Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-01-09 / 2. szám
PUBLICISZTIKA BIZTONSÁGI VÁKUUMBAN Közép-Európa nem kap ingyenes belépőjegyet a NATO-ba A NATO 16 tagálama Egyesölt Államok Luxemburg - Franciaország Spanyolország Portugália Norvégia Dánia Németország Hollandia Belgium 5^ - Törökország^ Görögország Olaszország Napjaink egyik forró témája a biztonságpolitika. Vajon hogyan is alakul, milyen végső formát ölt a biztonsági rendszer azután, hogy véget ért a kelet-nyugati konfrontáció, rég elmúlt a forradalmi mámor is, s a feloszlatott Szovjetunió volt csatlósai a stabil Nyugat-Európa és a stabilnak egyáltalán nem mondható Oroszország közötti biztonsági vákuumba kerültek? A visegrádi csoportba tömörült egykori csatlósok a Nyugat felé indulnának, bízva abban, hogy arrafelé az immár megérdemelt jobb sors vár rájuk. Budapest, Prága, Varsó és a gyakran későn reagáló Pozsony is nap mint nap fáradhatatlanul győzködi a nyugati hatalmasokat: a szovjet utódállamokból vált darázsfészkek közelében biztonsági garanciákra van szükségük, hogy megbirkózhassanak a rendszerváltással, a vele begyűrűzött politikai és gazdasági problémákkal. A garanciákat pedig a NATO-tól remélik. Nos, elvárásaiknak megfelelően sorjában be is nyújtották tagfelvételi kérelmüket az Észak-atlanti Szövetségbe, amivel persze óriási dilemmát okoztak a katonai szervezetnek. Megnyithatja-e a NATO kapuját Csehország, Lengyelország, Magyar- ország és a sorrendből olykor kifelejtett Szlovákia felé, s ha igen, akkor mikor, milyen formában? A stratégiai logika azt sugallja, hogy igenis, ki kell tölteni a veszélyessé válható vákuumot, ezért nem lehet egyszerűen becsapni a régió országai számára oly közelinek vélt kaput. Közelinek tűnhetett a kezdeti sejtelmes biztatgatások után, amikor még Les Aspin és Manfred Wörner is a „tagság konkrét perspektíváinak kitűzéséről“ beszéltek és támogatták a reformországok „szorosabb bevonását a NATO struktúráiba“. Sőt, annak idején Varsóban Jelcin is megadta „engedélyét“, nem bánta, hogy Lengyelország, ha úgy óhajtja a NATO tagjává váljon. A hirtelenszerű felbuzdulás és a Közép-Európá- ban járványként terjedő csatlakozási láz azonban hamarosan rádöbbentette: balgaság lenne, ha megengedné, hogy a volt szovjet szférábán terjeszkedjen a hajdani ellenséges katonai tömb, amely netalántán egyszer ismét a nagyhatalmi örökséget féltve őrző, labilis Oroszország ellen fordul. Borisz Jelcin ezért úgy látta jónak, ha szép meséjét a szabad útválasztásról újabb fejezettel bővíti ki, amely arról szól, hogy Moszkvának kedvét szegné egykori szövetségeseinek bebocsáttatása a NATO-ba, „más megoldás felé hajlik, olyanhoz, amely az összeurópai biztonsághoz vezetne“ ... hiszen a „biztonságnak oszthatatlanná kell válnia“, „megengedhetetlen Európa új felosztása“. Mi tagadás, kapóra jöttek az orosz érvek a nyugati vezetőknek, akik - bizonyára nem utolsósorban a lengyelországi balos választási győzelem nyomán - egyre inkább kétségbe vonták a keleti irányú gyors NATO- bővítés lehetőségét. Mérlegelésük során immár sokat nyomott a latban Oroszország, a nagy ország, az atomhatalom, amelynek vezetését ajánlatos jókedvében tartani. Másrészt az a felismerés, hogy a szervezet nem engedheti meg magának a bővítéssel járó olyan további komoly problémák importálását, mint a nemzetiségi kérdés, határvita, erősödő nacionalizmus, baloldaliság... Főként nem a jelenlegi időszakban, amikor a NATO maga is „belső ügyeit“ rendezi, bonyolult átalakulási folyamatban van, Manfred Wörner, az Észak-atlanti Szövetség főtitkára s olykor a 16-ok sem tudnak egymás közt zöld ágra vergődni. A nyugati oldalon is megváltoztak az erőviszonyok. Előtérbe került az egyesített Németország, amely — még ha NATO-berkekben erről inkább hallgatnak is - félelmet kelt a partnerekben. Nem véletlen, hogy épp Németország forszírozgatja Közép- Európa gyors felzárkózását, stabilizálódását, ezzel egyidejűleg saját pozíciójának erősítését a térségben és, természetesen, az egész kontinensen. Párizs, amely nem akar Bonn mögött kapaszkodni a hatalmi ranglétrán, európainak minősített rendezési elképzeléseit propagálja, beleértve az eléggé langyosan fogadott Balladur-ter- vet, London pedig mintha elnémult volna, igencsak visszafogottan reagál. Bár bizonyára szeretné a háttérbe szorítani a vezető szerepre törekedő Németországot és Franciaországot, egyáltalán nem híve az alapokat megrázó változtatásoknak, hiszen ezek - Brzezinski meglátása szerint - esetleg veszélyeztethetnék az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közötti különleges kapcsolatokat. A NATO kissé dezorientálódott tagországaiban talán túlságosan is az önös érdekek és, a saját problémák léptek az előtérbe. Mert hát mit is adtak, ajánlottak eddig a kelet-európaiaknak biztonsági vonalon, leszámítva a hitegetést, a „katonaturizmust“, a részvételt az EBEÉ-ben és az amolyan látszatintézményekben, mint az Észak-atlanti Együttműködési Tanács (NACC)? Amint látni, a fent említett stratégiai logika teljes ellentétbe került a politikai gyakorlattal. Ez utóbbi egyértelműen azt jelzi, hogy nem lehet hirtelen kitárni a NATO kapuját. Akkor pedig mi a megoldás? Mégsem lehet hoppon hagyni a toporzékoló visegrádiakat, akik bizakodva és nagy izgalommal várják a január 10- én kezdődő NATO-csúcsot. Ám nincs miért izgulni. A maximum, amiben reménykedhetnek, az az, hogy a brüsszeli csúcson résnyire nyitják a kaput, megerősítik a NATO elvi nyitottságát. Reménykedhetnek, hogy nyélbe ütik a Partnerség a békéért kezdeményezést, amelyet Washington ajánlgat nemcsak a visegrádiak számára, hanem azoknak is, akik nem is akarnak a NATO tagjaivá válni. Aspin, az időközben lemondott amerikai védelmi miniszter szavai szerint a NATO a csúcs után nyilatkozat aláírására szólítja fel a NACC 22 tagországát, valamint a megegyezés alapján kiválasztott további európai államokat, amelyek rögzítik csatlakozási szándékukat a Partnerséghez. Ezt követően az új partnereknek meg kell nevezniük, milyen forrásokat, erőket hajlandók rendelkezésre bocsátani és milyen mértékben kívánnak részt venni a majdani közös kiképzésben, hadműveletekben, tervezésben. Egyben mindegyik államnak meg kell határoznia azokat a lépéseket, amelyeket a hadsereg polgári ellenőrzése, a védelmi politika és költségvetés áttekinthetősége érdekében tesz. De ami a lényeg: a kezdeményezés nem nyújt biztonsági garanciákat a partneri államoknak a Washingtoni szerződés 5 cikkelye, vagyis az egy mindenkiért, mindenki egyért elv alapján, és nem is jelent, úgymond, ingyenes belépőjegyet a NATO-ba. Igaz, egyenlő esélyeket ad mindenkinek, s csakis az egyes országoktól függ, milyen ütemben, meddig jutnak majd el a NATO-hoz való közeledés folyamatában. Bármilyen furcsán is hangzik, Washington valamiféle pályázatot írt ki. Tartva magát a NATO-tagság nem egyszerű klubtagság szállóigéhez, el- váija, hogy a pályázók ne csak puszta csatlakozási szándékukat fejtsék ki, hanem bizonyítsák gazdasági, technikai rátermettségüket, alkalmasságukat és erejüket. Csak a pályázók majd nehogy olyan versenyzőkké váljanak, akik a tagság gyorsabb elérése érdekében egymást ellenőrizve, gáncsolva igyekezzenek előnybe kerülni a többiekhez képest. Remélhetőleg a NATO bürokratái is tudatosítják, mennyire veszélyessé válhat egy káros hatású katonai versengés a védőernyőt nélkülöző Közép-Európá- ban, amikor tőszomszédságában háború dúl, Oroszországban egyre bizonytalanabb a helyzet, teret hódít a német szélsőjobbosok által támogatott nacionalista-újfasiszta párt, amely a közös német-orosz határ rémképét vetíti a jövőbe. Urbán Gabriella ‘£<59r (POíHSÍCR^ <VÍZ> Már nem segített rajta a selyemvánkos és a selyemtakaró. Az őrök puha járására is felriadt. A hálószoba ajtaja előtt elhaladóknak éjjel már lélegzetet sem volt szabad venni, nehogy váratlanul eltüsszentsék magukat. Azokban a napokban álmodta ugyanis azt, hogy minden igyekezete ellenére életben maradt egy engedetlen, szófogadatlan, mindenféle ócska sajtószabadságról firkáló újságíró. Többször visszatért már ez az álom, s a sajtóminisztere sem tudta megnyugtatni. Hiába terjesztette elő az egyetlen napilap lapszemléjét, a reggeliző diktátor mindegyre azt hajtogatta:- Becsapnak! Érted, barátom? Becsapnak! A sajtóminiszter meg csak a fejét rázogatta: — Szó sincs róla, kedves barátom. A diktátor egyre-másra szedette össze a napilap példányait a főváros újságos standjain. Az erre a munkára titokban szervezett udvari besúgóiból álló különcsapat már igencsak unta a dolgot. Bár a diktátor leghűségesebb kollégái alkották a titokban begyűjtő brigádot, felütötte közöttük a fejét a csendes ellenállás és néma zendülés démona. Unták, hogy mindennap álruhába öltözzenek, s benyargalják a fővárost. Ráadásul semmilyen nyomát, de még csak akár nyomdafesték okozta sajtóhiba hűlt helyét sem találták az ország egyetlen napilapjában. Hallgatag elégedetlenkedésüket csak fokozta, hogy a Diktátor parancsára naponta több százszor kellett elolvasniuk ugyanazokat az oldalakat. A nagy főnök ugyanis abban a meggyőződésben élt, hogy neki az álmai is igazak. Semmi oka sincs tehát nem hinni a saját álmaiban. Elvégre azért lett a három domb határolta birodalom diktátora, mert mindent előre megálmodott. Biztos volt tehát abban, hogy a sajtóminisztere elhallgatja előle a tényeket. A sajtószabadságról cikkező újságíró okozta rémálma óta nem bízik benne. Ráadásul tapasztalatait hasznosítva, álruhában maga tartotta szemmel besúgóit, akik valójában már nem is olvasták a lapot. Annak ellenére, hogy a birodalom egyetlen újságírója maga a Diktátor volt, főszerkesztőt és főszerkesztő-helyettest még alkalmazott. A többi valamikori újságírót az általa rendezett nyilvános televíziós sajtóértekezleteken lőtte saját kezűleg tarkón. Persze könnyű dolga volt, mert sokan akadtak olyanok, akik elkérték a Diktátor fegyverét, s maguk eresztettek golyót a halántékukba. így bizonyítván be a birodalom polgárainak, hogy mennyire igaza van a Diktátornak, mert ők aztán tényleg elhallgatták a tényeket, és hazudtak eleget a kormányról meg a Diktátorról. A főszerkesztőnek és helyettesének kinevezett két újságíró abban különbözött a tarkón- lőttektől, illetve az öngyilkosoktól, hogy még éltek, és nők voltak. A Diktátor ugyanis önmagán kívül csak a szeretőit és a feleségét szerette. Nem mintha az egyetlen országos napilap fő- szerkesztője és helyettese a szeretői lettek volna, de azt tartotta róluk, hogy ami késik, nem múlik. Ugyanezt gondolták az említett hölgyek is, hiszen ez a vágy szinte természetes volt a birodalom azonos nyelvet beszélő lányai és asszonyai körében. Mikor aztán gyanúját beigazolódni látta, s a napilapot begyűjtő és ellenőrző besúgócsapatot rajtakapta a csendes zendülésen, nyomban hívatta a főszerkesztőjét és annak helyettesét.- Mit képzelnek maguk? Azt hiszik, eltűröm, hogy az újságjaink ilyen unalmasak legyenek, hogy még az olvasásukért fizetett munkatársaim sem olvassák a lapot? Kikkel dolgoztatnak maguk, hölgyeim? A két főszerkesztő reszketve állt. Keresték a szavakat, amelyek majd ismerősnek tűnnek a Diktátor fülének. De egy sem jutott eszükbe. Azt ugyanis rég elfelejtették, hogy a napilap számítógépbe táplált néhány száz diktátori panelmondat, latin közmondás és egy angol menedzserszótár anyagából készített változatainak éppen melyik száma jelent meg.- Mindennek a számítógép az oka - kezdte a választ a gyorsabb észjárású helyettes. - Nem eléggé gazdag a variációs bázisa. Újra kellene programozni — javasolta hát a Diktátornak. Erre aztán a főszerkesztő is felbátorodott:- Az is a számítógép, illetve a lap javát szolgálná, ha a tegnapelőtti kormányülésen elmondott latin mondást is beprogramoznánk. Az igen nagyot lendítene az olvasók érdeklődésének... akarom mondani, a lap színvonalának. .. illetve szellemiségének színvonalán — fejezte be mondókáját a hölgy, és simogatóan a Diktátorra nézett. Megigazította mélyen kivágott blúzát, gondolván, talán észreveszi bájait. A diktátor hosszan a blúz kivágásába meredt. Hirtelen felkapta a fejét: A diktátor rémálma- Hölgyeim, melyikük tölti velem az éjszakát? A másikat kitüntetem. A főszerkesztő-helyettes hallgatott. Gondolatban átengedte az elsőbbséget a főnökének.- Köszönöm önnek, asszonyom. Köszönöm, hogy az ország legjobb napilapjának főszerkesztőjével oszthatom meg az álmomat... Reggel mindketten sokáig aludtak. Amikor aztán a sajtószemlével éppen bekopogtató miniszter felébresztette őket, mindketten az álmukat kezdték mesélni. Először a Diktátor:- Már megint azt álmodtam, hogy él valahol egy újságíró, aki a sajtószabadságról ír.- Ne is folytasd! Nekem hasonló álmom volt. Azt álmodtam, hogy él országunkban egy újságíró, aki mindig arról ír, hogy nálunk nincs sajtószabadság. De akkor már türelmetlen dörömbölés hallatszott az ajtón. Bebocsájtása után a sajtóminiszter jelent meg halálra váltan, kezében az aznapi országosan legolvasottabb napilap:- Nézze, barátom, mit merészelt az ön fő- szerkesztője, akarom mondani... bocsánat, hiszen ő nem lehetett... hogy is lehetett volna. A helyettese volt. Igen, ki más állhatott volna így bosszút, mint egy újságírónő?! A Diktátor kitépte a miniszter kezéből az újságot, melynek címlapján ez állt: „Dicső diktátorunk álma ismét valóra vált. Szeretőjével együtt megálmodta, hogy van még birodalmunkban olyan újságíró, aki a sajtószabadságról ír. Éljen a sajtószabadság, amelyet nagy és dicső vezérünk álmodott meg. “ Alatta az aláírás: „A diktátor szeretőjének helyettese. “ I I I «I I i
