Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-03-06 / 10. szám - 1994-03-13 / 11. szám

1116. február elején az elhunyt Kálmán helyére fiát, II. Istvánt koronázták magyar királlyá. Ennek következtében Kálmán régi hívei sikerrel mentették át hatalmi pozícióikat az új király uralkodásának időszakára. II. István országlásának első éveiben Álmos és családja változatlanul Dömösön tartózkodott. A politikai élet színpadától távol levők felett eseménytelenül szálltak el az évek. Éppen ezért a források sem Bélára, sem Álmosra vonatkozólag ezekből az esztendőkből semmiféle érdemi tudósítást nem őriztek meg. Béláról mindössze annyit jegyzett fel röviden a pozsonyi krónika, hogy „növekedett a gyermek Kálmán király fiának, Istvánnak uralkodása alatt”. Fontos változás ebben az időben a család tagjai közül csak az idősebb leány, Adel- haid életében következett be: ő az 1120-as évek legelején Szobjeszláv cseh herceg felesége lett. Kétségtelen: a dinasztikus kapcsolat Álmos és II. István közreműködésével jött létre, ami azt mutatja, hogy ekkor a herceg és a király között konfliktusmentes volt a viszony.

Néhány év múlva ismét Álmos nevétől volt hangos az ország. Az 1120-as évek közepén ugyanis a vak herceg II. Istvánnal szemben megpróbálkozott a főhatalom megszerzésével. Álmos sokadik, egyben utolsó összeesküvése is kudarcot vallott, amiatt a herceget halálos veszedelem fenyegette. Erre utal a krónika azon megyjegyzése, miszerint „Álmos herceg... - félvén a haláltól - István király elől Görögországba menekült”. Bizonytalan, hogy a vak Béla, aki akkoriban tizenöt-tizenhét éves ifjú volt, komolyabb szerepet játszott volna az összeesküvésben. A bukás után azonban ő is elhagyta a dömösi prépostságot, s apjával együtt dél felé futott. Nem lehet tudni, mi az oka annak, hogy míg Álmos bujdo- sása csak a Boszporusz partján, a bizánci császár udvarában ért véget, addig fia menekülése már Pécsvára- don befejeződött. Az 1126—1128-as időszakban az ifjú herceg embereivel együtt titokban - miként a krónika írja: „a király dühe miatt“ a pécsváradi bencés apátságban rejtőzködött. Erről a XII. század közepéről származó oklevél tájékoztat, amely elmondja, hogy „II. Béla, Álmos herceg említett fia is megadományozta a monostort, ő - amidőn a világi dolgok hiánya és testi nyomoréksága szorította - Szent Benedek monostorához menekült. Ott az apát, a szerzetesek és azon hely minden szolgája tisztelettel fogadták, s nem kevés időn keresztül teljes mértékben az egyházi javakból mind neki magának, mind pedig összes emberének az élelmezéshez és a ruházkodáshoz szükséges dolgokat megadták. Azután végül is kétévnyi idő elteltével... a kon- venttől elbúcsúzott.”

1128—1129 fordulójára tehetően II. István hírt kapott Béláról, akit már halottnak gondolt. A király ekkor udvarába hozatta unokaöcs- csét, megkérte számára feleségül Ilonát, a szerb nagyzsupán, I. Uros leányát, majd Tolnán telepítette le őket. Itt született meg 1130-ban első gyermekük: Géza, majd 1131 első felében második fiuk: László. A krónika szerint II. István azért karolta fel szerencsétlen sorsú rokonát, mert - neki nem lévén gyermeke — őt akarta trónja örökösévé megtenni. Ez a beállítás azonban nem felel meg a valóságnak, minthogy II. Istvánnak 1127 unokaöcs- cse, Saul személyében hivatalosan kijelölt utóda volt. II. István azért sem gondolhatott arra, hogy Béla legyen követője a trónon, mivel vaksága miatt — miként Kálmán is

a vak Álmost - alkalmatlannak tartotta rokonát az uralkodásra. Ténylegesen arról volt szó, hogy a király az Álmos-ág és a Kálmán-ág kibékülése révén kívánta a maga és Saul helyzetét megerősíteni az országban, miután egyre nagyobb elégedetlenség mutatkozott uralmával szemben.

Az események azonban 1131 tavaszán nem a király tervei szerint alakultak. II. István halála után mintegy két hónapos trónviszály következett, amelyben Saullal szemben Béla kerekedett felül. A győzelmet annak köszönhette Álmos fia, hogy a közdelemben az uralkodó osztály nagyobb része csatlakozott hozzá, mint Saulhoz.

1131. április 28-án Székesfehérvárott Bélát koronázták Magyarország - ezzel együtt Horvátország és Dalmácia - királyává. Béla történetét természetesen már egy Álmospárti krónikás írta meg, aki sajátos formában, mesteri módon hasonlította össze Béla személyét és uralmát az átkos emlékű Kálmán-ági királyokéval. A krónika elmondja: Béla kerülte a rossz cselekedeteket, és kegyes tettek gyakorlására törekedett. Ezzel szemben korábban Kálmánról és fiáról, II. Istvánról azt közölte, hogy uralkodásuk alatt sok gaztettet követtek el. Amíg a vak király nem önmagába, hanem Istenbe vetette minden bizodalmát, addig - miként egy más helyen a krónikaszerző leírja — II. István azt hitte, hogy ő a bibliai hősökhöz, Salamonhoz, Sámsonhoz és Dávidhoz hasonló II. Bélával kapcsolatban megjegyzi a krónikás: kezében megerősödött az ország, ellenségeit az Úr gyalázatra vezette. Ez a megállapítás párhuzamba állítható azzal, amit Kálmánról és fiáról korábban elmond a krónika. Eszerint ugyanis Isten büntetésétől Kálmán királysága pusztulásnak indult, illetve alatta és fia idejében soha nem tapasztalt katonai vereségek érték

a magyarokat. A II. Géza kori szerző szinte büszkén állapítja meg: Isten jóvoltából II. Bélát saját fia követte a trónon. Ez nyilvánvalóan annak ellentéte kívánt lenni, hogy II. István - gyermektelen lévén — nem tudta saját ivadékára hagyni trónját.

Teljesen egyértelmű: az első Álmos-ági király, Béla a krónikás szerint emberi tulajdonságaival és uralkodói tetteivel messze felülmúlta mind Kálmánt, mind II. Istvánt. Ez a célzatos összehasonlítás azonban nemcsak ott sántít, hogy II. Bélát nagyobb uralkodónak tekinti, mint Kálmánt és II. Istvánt, akiknek uralma állítólag csak bajt és szenvedést hozott az országra, hanem azáltal is szándékosan torzít a krónikás, hogy a vak Béla országlásának minden érdemét a királynak tulajdonítja. Hiszen kétség nélkül el kell ismerni: mindabban — legyen szó akár kudarcról, akár sikerről -, ami 1131 és 1141 között II. Béla alatt magyar földön történt, a világtalan királynak nagyon kevés szerepe volt! A gyermekkorában őt ért szerencsétlenség következtében Béla a mindennapi élet legegyszerűbb dolgaiban is támaszra szorult, segítség nélkül még élni sem tudott volna. Nyilvánvaló, hogy a vak uralkodó a bonyolult országos ügyekben, a nemzetközi élet szövevényeiben önálló eligazodásra, egyedüli döntéshozatalra teljesen képtelen volt. Azoknak van igazuk, akik azt vallják, hogy Béla uralkodása idején a kormánypálcát, az ország sorsának irányítását egyrészt a határozott és energikus, tettre kész felesége, Ilona királyné, másrészt pedig a királyi pár mögött álló főúri csoport tartotta kezében. Ez egyébként a forrásokból is egyértelműen kiderül.

Ilonának az uralkodásban játszott meghatározó szerepére már az 1131-es aradi gyűlés eseményei is felhívják a figyelmet. A történtekről a magyar krónika tudósít: „Ilona királyné - tanácskozván a királlyal és a hűséges bárókkal - Arad mellett általános országgyűlést hívott össze. Az említett gyűlés napján, midőn a király leült az ország trónjára, fiaival együtt megérkezett a királyné, s a király mellé ült. Majd így szólott: »Összes híveink, nemesek, idősek és fiatalok, gazdagok és szegények, hallgassatok meg! Minthogy Isten közületek mindenkinek megadta a látás képességét, hallani kívánom, miért fosztották meg urunkat, a királyt szeme világától, s kiknek a tanácsára történt ez? Fedjétek ezt fel nekem, és e helyen hűségesen álljatok rajtuk bosszút, és miértünk végezzetek velük!« „Ilona királyné felszólítására az uralkodócsalád hűséges emberei - a megelőző tanácskozás nyomán felkészülvén a várható eseményekre - irgalmatlan mészárlást vittek véghez

azok között a főemberek között, akiket vádolni és elmarasztalni lehetett Béla megvakítása miatt.

Az aradi gyűlés előkészítése, a véres bosszúállás megszervezése főleg Ilona királyné műve volt. Maga a király gyakorlatilag uralkodótársának tekintette feleségét. Erről egy 1138-as oklevélben a következőt olvashatjuk: „boldog emlékű Álmos herceg fiának, a fenséges és szerfelett dicsőséges II. Béla királynak az igen kegyes Ilona királynéval való uralkodása idején, országlásuk hetedik évében.” Egy másik, 1137-es okleveles adat pedig arról tanúskodik, hogy az országlakosok is úgy vélték: az országban ketten uralkodnak. II. Béla és felesége közösen birtokolják a királyi hatalmat. Ebből a diplomából arról értesülünk, hogy András remete „a legkegyesebb Béla királytól és hitvesétől, Ilona királynétól a javai

feletti rendelkezés jogát kérte. Miután pedig megkapta a királyi méltóság engedélyét, Szent Mártonnak (Pannonhalmának) tett adományt.”

A krónika elbeszélése és az idézett oklevélrészek alapján is arra következtethetünk, hogy a főhatalom ugyan névlegesen a király kezében volt, de valójában a királyné uralkodott. A királyné pedig — tulajdonképpen a vak Béla statisztálása mellett — rendre kikérte hű embereinek véleményét, azaz következetesen bevonta a királyi tanácsot az országos politika meghatározásába, a hatalom gyakorlásába. II. Béla kora ebben is eltért II. Istvánétól, aki uralkodása vége felé a királyi tanács mellőzésére törekedett. A Béla alatt keletkezett s a király nevében megfogalmazott diplomákban igen gyakran történik utalás arra, hogy egy-egy intézkedést az uralkodónak és az ország nagyurainak közös elhatározásából hoztak.

Miután a főemberek részesei lettek a hatalomnak, erősen érdekelve voltak abban, hogy megvédjék királyuk trónját Borisszái szemben. De ki volt ez a Borisz? Borisz Kálmán király második, eltaszított nejének, Eufémiának volt a gyermeke, aki 1114 táján Kijevben született, s ott nagyapja, Vlagyimir Monomah nagyfejedelem udvarában nőtt fel. Borisz azt hirdette, hogy ő Kálmán király fia, s ennek alátámasztására a Kálmán nevet is használta. (A Borisz nevet egyébként Nagy Vlagyimir fejedelem 1072-ben szentté avatott fia után kapta, akinek kultuszát Kijevben Vlagyimir Monomah előszeretettel ápolta.) A magyar-bizánci háborúk hírére 1130-1131- ben Konstantinápolyba ment, és ott a baszileusztól kért segítséget a magyar korona megszerzéséhez. A koronát atyai örökségként követelte magának. Bizáncban feleségül vette Anna Dukaina hercegnőt. E házasságból két fiú született: Konsztanti- nosz Kalamanosz (Kálmán) és Sztefanosz (István). Környezetében a trónkövetelő a király címet viselte. A görög császártól azonan nem kapott támogatást, mert a baszi- leuszt ekkor a keleti kérdések foglalkoztatták. Borisz emiatt lengyel földre távozott, ahol III. Boleszló udvarában kedvező fogadtatásban volt része, 1126 óta ellenséges volt a magyar—lengyel viszony, és Boleszló azt remélte, hogy Borisz győzelme esetén németellenes szövetséget létesíthet a magyar királysággal.

Magyarországon hamar elterjedt annak híre, hogy Borisz lengyel földön van, a magyar koronát akarja megszerezni, és ehhez élvezi a lengyel uralkodó támogatását. Ekkor a magyar urak közül nagyon sokan mentek hozzá. Hazai és lengyel forrás egyaránt arról tudósít, hogy a trónkövetelő herceg - aki magát Lengyelországban is magyar királynak tekintette - a magyar uralkodó osztály igen jelentős részét maga mellé tudta állítani. Csatlakoztak hozzá mindazok, akik valamilyen okból elégedetlenek voltak II. Béla uralmával. Borisz magyar híveinek erejéről képet kaphatunk a lengyel krónikástól, aki elmondja: a magyaroktól követek érkeztek a lengyel udvarba, „a követi tisztségeket a szenátus (a királyi tanács) és valamennyi méltóság részéről a legfőbb emberek töltötték be. Először is azt állították, hogy az egész királyság Boleszló zsámolyához helyezi magát, ... amiért Magyarország egyetlen reménységét oly kedves barátsággal fogadta... Kérik, legyen segítségükre, hogy a királyt (II. Bélát) elkergessék, és az elűzöt- tet (ti. Boriszt) visszahelyezzék. Nincs is szükség arra, hogy nagy segítség támogatásával küzdjenek meg, hiszen tervük kivitelezéséhez saját csapataik is szinte elegendők ... Mialatt ezeket kölcsönösen megvitatják, láthatóvá válnak a királlyal (II. Bélával) levő nagyszámú csapatok. A magyar követek azt mondják erre: az övéik közelednek az új királyhoz (Boriszhoz), mivel illik, hogy sok ember nagy tisztelettel üdvözölje a királyi felséget.”

A magyar krónika szintén elmeséli Borisz és magyarországi hívei egymásra találásának történetét, ugyanakkor beszámol az utóbbiakkal szemben alkalmazott kegyetlen megtorlásról is. „A magyarok... követek által hívták a fattyú Boriszt: jöjjön és az ő segítségükkel követelje magának a királyságot, mivel elhitték, hogy ő Kálmán király fia. Borisz hát - megszerezvén magának az oroszok és a lengyelek segítségét — Magyarország határvidékére érkezett... A király (II. Béla) pedig, miután összegyűjtötte seregét, ellene vonult... Á nemesek közül igen sokan Borisz pártjára álltak. Magyarország főembereit megbeszélésre hívták a királyhoz. Megkérdezte tőlük a király: vajon tudomásuk szerint Borisz fattyú-e vagy pedig Kálmán király fia?” Itt meg kell jegyezni: a kérdés lényege nem Borisz származására vonatkozott, hiszen a király a trónkövetelő herceg fattyú voltában nem kételkedett. Nyilvánvalóan Béla e kérdése révén azt akarta világosan megtudni, hogy a főurak közül kiket tekinthet híveinek, s kiket Borisz támogatóinak! A krónikás további elbeszéléséből kiderül, hogy a királynak sikerült elérnie célját: „Királysága hívei azt válaszolták, hogy kétségtelenül tudják: Borisz fattyú, és semmiképpen sem méltó a királyi koronára. A hűtlenek viszont és az ellentmondók bizonytalan dolgokat suttogtak, és tétovázva két részre szakadtak. A király pedig és tanácsosai szilárdan elhatározták, hogy ott helyben megölik az árulókat, nehogy véletlenül - ha tovább késlekednek — az árulók Boriszhoz menjenek, és ezáltal veszedelembe kerüljön az ország.”

A Sajó folyó partján lezajlott vérengzés során ismét súlyos veszteség érte II. Béla ellenzékének vezető rétegét. A királyi tanácskozással egy időben tartott megbeszélést a másik oldalon Borisz is a maga embereivel, így semmit sem tudhattak az ellenfél táborában lezajló eseményekről. A magyar krónika elbeszélése szerint ezen az összejövetelen úgy ítélték meg: a királlyal felvonuló főemberek közül oly sokan támogatják Borisz trónigényét, hogy ha ezek a királyi tanácsban egységesen lépnek fel, akkor harc nélkül, békés úton - lemondatás révén - elérhetik II. Béla trónfosztását.

(Folytatás a 13. számban)