Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1994-02-27 / 9. szám
IRODALOM. A KALEVALA Az a végleges változata a finn nemzeti eposznak, amelyet Elias Lönnrot, aki 110 esztendővel ezelőtt halt meg szülőfalujában, s eredeti foglalkozása orvos lett volna, 1849-ben bocsátott közre, 50 énekből áll és 22 795 verssort tartalmaz. Finnország akkor félig-meddig Oroszországhoz tartozott, a cár finn nagyhercegi cíihet viselt, címei között ugyanúgy a második helyen, ahogyan I. Ferenc Józsefnek is második titulusa volt, hogy ő Magyarország apostoli királya, aki éppen a Kalevala megjelenésének évében hívta be a cár csapatait a szabadságharc leverésére. Szóval az az esztendő, mely számunkra a gyász ideje lett, a finnek számára a nemzeti megmaradás és a szellemi győzelem kora volt. S hamar észrevettük a testvérnemzetnek ezt az óriási teljesítményét. Naiv eposzunk hiányát az ötvenes években Arany János panaszolta fel, aki aztán nemsokára már Barna Ferdinánd szorgos munkával készült Kalevala-tolmácso- lását készíti elő a Kisfaludy Társaság titkáraként. Váinemöinen, a dalnok, Umarmen, a kovács kalandjait Lönnrot doktor illesztette egységes elbeszélő költeménnyé, híven megőrizve a népi mondák képzelet-, stílus- és ritmusvilágát. Másodszor a gyorsírónak és néprajzi gyűjtőnek egyaránt kiváló, finnül is tudó Vikár Béla gyürkőzött neki a feladatnak, s hogy milyen sikeresen szólaltatta meg magyarul a Kalevalát, arról egyebek között József Attila is tanúskodhat, akinek egy verse közvetlen stiláris hatását mutatja a finn versnek. Bizonyára az sem véletlen, hogy Vikár fordítását 1945 után a fiatal Kormos István simítgatta ritka göröngyös soraiban. A Kalevala további két fordítása pedig nem is Magyarországon született. Először egy erdélyi tanár, a tragikus sorsú Nagy Géza rugaszkodott neki a roppant feladatnak, a negyedik tolmácsolás pedig egyenesen a helyszínen született, finn földön; a korábban fotográfusként ismert Rácz István talán így akarta megköszönni azt a vendégszeretetet, ahogyan évtizedekkel azelőtt fogadták Helsinkiben. A Kalevala tehát a miénk is, ahogyan az egész világirodalomé. Ám mi azért is szeretjük, mert mintegy pótolja azt a magyar eposzt, amely - sok tudós szerint - létezett, de valamikor az első ezredforduló táján nyomtalanul elveszett. (brogyányi) A vasverő Ilmarinen Napokig nejét siratja. Sír naponta étlen-szomjan. Korán kezdi a kesergést. Pitymallatkor a pityergést, Fiatal hölgye hogy már halva. Szépét rejti sírnak halma; Nem is fordul már kezire Kalapácsa réz nyele se, Nem hallani műhely zaját Egész álló hónapon át. Sír két-három hónapig is, A negyedik hóban osztán. Tengerről aranyat gyűjtött, Hoz a hullámról ezüstöt. Az aranyat tűzbe dönti. Ezüstöt kohóba önti, Küld rabokat, fújtatniok. Szolganépet nyomkodniok. Fújtat rablegénye fújva. Szolganép zihálva nyomja Kemény kézzel, kesztyűtlennel. Kalaptól fedetlen fejjel: Ilmari kovács azonban Kohót kúrkál egyhuzomban, Az aranyos képet képzi. Az ezüst menyasszonyt nézi. Nem jól fújtatják a szolgák. Rablegények nem jól nyomják: Ilmari kovács rühellé, Maga áll a fúvó mellé; Fújtat egyszer, fújtat másszor, Hát ím, harmad fújtatáskor Kémli a kohó fenekét, A hevítőhely peremét, Hogy mi kél ki a kohóbul. Tűz tanyájáról mi tódul. Anyajuh kel a kohóbul. Tör elé az olvasztóbul, Arany a szőre, réz a része. Ezüstszín a többi szőre: Mindenki megörül ezen. Nem örül meg Ilmarinen. A juhocskát tűzbe dobja. Még aranyat önt fülibe. Ezüstöt kever közibe. Az aranyos képet képzi. Az ezüst menyasszonyt nézi. Az arany menyasszony Fújtat egyszer, fújtat másszor. Hát ím, harmad fújtatáskor Kémli a kohó fenekét, A hevítőhely peremét, Hogy mi kél ki a kohóbul, Tör elé az olvasztóbul. Csikó kel ki a kohóbul, Tör elé az olvasztóbul. Arany a sörénye, sárga. Ezüst feje, réz patája. Mind örülnek rajta, igen. Nem örül meg Ilmarinen. A csikót a tűzbe dobja. Még aranyat önt fölibe. Ezüstöt kever közibe, Az aranyos képet képzi, Az ezüst menyasszonyt nézi. Maga áll a fúvó mellé: Fújtat egyszer, fújtat másszor. Hát ím, harmad fújtatáskor Kémli a kohó fenekét, A hevítőhely peremét. Hogy mi kél ki a kohóbul. Tör elé az olvasztóbul. Lány kel ki az olvasztóbul. Aranyfürtű a kohóbul, Ezüst feje, arany haja. Egész termete dalia; Megijednek tőle igen. Nem ijed meg Ilmarinen. Ilmari kovács, ím, fogja. Aranyképét kovácsolja. Veri éjjel szemhunyatlan; Egész nap unos-unotlan; Lábat a leánynak épít, Lábat épít, kézit készít, De a láb nem áll kellőleg, Nem áll karja ölelőleg. Fülét formála szűzének, Nincsen hallása fülének: Oszt’ esi nála csinos száját. Csinos száját, szemit szépet, Egy szót nem szalajt ki szája, Szemeinek nincsen bája. Szólt vasverő Ilmarinen: ,,Biz ez szép kisasszony volna, Csak oly szótalan ne volna, Esze volna, nyelve volna. ” Legott a lánykát fogja. Viszi finom ágysátorba. Lágy fejalját tesz nekie. Selyemágyba fekteti le. Ilmari kovács ezután Finom fürdőt fűt szaporán, Szerez mosdót szappanosat, Jó suhogós seprőt hozat, Visz vizet is három lajjal. Lubickol a pinty legottan, Mosdik, ám, a sármány mostan, Tisztul az arany salaktól. Vedel a vasveró, vidáman, Kénye-kedvire kimosdik, Avval lép a lányka mellé, Finom ágysátorba megy bé. A vasverő Ilmarinen Legott a legelső éjjel Paplan után néz ám széjjel, Takaródzó dunyhát kémei, Hoz két-három medvebundát, Kerít négy-öt gyapjúdunnát, Együtt hálnia nejével. Azzal az aranyos képpel. Meleg volt ám egy oldala, Melyik a dunyha felé vala; Ki a fejérnép felé volt Az aranyos kép felé volt, Az az oldala hideg lett, Fagytól összevissza dermedt, Majd csakhogy nem jéggé hült le. Kemény kővé hidegült le. Szólt vasveró Ilmarinen: ,,Nem jó énnekem az ilyen; Viszem Vejnehonba lányom, Vejnemöjnennek ajánlom, Holtáiglan hitveséül, Hón alatt való csibéül. “ Viszi lányát Vejnöhonba; Menten ott megérkeztivei Szóval mondja, fölfeleli: ,,Ó, te öreg Vejnemöjnen, Egy leányt hozok, ím, néked. Egy gyönyörű fejérnépet, Nem járatja ez a száját, Nem koptatja el az állát. “ Komoly öreg Vejnemöjnen Nézi a leányt legitten, Szemit szegzi az aranyra Szóval mondja, fölfeleli: ,.Minek jössz te hozzám evvel Az aranyos kísértettel?“ Szólt vasveró Ilmarinen: ,,Nem egyébnek: jónak, szépnek, Holtig való feleségnek, Hón alatt való csibédnek. “ Szólt az öreg Vejnemöjnen: ,,Ó, vasveró, édes vérem! Taszítsd leányod tűzbe, Kalapálj belőle bármit. Avagy vidd el orosz földre, Szász földre a képet szállítsd, Tusázzon a dús ott érte, Haddal a hatalmas kérje; Nem való nékem magamnak. Aranyasszonyt nőül vennem, Ezüstlánnyal enyelegnem.“ Ottan tiltja Vejnemöjnen, Inti Vízvölgy vőlegénye, Tiltja népét a növekvőt, Inti az eljövendőt, Az aranynak hódolástól, Vagy ezüstért bódulástól; Fölemeli szóra száját, Megeresztő mondókáját: ,,Ne vágyjatok, ifjak, zsengék, Ti nevendék kis leventék, Bárha boldogságot bírtok Vagy sanyarú sorban sírtok, Míg világ világul lészen S tündököl a hold az égen, Aranyasszonyt nőül venni, Ezüstlánnyal enyelegni! Az arany hoz csak hideget. Az ezüst fagyot ereget. “ Vikár Béla fordítása Szerkeszti: Mislay Edit A mikor megtudtam, hogy doktor Alensen abba akarja hagyni gyógyító tevékenységét, és vissza akar térni Svédországba, felkerestem őt Szingapúr európai városnegyedében lévő lakásán. Akkor még csak rövid ideje voltam Ázsiában, s friss benyomásaim hatására itt szándékoztam letelepedni mint orvos, ezért ki akartam használni a kínálkozó lehetőséget. Elmentem tehát Alensen doktorhoz, s meg akartam vásárolni az orvosi rendelőjét és a berendezést. Azt gondoltam, hogy ősz hajú öregemberrel fogok találkozni, aki vissza akar térni hazájába, hogy ott élje le élete utolsó éveit. Igazán meglepődtem tehát, amikor vállas, kék szemű, szőke hajú, harminc év körüli férfi nyitott nekem ajtót. Amikor Alensen doktor felől érdeklődtem, azt mondta, hogy ő az, és betessékelt. — Szívesen eladom önnek a rendelőmet - mondta, miután tájékoztattam őt jövetelem céljáról. — De kötelességemnek tartom elmondani, mi késztet erre a lépésre. Lehet, hogy ezáltal jó szolgálatot teszek önnek, s ha hasonló helyzetbe kerülne, levonja a tanulságot. Csodálkozva tekintettem rá, s észrevettem, hogy a szemeiben félelem vibrál, s füstölgő cigarettát tartó keze remeg. — De még az elején a legteljesebb titoktartásra kell megkérnem önt - folytatta. — Amit elmondok, bizonyára furcsa lesz, de ha majd hosszabb időt tölt ebben az országban, tapasztalni fogja, hogy itt minden lehetséges. Néha azt gondolom, hogy itt minden ember őrült. Lehet, hogy ennek a nap az oka: kiszívja az agy velejüket... Miután mélyre szívta a cigarettafüstöt, folytatta:- Fél évvel ezelőtt felébresztett egy szolga, s azt mondta, hogy valaki beszélni szeretne velem. Mivel orvos vagyok, azt hittem, hogy i valamelyik betegnek van sürgős segítségre szüksége. Amikor bementem az előszobába, egy bennszülött fogadott mosolyogva. Nem szólt egy szót sem, csak intett, hogy kövessem. Nem akartam továbbmenni, s azt mondtam neki, hogy csak akkor megyek, ha megmondja, miről van szó. Felelet helyett kitátotta a száját. El- szörnyedve észleltem, hogy a nyelve ki van vágva. Ekkor kezembe nyomott egy cédulát. Angol szöveg volt rajta, s rögtön láttam, hogy nő írta. Az ismeretlen hölgy arra kért, hogy azonnal menjek el a közölt címre - a megjelölt helyet nem ismertem -, ahol sürgős műtét vár rám. A titokzatos levélkén nem volt aláírás. És ekkor kezdődött, kedves kollégám, az őrület, melybe belekeveredtem. A ház előtt hintó állt, beültem, s nekivágtunk az éjszakának. Már akkor rádöbbentem, micsoda kaland vár rám, ezért szerettem volna megtudni, melyik városrészbe tartunk, ám ez a sötétben nemigen sikerült. Úgy tűnt, hogy elhagytuk az európai negyedet, s valamelyik bennszülött negyedben járunk. Hát ennek egyáltalán nem örültem, tudtam ugyanis, hogy nem egy európai, aki véletlenül eljutott ide, soha többé nem tért haza. Legalábbis élve nem. De nem tehettem semmit, csak vártam, mi fog történni. A hintó hirtelen megállt, s én kiszálltam. Valóban a város bennszülött negyedében voltam. A sötétben megláttam a kis házat, amilyenekben a bennszülöttek laknak, de ez a ház valamivel nagyobb és szilárdabb volt. A bambuszfal közepén a bejáratot súlyos függöny takarta el. Az ajtó mellett két férfi állt őrt, mindketten tőrrel voltak felfegyverezve. Kis ideig meglepetten bámultam mindezt, aztán valaki elhúzta a függönyt, s előbukkant egy hölgy, európai öltözékben, és szó nélkül intett, hogy lépjek be. Kelletlenül mentem be a gyéren megvilágított helyiségbe.- Ön Alensen doktor? - kérdezte az ismeretlen hölgy, s azonnal tudtam, hogy angol. Az arcát nem láttam, mert fátyolt viselt, mely alatt csak a szemei villogtak.- Igen - feleltem, szűrve a szót, mivel ez az egész egyre inkább nem volt ínyemre. - Kérem, asszonyom, mondja meg végre, mit jelentsen mindez?- Tudja, doktor úr... — úgy tűnt nekem, hogy a hölgy kissé tétovázik - nagy szolgálatot kell tennie nekünk... El kell végeznie egy műtétet ...-Itt?- Igen.- Itt én nem műtök meg senkit — mondtam határozottan. - Hozzák be a beteget holnap délelőtt a rendelőmbe. Rögtön megértettem, hogy valami törvénytelen dologról van szó, különben nem hoztak volna ide az éjszaka kellős közepén. Eltökéltem magamban, hogy szembeszállók mindennel, ami törvényellenes lenne. A titokzatos hölgy ekkor úgy nézett rám, hogy a tekintete szinte a csontjaimon is áthatolt. Ereztem, hogy el kell fordulnom e tekintet tüze elől, de nem volt erőm.- Itt fogja a műtétet elvégezni, doktor Alensen - hallottam ismét a hölgy hangját, mely ezúttal ellentmondást nem tűrő volt. — A csend órájában bevisszük önt egy lányhoz. Halálra ítéltük őt, mert megszegte törvényeinket, s ezért elvettük az életét. Alensen doktor, ön kioperálja a lány szívét, hogy bebalzsamozhassuk és elrettentő példaként mutogathassuk. Megértette? Utolsó szavai akkora fájdalmat okoztak nekem, hogy szinte felordítottam. De a rémület megnémított, egyetlen szót sem voltam képes kimondani. Amikor a titokzatos hölgy intett, ellenkezés nélkül utána mentem. Olajmécsessel megvilágított tágas terembe vezetett. A falak mentén lefátyolozott nők ültek némán, a helyiség közepén állt valami, ami ravatalnak látszott. Bármennyire is igyekeztem elfordítani a tekintetemet, mégis a ravatalt kellett néznem. Fiatal lány feküdt ott, szépséges fehér lány, s nekem úgy tűnt, hogy nem halott, csak mélyen alszik. Aztán bekövetkezett a dolog legszörnyűbb része. A halotti csendben éreztem, hogy valaki bonckést adott a kezembe. Közben rádöbbentem, hogy az ismeretlen hölgy hipnotikus erejű tekintete arra késztet, hogy a ravatalhoz lépjek. Ezután már minden úgy folyt le, mint a kórházban: nyugodt és biztos kézzel felnyitottam a lány mellkasát, félretoltam a tüdejét, és már kezembe vettem a szívét... amikor a csendet szörnyű jajszó törte meg: a lány, akit operáltam, kinyitotta a szemét, felüvöltött, és értetlenül tekintett rám. Kezem, amely már kitapogatta a szívizmot, hogy kivágja a szívét, most lehanyatlott. Rádöbbentem a szörnyű valóságra: élő lányt kellett megölnöm! Lehet, hogy ez a szörnyű érzés semlegesítette bennem a hipnózist, de az is lehet, hogy a rémült kiáltás, mely visszhangzott a fülemben. Meginogtam, még inkább rádöbbentem a hihetetlennek tűnő valóságra — és elájultam... Amikor néhány órával később felébredtem, otthon feküdtem az ágyamban. Először azt hittem, hogy mindezt álmodtam csupán, de Ali, az inasom elmondta, hogy hajnalban akadt rám, amint ájultan feküdtem lakásom ajtaja előtt. Amikor később kérdezősködtem, megtudtam, hogy Szingapúrban valóban működik egy titkos szekta. A neve: „A csend nővérei“, és a tagjai olyan fehér nők, akik már régóta ott élnek. Van egy törvényük, mely szerint a nap egy bizonyos órája a csend órája, amikor a szekta tagjainak beszélniük sem szabad. Annak, aki megszegi ezt a törvényt, meg kell halnia. Semmi mást nem tudtam erről a szektáról. Egy újságíró barátom elmondta még, hogy a szekta alapítója egy fanatikus fakir, aki így bosszulja meg a fehér embereket. Nem tudom, hogy ez igaz-e. H át ezt éltem át, kolléga úr. Ha maga kerül a helyemre, jól vigyázzon. Sohase engedje meg, hogy a kíváncsisága hasonló helyzetbe sodorja önt. Nekem ez a meggondolatlan lépésem elvette a nyugalmamat és a bátorságomat. Vigyázzon, nehogy önnek az életébe kerüljön. Sági Tóth Tibor fordítása * Nobel-díjas dán író JOHANNES VILHELM JENSEN*
