Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-20 / 12. szám - 1994-03-27 / 13. szám
32 oldalas ingyenes színes MAGAZIN Heti tévéés rádióműsor Püski Sándor konok szolgálata Interjúnk a 7. oldalon KIHÍVÁS írásunk a 9. oldalon Kapunyitás a Forma-l-ben Cikkünk a 16. oldalon 1994. március 27. XXVII. évfolyam Ára 7 korona E bben a furcsa, fejetetejére állított világban még az ünnepekkel is baj van. Nem tudunk ünnepelni, vagy talán nem is akarunk, annyira megcsömörlöttünk az elmúlt rendszer csinnadrattás muszájünnepeitől. Ma már minden ünnep gyanús nekünk; hiába jelzik piros betűkkel a kalendáriumban szerte a világon március nyolcadikát, május elsejét, nekünk ezek a napok mást mondanak, mint a világ szerencsésebb tájain élőknek, s a legszívesebben nem is akarnánk többé tudni róluk. Valahogy így vagyunk a tanítók napjával is: hajlamosak vagyunk kizárólag úgy tekinteni rá, mint a pedagógust a haza napszámosává degradáló társadalom rossz lelkiismeretén könnyítő gesztusra. Ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, valóban nincs mit ünnepelni. Nem véletlen, hogy nemrég - amikor a Meciar-kor- mány tagjai számot adtak munkájukról, s a kormányfő védelmében olyan eredményeket is maguknak, illetve tárcájuknak tulajdonítottak, amelyeknek létrejöttében nem volt semmi érdemük - a legrövidebb és a legsemmitmondóbb az oktatási miniszter beszámolója volt. S mivel oktatásügyünk bajai elsősorban anyagi természetűek, Paska úr utódjától sem várhatunk hosszabb beszámolót, hacsak értelmesebb célokra nem használja fel a kétnyelvű, ún. alternatív iskolákra megszavazott százmillió koronát. Mivel azonban erre nincs sok remény, no meg az a százmillió is inkább csak a hazai magyar pedagógus- társadalom megosztására elég, mint sem oktatásügyünk felvirágoztatására, marad a pénztelenség és a rossz közérzet. A tárca által kilátásba helyezett tömeges elbocsátások, a felsőbb szervek nacionalista indíttatású packá- zásai ugyanolyan kiszolgáltatottá teszik a hazai magyar pedagógust, mint volt a rendszerváltás előtt. Gondjait, bajait ismerve akár valami fáÉs mégis... Mégis mindig menynyien akadnak, akik ezt a pályát választják, amely gazdaggá még senkit sem tett, mégis több felelősséggel, munkával jár, mint tuEs mégis dagógusotthonban, ahol az egyébként remek ízlésű lakástulajdonos nem győzött szabadkozni: „Ne csodálkozzon, nincs szívem kidobni, pedig én is jól tudom, milyen borzalmasak ezek a kaca- tok. De nem tudok tőlük megválni, mert a tanítványaimtól kaptam valamennyit“. Ismerek pedagógust, aki több mint ötven év távlatából tumszerűt is felfedezhetünk abban, hogy a pedagógusnap épp Comenius évfordulójához kötődik, aki egész életével azt példázza, milyen kevésre viheti egy sokra hivatott, zseniális ember, ha pedagógus. catnyi más. Amikor nemrég nyugdíjas pedagógusokat arról faggattam, választanák-e ismét ezt a pályát, tíz közül nyolc igennel felelt, azok után, hogy előzőleg megtárgyaltuk hivatásuk minden negatívumát. Jártam már csupagiccs peazt tartja legnagyobb pedagógiai sikerének, hogy egyik kis tanítványa észrevette a hibát a táblára lekottázott népdal hangjegyei között. „El tudod képzelni, micsoda öröm volt az nekem abban az isten háta mögötti apró kis faluban, ahol a jövetelem előtt azt sem tudták, mi a szolmizálás, eszik-e, avagy isszák?“ És beszéltem pedagógussal, akinek a születésnapjára összegyűlt az egyik régi osztálya, és többek között egy füzetet ajándékozott neki, amelybe mindenki beleírta, hogy alakult az élete az érettségi után. „Hogy ez a füzet megteljen és a messze idegenbe szakadt egykori osztálytársak is beleírhassanak, már hónapokkal a születésnapom előtt köröznie kellett. Amikor az ünnepségről hazatérve olvasgatni kezdtem, nem tudtam letenni, hajnalig végigolvastam az egészet, könnyezve, sírva és azt mondtam: érdemes volt, ezért a felém áradó sok szerétéiért érdemes volt. “ Ismertem egy öreg apácát, aki a háború előtt egyházi iskolában tanított idegen nyelveket. Amikor a rendet feloszlatták és az iskolát megszüntették, először börtönbe került, majd egy gyárban dolgozott. Éleinte még lakása sem volt, de tanítványai összefogtak és havonként váltakozva adtak neki szállást, s ellátták mindennel, amire szüksége volt. néha arra járok, mindig megállók a szenei temető egyik régi sírjánál, amely alatt Pintér tanító úr, nagyanyám egykori, szeretett és általa sokat emlegetett tanító- mestere nyugszik. Halottak napján soha nem feledkezett meg róla, még csaknem kilencven évesen is, amikor utoljára járt kint a temetőben, gyertyát gyújtott a sírjánál. A sír ma is gondozott, a csokrok között ott vannak a rég porladó tanítványok unokáinak, dédunokáinak virágai is. Vojtek Katalin Ha . wTjE/ Méry Gábor felvétele
