Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-06 / 10. szám - 1994-03-13 / 11. szám
RIPORT Zsigárdon hallottam először szóba hozni Juhos Jutka zenetanárnő nevét. Náds laltsága ellenére, náluk is elvállalta a Csemadok vegyes karának vezénylését. S csolat alakult ki köztük, arra is rábeszélték, hogy a Csemadok általa irányított n rának és a hatvantagú népi tánccsoport szereplésekor is ő adja a furulyakís a Csemadok nyárasdi és nádszegi női kórusának karnagya, a nyárasdi gyerme lőttönként, külső tanerőként, a nyárasdi alapiskola felső osztályaiban zenére, éne a nyárasdi és a nádszegi másodikosokat pedig a Kodály-módszer segítségé világába. Abban a reményben, hogy mire felnőnek, őket is megnyerik a kórus s; Zsigárdon még arra is figyelmeztettek, hogy azonnal ráismerek Juhos Jutkán amolyan „lisztferences“, és a zenében is ugyanolyan átszellemült. Amit csiná Szombat esténként a szülőfalujából saját autóján robog át Zsigárdra az éneki a benzinköltséget térítik meg neki. ŐSTEHETSÉG - DIPLOMA NÉLKÜL A nádszegi buszmegállónál útba igazítanak. Mutatják az utcát, ahol Juhosék laknak: az az emeletes ház az övék, ahonnan zongoraszó hallatszik az utcára. Bekopogok. A „lisztferences“ hajú asszony fogad.- Örülök, hogy megismerhetem Juhos Jutkát! - mondom a kézfogáskor.- Julianna a keresztnevem, de ezt sokan nem is tudják. Kicsi koromban elneveztek Jutkának, s azóta csak így ismernek. A zongoránál egy fiatal lányka ül. Csupán az órák közti szünetben beszélhetek a törékeny tanárnővel a nappaliban. A falon élénk színekben játszó olajfestmény; a kép alsó sarkában Juhos Jutka aláírása.- Volt több képem is. Elajándékoztam ó'ket. Magamtól kezdtem feste- getni. Aztán rájöttem, hogy hozzám a zene áll közelebb.- És zenetanámó' lett... A fejét ingatja.- Az iskolában ugyan én tanítom a zenét, de nincs tanítói oklevelem. Diploma nélküli zenész vagyok.- Fó'iskolát végzett pedagógusok mondják: Juhos Jutka után nem vennék át a zene, az ének oktatását!- A zene lett a mindenem. Fontos dolog a muzsika. A kórustagjainkon is látom, mennyire megváltozik az ízlésük, gazdagodik a lelki világuk, és finomabb emberekké válnak. Számomra is nagy öröm, hogy a gyerekeket játékosan tanítom, s a kottaismeVÉGÁLLOM ALELE II U rettel bevezethetem ó'ket a zene világába, amelyben szeretet, jóság, békesség van. Az a meggyőződésem, hogy a gyerekeket nem elég beíratni a magyar iskolába, hanem ápolni kell bennük a magyar kultúrát. Meggyőzni az ifjúságot, hogy szeressék az Istentől kapott népdalainkat. Sok népdalunk elveszett volna, ha nincs egy Kodály Zoltánunk, egy Bartók Bélánk, nekünk itt egy Ág Tiborunk. Amikor még a dunaszerdahelyi művelődési házban dolgozott, engem is beavatott a Kodály-módszerbe... Jutka 1951-ben született, az édesapja Nádszegen volt cipész. Azt akarta, hogy az alapiskola elvégzése után Jutka szinti hát a felső dolgozott i: ként nemig tanulásra. 1 Mint sok r egy táncdal rához: lenn a dalt! A 1 tett.- Akkor is megtanul ni fogok m Beíratko ba, ahol hé három évi Itt volt Ág Mosoly tgym (dasbcitt Kevés olyan népszerű televíziós személyiség van Magyarországon, mint Kudlik Júlia. Tévés forradalmak jöttek, igazgatók és kollégák mentek, de a visszafogott „szőke mosoly“ állandósult a képernyőn. Egy ország „Julija“ köszön ránk naponta összetéveszthetetlen, érett bölcsességet sejtető hangján, aki azért - ha csak lehet - egy kis derűt is be-be- csempész a szavai közé. Bemondó, műsorvezető és szerkesztő, aki olyan finom eleganciával és nőiességgel párosuló, sokrétű szakmai tudással rendelkezik, amilyennel csak kevesen. Kudlik Júlia szélsőségektől és divatáramlatoktól mentes televíziós magatartása soha nem a középszerűség, hanem egy kivételes egyéniség következetes önformálásának az eredménye. • Hogyan csinálja? - kérdeztem tőle két forgatás között az MTV székházának aulájában.- Őszintén szólva, fogalmam sincs. A középiskola elvégzése után teljesen véletlenül kerültem a televízióba, s azóta dolgozok, tanulok, dolgozok. A külsőségekre soha nem figyeltem igazán, bár a csomagolás is nagyon fontos. A ruházat például. így aztán, noha én nem szeretem a farmert, mert egyenruhajel- legűnek tartom, azért fel-felveszem néha, leginkább kutyát sétáltatni, vagy kirándulni járok benne. A dolog azonban nem ezen múlik, mert a lényeg, ahogy a Kis Herceg mondja, nem látható. És én éppen ezt szeretném megmutatni a képernyőn keresztül. • Hogyan sikerült kikerülni azokat a buktatókat, amelyek a nyilvánosság előtt szereplő embereket időnként utolérik?- Bármilyen közéleti személyiség, sztár, politikus, de különösen a televíziósok esetében azt tartom elsődlegesnek, hogy példát mutassanak, és azt következetesen vállalni kell. Vagyis nem engedhetem meg, hogy csalódjanak bennem, nekem nem lehet rossz napom! És bár soha senkire nem akartam hasonlítani, mindig mindenkit megfigyelek, és ellesem, amit jónak ítélek, hogy azután saját magamon átszűrve megpróbáljam megvalósítani. Tudom, hogy az út, amelyen valamikor elindultam, borzasztóan keskeny, és nagyon kevés ember veszi észre, de én rendíthetetlenül hiszek abban, hogy egyedül ez járható. Alapelvem, hogy az ember nem születik rossznak. Azzal viszont nem lehet nevelni, ha ütjük- verjük a másikat, és folyton a hibáit emlegetjük. A saját példánkkal kell erősíteni a mindenkiben megbúvó szikrányi jót, hogy végül kiteljesedhessen! • Gondolom, ez nem csupán a televíziós énjére vonatkoztatható?- Én soha meg sem próbáltam más lenni, mint amilyen vagyok, és iszonyú a szerencsém, mert a nézők sokasága így fogadott el. Egy olyan közeli képben, mint amilyet a képernyő nyújt, borzasztó gyorsan le lehet bukni. A rezdülések, az ember szeme állása, a mosolya...Mosolyogni mindenki tud, de mégis más az, ami belülről jön, és más egy egyszerű mimikái gyakorlat. • Honnan meríti mindehhez az erőt?- Abból a családi háttérből, amelyet a férjemmel, Szűcs László rendezővel együtt megteremtettünk, meg amit otthonról hoztam, a családból. Gyerekünk ugyan nincs, csupán egy kutyusom van, és egy papagájom. Mind a kettő talált, gazdátlan állat volt, úgy vettük őket magunkhoz. A kutyám például az első gazdikereső műsoromból van. • Apropó, műsorok! A népszerű tudományos híradó, a Delta idén januárban ünnepelte harmincéves fennállását. A műsorvezető akkor is most is Kudlik Júlia. „Az állatok védelmében“, vagy a szintén közkedvelt „Juli-suli“ azonban viszonylag új dolog.- Igen, a Juli-suli tavaly júliusban indult. Harminc éve vagyok a televízióban, és huszonöt éve szeretnék egy ilyen műsort csinálni. Rengeteg levelet kapunk, és örülök, hogy önöknél is nézik! • Minden levélre válaszol?- Igen, és azt hiszem, ezzel egyedül vagyok a televízióban. Persze iszonyúan időigényes dolog, de én úgy érzem, ha valaki megtisztel azzal, hogy akármilyen ügyben megkeres, akkor a minimum, hogy válaszolok a levelére, még akkor is, ha éppenséggel nem tudok segíteni. Ha meg igen, az százszoros öröm! • Van kedvence a saját műsorai között?- Nehéz választani, mert mindig az a legkedvesebb, s egyúttal a legnehezebb, amit az ember legutóbb kitalált. Ez a Juli-suli például elég kemény munka, mert minden héten fél órában jelentkezünk, és jóval előbbre kell gondolkozni. Pár hete egy vasárnap reggel elképedve néztem, hogy te jó isten, a jövő heti adás megy! Előkaptam a forgató- könyvet, pedig már a ruháról rá kellett volna jönnöm, hogy természetesen jó az, amit látok, de hát ez az az állapot, amikor ugye a decemberi adást nézik, a januárit forgatjuk és a februárit írom... • Mindezeken kívül ismét ott látható a Szeszélyes évszakokban, Antal Imre oldalán. A legendás páros újra együtt?- Imrével több mint húsz éve dolgozunk együtt, tulajdonképpen már nem is emlékeztem rá, hogyan kezdődött. Ó mesélte a minap egy interjúban, hogy egy alkalommal, amikor felkérték műsorvezetőnek, a rendező megkérdezte tőle, mit szólna hozzá, ha lenne mellette egy hölgy is. Mire Imre maliciózusan, és a tőle megszokott humorral mondta, hogy neki akármilyen nő csak jót tesz, ha ott áll mellette, de azért megkérdezte, hogy ki lenne az, és nagyon megörült nekem. Azóta tényleg sokszor dolgoztunk együtt, és most azért volt egy kis kihagyás, mert az előző elnök úr nemcsak a két programot, de bennünket is szétválasztott. Most viszont újra együtt vagyunk. • Kitől kapott segítséget az ehhez hasonló időszakok, vagy a mélypontok átvészeléséhez?- Ősz Ferenctől például, akivel a Táncdalfesztivált csináltuk, de ő sajnos nagyon hamar elment... És bár kétségtelen, hogy a legtöbbet az Imrétől tanultam (terelgettük egymást), de emellett nagyon sok olyan munkatársam van, akik nem látszanak a képernyőn, mégis rengeteget segítettek a véleményükkel, a szeretetükkel, és egyáltalán, a bizalmukkal. Mert az a legnagyobb baj, hogy nehezen jut az ember feladathoz, de ha nem jut hozzá, akkor hogyan bizonyítsa be az alkalmasságát?! Nekem ebben is szerencsém volt, mert nagyon sok lehetőséget kaptam. • Ezek szerint töretlenül optimista?- Igen, feltétlenül! Ember vagyok, és az ember azért van a földön, hogy azt a kis időt, ami kiszabatott rá, a lehető legjobban próbálja meg leélni. És most nem az anyagi javakra, vagy a céltalan semmittevésre gondolok elsősorban! • Tényleg... nyugdíjba mehet majd „a Juli“?- Azt hiszem, hogy amíg kóbor kutya lesz Magyarországon, ezt a luxust nemigen engedhetem meg magamnak! M. Csepécz Szilvia Lippay Ágnes felvétele Péntek este nyolc óra. A Hernád parti város vasútállomásának huzatos csarnokában már alábbhagyott a délutáni tumultus. Most nincs tolongás, enyhébb a zaj - és tisztább a levegő' is. A belső erkély korlátjától jól áttekinthető a lenti mozgás. A peronokhoz vezető alagút-folyosón ki a vontra siet, ki ellenkező irányba, a villamosra igyekszik. A bejáratnál, szemben a hamarosan induló vonatokról tájékoztató elektronikus táblával amolyan „mindenre kapható“ csoport ácsorog. Egy népes család lenne? Pogy- gyászuk nincs. Alighanem hazaiak. Tekintetükkel a terepet pásztázzák. Vajon mi célból? Néhány perc múlva - amikor a csarnok másik végében megjelenik a vasúti rendőrség járőr- csoportja - a „népes család“ őgyelgő léptekkel elhagyja az állomásépületet. A büfésoron jó néhányan a sörüket isszák. Mások útravalót, vacsorát vásárolnak. Még egy-két újság is elkel a lapárusnál. Nem unatkoznak a peronkijárathoz közeli utasellátóban kiszolgáló hölgyek sem. Nincs idejük unatkozni! Még arra sincs, hogy megkenjék a nyikorgó üzletajtó sarokvasát... vagy nekik ez a fülsértő csikorgás jelzi a vendég érkezését? A földszinti csarnokrész túlsó végében, a kijárati ajtó és a peronokhoz vezető folyosó közötti lócasoron, sokpoggyászos utasok „terebélyesednek“. Szundikálva. Csak az ügyeletesük van ébren. Valakinek mindig őrködnie kell közülük, mert az ördög, azaz a tolvaj nem alszik... Az automata csomagmegőrző szekrényeinek ajtói tárva-nyitva, a földszinti toalett műszaki okok miatt zárva... Kint szállingózik a februári hó, és enyhén fagy. Mellékvágányon- Csend van és nyugalom - közli Jaroslav Öumbala, a vasúti rendőrség helyi igazgatóságának parancsnokhelyettese, amikor a megbeszélt időpontban, a megbeszélt helyen találkozunk. - Úgy látszik, ez a mai nap a nyugodt péntekek egyike. Úgyszintén civilruhás kollégája szerint: általában a fizetések időszakában vidám itt igazán az élet. Akkor többen utaznak és hangosabbak is az emberek.- Persze, önmagában ez még aligha baj, igaz?! A rendőrök bólintanak, abban valóban nincs semmi törvényellenes, csak... a baj ott kezdődik, hogy akkor aztán sokan bátrabbak a kelleténél, meg szemtelenebbek is! Néhány percre elhagyjuk az állomásépületet, és a félreeső sínpáron veszteglő vonatkocsikban „gyönyörködhetünk“. A vandálok használhatatlanná tették, szinte miszlikké aprították őket. Elképesztő látvány egy-egy ilyen fülke. A bőrülések összevagdosva, az ablakfüggönyök még a kapcarongynál is rosszabb állapotban, de ott az osztályon aluli utasok „névjegye“ a csomagtartókon, a tükrökön is... Még e „rokkant kocsikban“ szemlélődünk, amikor megszólal az adóvevőkészülék. Az ügyeletes járőrök közlik főnökükkel, hogy az állomáscsarnokban egy kissé agresszív részeget istápolnak. - Nincs nála személyazonossági igazolvány, csak néhány okirat... Azt állítja, tehergépkocsivezető volt egy kassai cégnél, jelenleg pedig munkanélküli... Egy közeli falut emleget, azt mondja, ott lakik, oda akar utazni... Ilyen állapotban nem engedhetjük tovább, visszük a kijózanítóba... - szól a jelentés.
