Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-06 / 10. szám - 1994-03-13 / 11. szám
IRODALOM E lővigyázat, szándékosság nem volt benne csöpp se, véletlenül esett, hogy Luigi nesztelen forgatta meg a kulcsot a zárban, s nyitott be a lakásába. De kapott az alkalmon, s hogy meglepje feleségét, lábujjhegyen osont beljebb. Egyébként már az előszoba küszöbén megérezte, hogy Clara otthon van. Sosem tévedett ebben. Ki tudja, hogyan, az asszony megváltoztatta maga körül az egész légkört. Luigi megkönnyebbülten föllélegzett. Any- nyira szerette a feleségét, hogy — bármily képtelenségnek érezte ezt maga is - hazatérőben mindig elfogta a rettegés: hátha elment időközben Clara, örökre. Sikeresen átjutott az előszobán, egyet se reccsent a padló, a kockaköves folyosó már veszélytelenebb is volt. Szép lassan, óvatosan hajolt előre, úgy lesett be a konyhaajtón. íme, ott az asszonyka. Háttal áll neki, alig kétméternyire. Valamit készít az asztalon, mit sem sejtve félje jelenlétéről. Luigi a tarkóján látta, hogy mosolyog. Milyen drága, milyen csodálatos teremtés. Minden bizonynyal az egyik kedvenc fogásán munkálkodik, előre élvezve, mennyire fog neki örülni. Clara most hirtelen oldalt fordult, a profilját mutatva így neki. Luigi jól láthatta fél arcát, szemöldökét, a szellemes és pimasz orrocskája hegyét, ajkának sarkát - csakugyan kis mosolyra húzódott (vagy a feszült figyelem fintorába?). Az imádott arcról a kezekre siklott le Luigi pillantása; így megleshette, mivel foglalatoskodik Clara. Tucatnyi omlós sütemény sorakozott szép mértani rendben egy hímzett terítővei díszített tálcán, tetejükön egy-egy cukrozott cseresznye — a kedvenc nyalánksága. Úgy látszik, el is készült már a „mű”. Mégsem: Clara még igazgat rajta valamit: bizonyára az utolsó simítás. .. De milyen fura művelet. Bal keze két ujjával most fölcsippenti a cukrozott cseresznyeszemeket, s a jobbjában tartott üvegcséből vagy micsodából valami világos port szór az aljukra (legalábbis így látja Luigi), majd visszanyomja őket a süteményekbe, a helyükre. Hogy szereti őt Clara! Hol talál még ilyen asszonyt, aki ennyi kedves figyelemmel venné körül — őt, az idős, vonzónak immár aligha mondható férfit? S milyen ragyogó kis nő, milyen modern, izgalmas típus... irigyelheti érte mindenki! Ekként örvendezett magában Luigi a szinte hihetetlen szerencséjén, s már-már fölfedte jelenlétét, amikor hirtelen rádöbbent: milyen különös gonddal, koncentrációval dolgozik Clara; volt ebben valami... csak most vette észre — valami alattomos: akárha valamiféle tiltott dolgot művelne. Mint derült égből a villámcsapás, úgy vágott Luigi szívébe a borzalmas gyanú: csak nem méreg az abban az üvegcsében? S tüstént nekiszabadultak agyában a gondolattársítások, sorra eszébe jutott egy csomó semmiség, aprócska epizód; eddig nem tulajdonított jelentőséget nekik, de most, egymás mellé rakva, nyugtalanítónak hatottak. Clara olykori, hol hűvös, hol bosszús és unott viselkedése, fura, talányos pillantásai ... az erőszakoskodása, hogy egyen többet, vegyen még ebből vagy amabból az ételből __ Fe lháborodva próbálja elűzni a szörnyű, a képtelen gondolatot. De hiába, visszatér az mindig, s egyre gonoszabb alakban. Egyszerre új megvilágításban látja a feleségével való kapcsolatát. Lehetséges, hogy egy olyan nő, mint Clara, igazán szeresse? Mi egyéb tartaná mellette, ha nem az érdek? No és mivel bizonyítja, hogy szereti? A kedveskedésével? Hízelgésével? Gasztronómiai figyelmességével? Oly könnyen alakoskodnak a nők, igazán semmi az nekik. S vajon nem ösztönös-e szinte az ő helyzetében egy gazdag örökség türelmetlen várása? Itt önkéntelenül sóhajt egyet Luigi, mire az asszony hirtelen megfordul, s a másodperc egy töredékéig, tán még annál is rövidebb ideig, tán nem is igaz, tán csak a fölajzott képzelet játéka... - hát igen, ijedtség ül ki az arcára, de rögtön össze is szedi magát, hihetetlen gyorsan, s már mosolyog-,- Úristen, de megijesztettél! - kiáltja. - Mire jó az ilyen tréfa, kincsem? Ő: - Mit csinálsz?- Nem látod? A kedvenc sütidet...- És mi az a kis üvegcse?- Üvegcse? — Clara mutatja az üres kezeit; hogy, hogy nem: az a micsoda eltűnt.- Amiből azt a port szórtad...- Port? Álmodsz, kedvesem? A cukrozott cseresznyeszemeket tettem a helyükre... No de arról beszélj inkább, mit mondott az orvos?- Á, úgy rémlik, nemigen tudja, mi bajom... Gastritist emleget, meg coli- tist... Tény, hogy a fájdalmak nem múlnak... s napról napra gyöngébbnek, elesettebbnek érzem magam.- Ó, ti férfiak! Egy semmiség elég nektek, egy bibi az ujjatokon, s már elhagyjátok magatokat... Bátorság, föl a fejjel, megvoltak ezek a kis zavarok azelőtt is!- így még soha.- Drágám, ha valami komoly dolog volna, kezdenéd elveszíteni az étvágyadat. / miért akarna megmérgezni? - töpreng most magában a férfi. Az örökség miatt? De hát honnan tudja, hogy egyetlen örökösömmé tettem? Egyetlen szóval sem említettem ezt neki, soha. A végrendeletet pedig nem olvasta. Csakugyan nem olvasta? Újabb kétely. Luigi átsiet a dolgozószobájába, kinyit egy fiókot, a fiókból előszed egy kis dobozt, abból egy zárt borítékot. Az van rajta: Végrendelet. A boríték lezárva. De Luigi odatartja a lámpa alá. Furcsa, fénnyel szemben mintha valami elkenődés látszana a ragasztószer csíkja körül: mintha valaki gőz fölött felnyitotta volna a borítékot, majd egy kis enyvvel újra leragasztotta volna. Szorongás fogja el. Halálfélelem? Fél, hogy megölik? Nem, rosszabb az, amitől retteg. Hogy elveszíti Clarát, mert nyilvánvaló: az asszony el akarja őt tenni láb alól. S végzetes, ha bármiféleképpen reagál. Mit tehet? Leplezze le? Jelentse föl? Adja rendőrkézre? Akármit csinál, a házasságuk pozdorjává zúzódik. Márpedig hogyan éljen ő tovább Clara nélkül? N em, nem tud ellenállni: beszélnie kell vele, magyarázatot kell kapnia... De csökönyös a remény is: hátha téved, hátha képzelődés az egész, hátha nem is létezik az a méreg (ám szíve mélyén tudván tudja, hogy létezik).- Clara! Az asszony hangja az ebédlőből! — Gyere, Luigi, kész a vacsora!- Megyek! Asztalhoz ül. Paradicsomos rizsleves gőzölög a tányérjában. — Clara. — Tessék — pillant fel rá az asszony mosolyogva.- Mondanom kell neked valamit.- Milyen titokzatos vagy. — Az imént, amikor hazajöttem, s te a süteményt készítetted, láttam, amint... egyszóval meg kell mondanom neked, feltétlenül meg kell mondanom ... Az asszony még mindig mosolyogva nézi: mi ez? Ártatlanság? Félelem? Gúny?- Ahogy benéztem a konyhába - folytatja keservesen —, láttam, hogy dolgozol, s valami volt a kezedben, valami kis üveg... s nekem úgy rémlett, hogy valamit szórsz belőle a süteményekre.- Káprázott a szemed - mondja Clara. Tökéletesen nyugodt.- Jobb így. — Miért jobb így? Mi jobb így? — Hangjában a színtiszta igazság; olyannyira, hogy Luigi megtorpan egy pillanatra: vajon nem tévedett-e véletlenül? De az izgalom tovább hajtja. — Ide figyelj, Clara, én belepusztulok, ha nem mondok el neked mindent ... Amikor láttam, hogy csinálod azt a dolgot...- De hát miféle dolgot? Álmodtál, vagy...-Hadd mondjam végig... egy pillanatra... tudom, nevetséges... — Reszket az egész benseje, ahogy közeledik, feltartóztathatatlanul közeledik a perc; talán utoljára látja most Clarát, utoljára beszél vele; őrjítő gondolat, mégsem bír hallgatni, lehetetlen - ... egy pillanatra... képtelen ötlet... ne nézz így rám... őszinte akarok lenni... az a gyanúm támadt, hogy te...- Hogy én?... — Már nem mosolyog: nevet.- Nevetséges, tudom... képzeld, az a gyanúm támadt, hogy te meg akarsz engem mérgezni. Clara csak nevet tovább, meredten nézve az ura szemébe. De nem jókedvű nevetés ez: fagyos; éles acélpenge. Majd összeharapja a fogait; gyűlölet süvít minden szavából:- Hát így állunk?... Ez a bizalom?... Ez a te nagy szerelmed?... Figyellek egy idő óta, figyellek... És én még süteményt készítek neki... Most pedig meg is van mérgezve, igaz? Luigi máris két vállon fekszik: - Clara, ne... ide hallgass, nem úgy értettem...- Á, mérget szórtam rájuk, igaz? Félsz, hogy kinyiffansz tőlük? Hát tudod, mit csinálok most? Bevágom az egészet a szemétvödörbe! - Azzal már kapja is föl a tálcát, indul a konyha felé. — Be a szemétvödörbe!.,.. - kiáltja még hangosabban. — És egy percig se maradok itt tovább! Már jó ideje torkig vagyok! Remélem, nem is látlak többé soha az életben. Luigi kétségbeesetten követi: — Ne... Clara... ne haragudj, tréfáltam ... könyörgök, add ide a süteményt!- Nem! Ha beledöglesz, akkor se adom oda. Átkarolja a derekát, úgy tartóztatja. Az asszony meg is áll, szenvtelen arccal.- Légy jó, ne bánts. Add a süteményt. Clara hátat fordít, magasba tartva a tálcát.- Mondtam már, hogy nem. Nem! A szemétbe dobom... Ázután pedig elmegyek, megértetted?! Luigi térdre rogy, átkulcsolja az asszony lábát, úgy nyöszörög: - Clara... Clara, könyörgök... nem mehetsz el, nem tehetsz ilyet, légy szíves, Clara, add a süteményt...- Kérj bocsánatot — mondja az asz- szony diadalmasan, még mindig a feje fölé tartva a tálcát.- Igen, Clara, bocsáss meg nekem.- Mondd háromszor: bocsánatot kérek.- Bocsánatot kérek, bocsánatot kérek, bocsánatot kérek.- Nos, egyet kaphatsz.- Nem, az egészet akarom, mindet!-Tessék, edd hát, de térden állva! — S odanyújtja a tálcát. van! Itt marad! Nem megy el!” — lelkendezik Luigiban a hit- váfíyf nemtelen megkönnyebbülés. Lekap a tálcáról egy süteményt, mohón beleharap. Mennyei kéjként fogadja a halált, mert tőle jön, az asz- szonytól. Telegdi Polgár István fordítása A történet, melyet most papírra vetek, ma már tankönyvekbe foglalt történelem. Hogy a magamfajta egyszerű halandó mégis miért érez késztetést a múltfürkészők által túltárgyalt események újbóli elbeszéléséhez? Nehéz erre válaszolni ... Azaz mégsem. Ugyanis én, mint a szóbanforgó viharos éra szemtanúja, kissé egyoldalúnak érzem az általánosan elfogadott elemzéseket. Tisztelt polgártársaim, nem tetszik nekem, hogy mindent az állatokra kenünk! Emlékeznek, 2023-ban kezdődött. Ebben az évben érte el tetőfokát a huszadik század végén beindult demokratizálódási hullám. Az emberiség jó szándékkal csordultig telten, szűnni nem akaró mámoros hévvel kutatott a jogokkal nem rendelkezők, a szabadságukban korlátozottak után. E gyengéd, fennkölt légkör segítette elő az állatvédők világraszóló győzelmét. Amire a múltban gondolni sem mertek, az a folyamat kicsúcsosodásaként, magától értetődően bekövetkezett. Az állatok egyenlővé lettek az emberrel. Az említett évtől ugyanazok a jogok és kötelességek vonatkoztak rájuk, mint ránk. Többé az ember húst nem ehetett. Élőlényt még véletlenül sem ölhetett meg büntetlenül. Az állat sem gyilkolhatta le állat- vagy emberpolgártársát! Problémák csupán a vírusok és egyéb mikrolények bíróság elé állításakor adódtak... Tetteik felett kénytelen-kelletlen szemet hunytak a rend őrei... A Föld tehát vegetáriánusok bolygójává szelídült. A jóságától, kegyességétől áthatott ember vigyázott minden lépésére, nehogy gondatlanságból rátaposson egy mütyür polgártársára. Önkéntesek milliói járták a természetet, szelíd arccal ügyeltek a törvény megtartására. Persze munkájuk során jó néhány rovart összelapítottak cipőjük talpával, ám a törvény figyelembe vette nemes küldetésüket. A szent cél érdekében büntetlenséget biztosított nekik. Kötelességtudatuk aljas gyilkosok millióit juttatta rács mögé. A börtönök erős vasketrecek voltak, melyeket a szabadban helyeztek el, hogy bárki megszemlélhesse az eltévelyedetteket, hogy undorodhasson tőlük. Virágzásnak indult az antilopok, zebrák, őzikék, és egyéb növényevők törvénytisztelő nemzetsége. A ragadozó madarak és halak is lakat alá kerültek. Őket az emberpolgároknál elhelyezett kis ketreckékbe, üvegmedencékbe zárták, hogy a családi együttélés jótékony hatása hasson rájuk. Az énekes madárpolgároknál kitűnően bevált a módszer. Napok alatt belátták, hogy a magevés a megja- vulás felé vezető egyetlen út. A tigris, az oroszlán, a krokodil és a velük egyivásúak az élőlények szégyenévé lettek. Szerencsére, az idő tájt már egy sem garázdálkodott szabadon közülük. Máig emlékezetes az ámokfutó oroszlán világszerte nagy felháborodást kiváltó pere. A nyomorult tíz antilopbébit marcangolt szét szadista módon, mire az önkéntesek kézre kerítették! Harminc évet kapott. Megérdemelte. A mai fiatalok számára e szörnyűségek már elképzelhetetlenek. A gyilkolási vágy mára teljesen kiveszett a világból. Kegyes vezetőink a börtönöket állatkertekké változtatták. Törvénybe foglalták azt is, hogy a madárzárkák a kalitka, a halzárkák pedig az akvárium nevet viseljék. Újfent kérdezhetik: hát akkor most mit is akarok? Tisztelt polgártársaim, igazságot szeretnék szolgáltatni állatpolgártársaimnak. Miért került ki éppen közülük annyi gyilkos? Erre könnyű válaszolni! Azért, mert annak idején alig tettünk valamit a felvilágosításukért! Igen. Gyatra volt a javító propagandánk, a tévében, a rádióban és más hírközlő eszközökben előadott meggyőzéseink nélkülözték a szívre, a lélekre ható erőt, logikát. Nyugodt lelkiismeretünk érdekében átnevelő táborokat kellett volna létrehoznunk. Tudom, a múlton kár rágódni... Nem is rágódom, csak valahogy kikívánkoztak belőlem ezek a mondatok. Polgártársaim, a világ szép. Új. Nagyszerű példa erre a törvény, mely kimondja: a túlszaporodott növényevő fajok egyedeit csak akkor szabad megenni, ha altatással segítettük át őket a másvilágra! Vagy itt egy másik: A túlszaporodott rovarokat csak könnyű, altatógázzal lehet irtani! Megható, humánus elvek. Büszke vagyok rájuk. Szerkeszti: Mislay Edit Skukálek Lajos grafikája
