklődő már az első nekifutásnál Katalin asszonynyal ellentétben - feladja. Mert bizonyos megszállottság nélkül aligha lehet négy év alatt elérni azt, hogy - ha úgy adódik - a nyelvvel esetleg évtizedek óta foglalkozó kollégát is kisegítse, hogy megírhassa egy Magyarországot bemutató útifilm japán nyelvű forgatókönyvét, és hogy az idegenvezető szerepköréből egy vegyes érdekeltségű utazási iroda igazgatójává nője ki magát. Ez utóbbi már csak azért is kuriózum, mert japán turistacsoportot, vagy pléne partnerirodát „fogni“ nagyon nehéz. A légi- társaságok charter-járatain érkező turisták rendszerint csupán egy-két napot szánnak Európa fővárosaira, a Daiheigen Travel viszont egész hetes programot kínál a Magyarországgal ismerkedni vágyó japánoknak.- Ismét csak egy szerencsés véletlenről volt szó - szerénykedik minden ok nélkül Katalin. - A munkám során ugyanis egyre gyakrabban kérték ki a véleményemet az utazási irodák programszervezői, hiszen én kinn mozogtam a terepen, tehát ha el kellett vinni egy csoportot mondjuk Tokajba, akkor rám bízták, hogy melyik szállodát, éttermet vagy mulatót, esetleg látványosságot ajánlom. Az egyik ilyen országjáró körúton ismerkedtem meg Murata Shizuo úrral, aki egy japán utazási iroda vezetője. Mint elmondta, nagyon meg volt elégedve a munkámmal, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem megszervezni egy, az irodája által kiutaztatott negyven fős japán folklórcsoport tíznapos itt-tartózko- dását. Én örömmel elvállaltam, és hála Istennek, minden remekül sikerült! Ekkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a gondolattal, hogy ha egyszer meg tudtam csinálni, akkor miért ne próbálhatnám meg rendszeresen, az egészet hivatalos alapokra helyezve! Abban biztos zajlott, hogy míg bizonyos nagy nyelvekből, mint az angol vagy a német, nyelvi oktatás keretében mondták el a munka gyakorlati részét, addig az a néhány hallgató, aki görögül, kínaiul vagy japánul szeretett volna tolmácskodni, kénytelen volt saját maga lefordítani a segédanyagot, hogy mit kell tenni egy városnézés során, például. A „kívánságokfala“ Egy jó év elteltével erőt is vett rajtam egy bizonyos fajta elkeseredés, mert nem volt alkalmam beszélni, gyakorolni a nyelvet. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy vágjunk a sűrűjébe: sorra jártam az utazási irodákat, lobogtattam az idegenvezetői bizonyítványomat, és reménykedtem. Mivel a japánul beszélő magyar tolmácsok száma igen kevés, úgy tizenhat-tizeny- nyolc fő, és a tudásszint náluk is változó, hiszen a színvonalasan beszélő tolmácsok mellett vannak olyan idegenvezetők is, akik szinte csak olvassák egy városnézés szövegét, de önállóan már nem képesek japánul bizonyos helyzeteket megoldani, szóval, végül is az én kezdő szintemmel is kaptam munkát. Úgy mentem ki először a repülőtérre, hogy élő japán emberrel még sohasem találkoztam! Voltak is eleinte meleg helyzetek, főleg ha kérdeztek valamit, de mert nagyon önérzetes vagyok, ilyenkor még keményebben tanultam, hogy kiköszörüljem a csorbát! A szezon végén azután már megmosolyogtam a kezdeti tudatlanságomat. III. így, elsőre, ugye milyen egyszerűnek tűnik a dolog? Adva van egy gyesen levő fiatalasszony, aki megpróbálja értelmesen felhasználni az idejét. Eltelik egykét év, és máris jónevű tolmács! Nem tudom, hogy a kedves olvasók közül hányán próbáltak már japán szöMa, a Nagy Kiábrándulások Korában kétféle „átlagpolgár“ létezik; az egyik az elbizonytalanodott, Keletben-Nyugatban egyaránt csalódott kisember, aki olykor még felkapja a fejét egy-egy „kevés munkával sok pénzt kereshet“ hirdetés láttán, de már képtelen meggátolni megszokott életszínvonalának zuhanásszerű romlását, és tehetetlenségében naphosszat szidja a világot. A bérből és fizetésből élők másik része (már akinek van munkája) ezalatt mindent megpróbál, hogy a megcsappant családi kasszába belecsempésszen némi pluszjövedelmet, és kisvállalkozik, több-kevesebb sikerrel. Valójában azonban ugyanazt érezzük mindannyian: nem is olyan korlátlanok azok a sokat hangoztatott lehetőségek! Az alábbiakban egy olyan fiatalasszonyról lesz szó, aki szinte a semmiből építette újra az életét, igaz némi szerencsével, már ami a körülményeket illeti. De úgy vélem, nem csupán a szerencsén múlott, hogy a Bényből származó Solymosné Mészáros Katalin ma sikeres üzletasszony Budapesten, hiszen - és nem csak az ő esetében -, de minden életmódváltásban ott van a kudarc lehetősége is. Kihívás avagy életmód-praktikák egy üzletasszony szemével Az idegenvezető: Solymosné Mészáros Katalin
