Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-03-20 / 12. szám - 1994-03-27 / 13. szám

- Idestova ötödik évébe léptünk a rend­szerváltásnak, s ide jutottunk, ahol találta­tunk. De hová is jutottunk véleményed szerint?- Na és tudjuk-e, hol voltunk? Ezt is csak most kezdjük sejteni. Mit lehetett tudni a társadalom állapotáról egy olyan politikai rendszerben, amely nem tette lehetővé a vélemények konfrontálását?! Édeskeveset. Tulajdonképpen csak abban lehettünk biztosak, hogy azt a vége-hosz- sza nincs agóniát, amit különösen az el­múlt negyedszázad bolsevik diktatúrája jelentett, ép ésszel — és minden érdek nélkül! — nincs, aki támogatja. A cinkos összekacsintás azonban még nem közös politikai platform. Hiszen (bel)politika- ami a csoportérdekek egymáshoz csiszo­lásának folyamatát jelenti - abban az érában tulajdonképpen nem is létezett. Nem is létezhetett! A bolsevik típusú diktatúrában egyetlen „csoport“ érdeke nyerhetett politikai képviseletet. Azé a „csoporté“, amelynek tagjai a civil társa­dalom valós érdekeinek elfojtására szö­vetkeztek. Ehhez a „csoporthoz“ viszont föl lehetett zárkózni. Persze, a pártkönyv nem jelentett eleve zöld utat, sem hátsó szándék nélküli lojalitást. Folytonosan bi­zonyítani kellett. Ekképp destruálódott minden ambíció. S így járatódott le végül minden fogalom, mely a személyes érvé­nyesüléssel, a karrierrel, a társadalmi, gaz­dasági aktivitással kapcsolatba hozható. Sajnos, ez a bizalmatlanság nem ért véget a rendszerváltással. Igaz, még a rendszer- váltás sem fejeződött be. És, bizony, néha az ember úgy látja, nem is a befejezés felé menetelünk. A rekvizitumváltás viszont már megtörtént. Bár az új ideológiák kel­lékei is meglehetősen eklektikusak. Szóval, öt éve még alig tudhattunk egymásról egyebet, mint azt a bődületes trivialitást, hogy oda-e vagy ide. A politi­kai irányultságok nem artikulálódhattak. Amikor viszont erre lehetőség nyílott, nyomban kiderült, hogy a társadalmi kon­szenzus pusztán látszólagos, s csak egyva­lamire vonatkozik: a bolsevik ideológiá­nak el kell tűnnie. A korábban alig észlel­hető szemléleti különbözőségek talaján politikai pártok jöttek létre. A pártok nagy részéről viszont kiderült, hogy érzelmi alapon szerveződtek.- Ez a két állítás nem zárja ki egymást?!- Nagy-Britanniában igen. Csakhogy térségünkben alig-alig vannak demokrati­kus hagyományok. Ami volt, az már törté­nelem. Kontinuitásról nemigen beszélhe­tünk. Sokszor éppen személyes érde­keinknek ellentmondó érzelmeink alapján válunk egy politikai eszme szószólóivá. Ez néha romantikus idealizmusra vall ugyan, de mindenképpen egy természetellenes folyamat jele. Elméleti és/vagy morális magasságokban lebegő pártkezdemények próbálnak támogatói érdekcsoportot szer­vezni elveik gyakorlati igazolására. Visz- szatérve a pártok kialakulásához: az esz­merendszert s a belőle lefejt ideológiát a vérmérséklete szerint választotta meg a pártelit. Ha több nagy természetű funk­cionárius sodródott egymás mellé egy pártban, menet közben még az alapeszmét is át kellett igazítani. Az érzelmi politizá­lás pedig — s ide sorolom az elvhűség felső határait túllépő asztaldöngető kompro­misszum-akarást is! - nem ad módot a pár­tok közötti párbeszédre. Végső soron: az érdekegyeztetésre.- Tehát végül is sikerült a pártoknak civil érdekcsoportokat létrehozniuk?- Ilyesmire egy párt képtelen. Meg kell várni, amíg a társadalom átstrukturálódik. Én a pártérdekek egyeztetéséről beszélek.- En viszont úgy látom, ’89 óta lénye­gesen átszerveződött a társadalom, és a gazdasági szférában, úgy tűnik, máris megjelentek az érdekcsoportok.- Valóban vannak biztató jelek. Min­den azon múlik, a pártok képesek lesz- nek-e a csoportérdekek képviseletére. Vagy megmaradnak az elméletek és a he­roikus moralizmus béklyójában. Sajnos, a térség jó néhány pártjának ideológiája lehetetlenné teszi potenciális szavazóik sokoldalú képviseletét. A támogatói ér­dekcsoportok egyre érezhetőbb hiányát pedig csak az érzelmi húrok pengetésével lehet pótolni. A nyolcvanas évek végén azonos érdekből robbantak széjjel a politi­kai akaratok. Azóta sugarasan távolodnak egymástól. Ez elsősorban a politika érzel­mi telítettségének „köszönhető“, hiszen a társadalmi csoportok érdekei soha sem kerülnek ilyen távol egymástól. Most már az a kérdés, hogy az egymással különböző szögeket bezáró politikai irányultságok a mögöttük álló civil érdekcsoportok ré­vén visszacsatlakoznak-e egymáshoz, lesznek-e befogóik az irányzatoknak, vagy egyre távolodnak egymástól - s utá­nunk a vízözön?... Különben itt, Szlová­kiában, ahol - ma már úgy látszik - me­gint „sikerült“ sűrűn hibázó bűnbakot kopjára emelni, a pártérdekek távolodása most nem is annyira érezhető...- Mint például Magyarországon?- Attól függ, milyen területét nézzük INTERJÚ a közéletnek... Tulajdonképpen mond­hatnék Magyarországot is, mert pl. ma már az MTV politikai műsorai nézhetetle- nek. Illetve, nehezen tudom elképzelni, hogy, mondjuk, a politikai szatíra fóru­mát, a Parabolát nézve, pártállásától füg­getlenül bárki is a térdét csapkodva röhög­ne. Szomorú dolgok ezek...-A hazai helyzet sem ad okot nagy vidámságra...- Hát, nem. De ha már a tévénél tar­tunk: mi legalább kikuncoghatjuk a hatal­mat. Mert amikor a háttérbe szorítottakon kell hahotáznunk, az olyan, mint egy kifordított burleszk: a jól öltözött, nagy darab szakállas úr megragadja a habos tortát és Chaplin pofájába vágja. Nagy vicc! Hát ö az erősebb!- Szerinted minden esetben a hatalom az erősebb?!- Á, dehogy! Csak amikor semmi szük­ség az erőre.- Akkor hát, úgy gondolod, Chaplin lesz a győztes. Ő szerzi meg a hatalmat...- Előbb-utóbb mindig Chaplin győz. De hatalomra már a pocakos úr kerül. Ez a világ rendje.- Ellenzéki költő voltál?- Hatalmi költő nincs. Az már nem ő. Így hát elég, ha annyit mondunk: költő. Ezt viszont hagyjuk meg jelen időben - ha már ragaszkodsz a terminológiához. Per­sze, tudom, nem ezt kérdezed, hanem azt, hogy különválasztható formában megje­Méry Gábor felvétele Vízilovak után - mosoly lent-e a politikum a verseimben. Esetleg azt, hogy közéleti emberként részt vet­tem-e ellenzéki tevékenységben. Amit elém tettek, aláírtam, de nem vettem részt ellenzéki tevékenységben, és nagyon re­mélem, korabeli verseimből sem süt ki direkt módon a politikum. A versben mindig a személyeset kerestem, valamit, amivel, akarva-akaratlan, együtt kell él­nünk. A politikával nem él együtt az ember. Beszélhetünk a politikáról órákon keresztül, hogy ki lesz a következő válasz­tások győztese, vagy hogy ki, kinek, mivel fűtött be, ki mit tett rosszul vagy puszta önérdekből, de ez igazán mélyen nem érint minket. Még az egzisztenciális vetü- lete sem érint olyan közvetlenül, mint például az, hogy milyen az orrunk vagy a fülünk. Én mindig is az „orrokat, füle­ket“ farigcsáltam, azt a „mosolyt“ for- mázgattam, amit Márai kassai kőfaragó­mestere a martalóc-hadak portyáinak epi­centrumában. Azt azért nem állítanám, hogy ez a csendes szellemi elkötelezettség sokkal kisebb súllyal esik latba az ellen­szegülés, a kulturális önvédelem tekinteté­ben. Sőt, azt sem hiszem, hogy krízishely­zetekben a művészet (kultúra) művelése (élése) csak kibogozhatatlanul szövevé­nyes áttételeken keresztül, épp ezért elha­nyagolhatóan csekély hatásfokkal lehet hasznos. A politikai szféra embere hajla­mos elfelejteni, hogy a gyakorlatias gon­dolkodást vagy hősi elszántságot, gazdasá­gi-katonai erőt követelő védelem csak eszköz. A Kassai polgárok-beli szituációra kivetítve: eszköz Kassa megvédésére. Nem annak a néhány négyzetkilométernyi beépített földterületnek a megtartására, hanem a kassai szellemiség, a kassai kultú­ra megőrzésére. Szarajevó városán belül nemsokára etnikai határokat húznak. Az egyik övezetbe betelepszik az egyik fél, a másikba a másik, a harmadikba a harma­dik. Lehet, hogy valamelyikük elégedett is lesz a konc nagyságával. Az is meglehet, a másiknak se lesz sok oka panaszra. Lesz egy darab siralomvölgyük, egy talpalatnyi pokluk, néhány négyzetméternyi tisztító­tüzük. Szarajevójuk egy zsebkendőnyi se lesz. Mert önmagukból se maradt meg semmijük, amire büszkék lehetnének.- A hagyományok, a kultúra és a foly­tonosság megőrzésének fontosságáról be­szélsz, ugyanakkor az általad kirobbantott Fábry-vitában hagyományokat rombolsz. Miért tartod szükségesnek a revíziót, és miért éppen Fábry Zoltán életműve és személyisége „hergelt“ pamflet-írásra?- Ezeken a tájakon, melyeknek össze­foglaló elnevezése manapság leginkább talán Dél-Szlovákia lehetne, a folytonos­ság, sajnos, többször is megszakadt ebben a században. Pontosan négy alkalommal. A négyből három határrevízió volt. Az utolsó pedig egyenesen szellemi lefejezés. A határrevíziókat egy Kassa-típusú erős kulturális kohéziójú városban még úgy- ahogy át lehetett vészelni. A kitelepítést már ott sem. De „szlovákiai magyar“ szempontból folytonosságról mint olyan­ról nem beszélhetünk. Soha nem is beszél­hettünk. Én úgy látom, ez a vidék - illetve ezek a vidékek! - soha nem váltak szel­lemközösséggé, autonóm kulturális egy­séggé. Megjegyzem, ilyen rövid idő alatt még kedvező politikai feltételek mellett sem mehetett volna végbe ez a folyamat. Ez, persze, nem azt jelenti, hogy nincse­nek hagyományaink, hogy nincs kultú­ránk, s hogy ne kéne féltve őriznünk ennek folytonosságát. S még azt sem je­lenti, hogy ne kéne örökségünket, a ma­gyar kultúrát - hiszen erről van szó; mi másról is lehetne! - a saját specifikuma­inkkal gyarapítanunk. Ezt viszont a ha­zánkba szakadt magyar tájegységek min­dig is megtették - hol szervesen kialakult szellemi központjuk köré rendeződő ter­mészetes régiójuk részeként, hol pedig „ideszakadtunk“; mikor mit diktáltak a le­hetőségek és a kényszerek. Ha mással nem, az értelmiségük „importálásával“. Jelentős alkotók születtek e tájakon, s igaz, a legtöbbjük nem maradt szülőhe­lyének kislámpása, jó hírét vitte a szellemi olvasztótégelynek és előbb-utóbb hatása is visszaszivárgott, nem nélkülözte azt a hátrahagyott közösség, sőt, a nagyvilág eszméivel dúsítva, kamatos kamataival te­hette magáévá.- Ebből a szempontból Fábryt hová sorolod?- Fábry, véleményem szerint, nem tar­tozott a tájainkon született legjelentősebb alkotók közé, életműve - és ez ma már közszájon forog — meglehetősen proble­matikus. De nem ezért cibáltam én elő a mély hallhatatlanságból. Neve - persze, nem az ő tevőleges hozzájárulása nélkül! - egy olyan közösség-eszmény szimbólu­mává vált, ahol vulgáretikai elvek szerint bíráltatik el az irodalmi érték. Ahol a hu­mánum mozgósító erejét szabócentivel méricskélik a műben, s képzelt társadalmi haszna szerint osztályozzák a művészeti alkotásokat. Ez a kultúrkomisszári irány- mutatás sem a „megmaradásnak“, sem az irodalmi élet ’48 utáni indulásának nem volt záloga. Az irodalmi érték helyi érde­kű relativizálása csak az 50-es évek sema­tizmusának kedvezett, a valódi érték meg­jelenését inkább késleltette.- De hát éppen Fábry volt az, aki...- Tudom, az Antisematizmus c. írására gondolsz. Nézd, Fábry ezt 1963-64-ben (!) írta, de még ebben is csak a csasztuska- sematizmussal számol le...- Mi az, ami ebből a szemléletből nap­jainkig megmaradt? Ezt azért kérdezem, meri nem lehet véletlen, hogy olyan ide­ges reakciók születtek írásaid nyomán.- Mai napig is nagy a kavarodás. Egy időben, így vagy úgy, majdnem mindenki lekötelezettje lett Fábrynak Később, a hetvenes évektől pedig azért volt jó téma Fábry, mert az ő révén baloldali fedezékből lehetett nemzeti húrokat pen­getni, vagy azért, mert egy „viszonylag tisztességes“ baloldali személyiségről szó­ló írásban lehetett a lojalitás épp esedékes bizonyítását megejteni.- Fábry irodalmi értékszempontjai is továbbéltek?- Hogyne. Már amennyiben meg lehet különböztetni ezeket a „szempontokat“ a szocialista realizmus követelményei­től... Na, de bárhogy is van, ennek a föl­tétlenül jelzővel ellátandó realizmusnak a szekerét nagyon sokan tolták. Legyünk jóhiszeműek: egy néptanítói irodalmat preferáltak, s ezt a legjobb esetben is csak jámbor együgyűségként elkönyvelhető plebejusi lelkesültséget akartak, a saját maguk kialakította értékrenddel egyetem­ben, a magyar irodalomtörténet külön fejezeteként elfogadtatni. Voltak idők, amikor ez sikerült. Sikerülhet ma is. A szellemi élet perifériáin minden meges­het ... Egyvalamit azonban nem szabad elfelejteni: a többi mellett a magyar iroda­lom is szigorúan hierarchikus felépítésű. S ez a hierarchia nem fürtökben plántálja magába a nemzeti kisebbségek irodalmait. Az azonban biztos, hogy jó néhány hazai magyar író előkelő helyre számíthat egy értékközpontú irodalomtörténetben.- Tudtad tehát, milyen indulatokat vált ki egyesekből, ha megpiszkálod ezt a kor­szakot. Te, akit költőként ismerünk, miért tartottad fontosnak, hogy megzörgesd a harasztot?- Kíváncsi voltam, van-e igénye ennek a közegnek némi irodalomtörténeti meg­tisztulásra. Nem volt.- És nincs is.- Nincs.-Ebből adódik a következő kérdés: visszahúztad a csápjaidat?...- Nem húztam vissza, csak éppen kij­jebb sem toltam.- Nincs értelme folytatni?- Semmi értelme. Értelmes választ úgy­se kapsz. Különben megkérdezhetnéd azt is, hány óra, arra sem kapnál egyenes választ ebben a közegben. Úgyhogy tök­mindegy, mit kérdezel.- Az is mindegy, hogy kit kérdezel?! Nem gondolhatod komolyan, hogy ennyi­re homogén a szellemi életünk...- Dehogy homogén! Csak a „sértettek­re“ gondoltam... De még közülük is majd’ mindenki másfelé kertel. A fiatalabbakat meg teljesen hidegen hagyja ez az egész. Én kivételnek számítok, de számomra sem kardinális kérdés egy életképtelennek bi­zonyult irodalmi-társadalmi mítosz feltér­képezése. Bár kétségtelenül megszívlelen­dő tanulságokkal szolgáló mementó.- Nem gondolod, hogy '48-at követő­en, amikor - ahogy te mondtad — ,,szelle­mi lefejezés“ áldozata lett a szlovenszkói magyarság, ráadásul nálunk is, Magyaror­szágon is beköszöntőitek az „ötvenes évek“, egyszóval reménytelennek látszott nemcsak a kulturális kapcsolatok újbóli szorosabbra fűzése, hanem veszélybe ke­rült még az anyaországi irodalom folyto­nossága is, szóval nem gondolod, hogy ebben a helyzetben ez a mítosz lehetett az egyetlen elfogadható alternatíva, s hogy vállalni kellett a semmiből indulás minden ódiumát?!- Az erőszakkal megszakított kulturális folytonosságot azonban nem sikerült erénnyé kovácsolni. Sem elvi szinten, sem pedig a gyakorlatban. Való igaz, az anya­országi irodalom folytonossága is veszély­be került. Alig jelenhetett meg más, mint termelési regények és traktoristalányokról szóló versek. Csakhogy, ami odaát a kul­turális folytonosság megszakadásának a rémével fenyegetett, az idehaza sem válhatott irodalmi alapkőletétellé. Szeren­csére a hatvanas évektől kezdve - majd­nem párhuzamosan a magyarországi cen­zúra oldódásával - fokozatosan helyreállt a szellemi anyagcsere. Ez számunkra ele­inte jobbára importot jelentett. Viszont a felhalmozott szellemi tőkét, úgy látom, egyre jobb hatásfokkal sikerül visszafor­gatni a közösbe.- öt éve jelent meg legutóbbi köteted. Nem sajnálod a vitairatok írására fordított jó két évet?- Ez év tavaszán jelenik meg az új verseskötetem. Ennek anyagát javarészt a Vízilovakkal egy időben írtam. És ez évben megjelennek a Vízilovak is. így, együtt olvasva, remélem, ezekről a pamf- letnek nevezett írásokról is kiderül, hogy csak körülbelül negyedrészben voltak vi­tairatok. Persze, ezeket a műfajilag nehe­zen besorolható írásműveket magam is szellemi melléktermékeknek tartom. Azonban dokumentumértékük talán nem elhanyagolható. Alkotói elhivatottságot viszont egyelőre csak a versek keltenek bennem. S mert a költészet, szerencsére, manapság a magyar irodalomnak sem di­vatágazata, csendben farigcsálhatok. Majd kiderül, petrencerúd vagy fogpiszkáló lesz-e belőle.- Reméljük, hogy mosoly...- Csak legyen hozzá „Kassa“ is... Kövesdi Károly Hizsnyai Zoltán az Iródia-nemzedék egyik legjobbjaként jelentkezett irodalmunkban. Ver­seit a lapok a nyolcvanas évek elejétől közlik. Különféle foglalkozások után (volt a Thália Színház színésze, vasgyári öntőmunkás, könyv­táros, fényképész) az Irodalmi Szemle szerkesz­tője lett, majd az 1992-ben induló Kalligram irodalmi folyóirat szerkesztője. Eddig megjelent kötetei: Próbaút (antológia, 1986), Rondó (1986), Tolatás (1989). A stigma krátere című verskötete idén tavasszal jelenik meg a Kalli­gram Kiadónál. ISMERŐS ARCOK^ Hizsnyai Zoltán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom