Vasárnap - családi magazin, 1994. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1994-02-27 / 9. szám

A Szlovák Köztársaság legfelsőbb politikai képviselete az önálló állam létrejöttétől kezdve egyértelműen és határozottan szembe helyezkedett a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak elismerésével. Legtöbbször úgy tesz, mintha elvetné általában a kollektív jogokat, a valóságban azonban csak a nemzeti kisebbségekről van szó. A legutóbb Michal Kováé, a köztársasági elnök tett így, aki az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének elnökével, M. A. Martinez úrral folytatott beszélgetésében „tájékoztatást adott arról, hogy az SZK nem pártolja a kollektív jogok gondolatát, de pártfogolja az egyéni jogok elvét“. (Národná obroda, 1994 jan. 21.)

Hivatalos képviselőink ennek az álláspontnak a védelmezésében nem állnak egyedül: őszintén meg kell mondani, hogy az európai vezetők döntő többsége hasonló nézetet vall.

Miről is van itt valójában szó, a kollektív jogok kérdése körül az utóbbi időben miért keletkezett oly éles nemzetközi véleménycsere a szakértők és a politikusok között?

A társadalmi csoport mind a szociológiában, mind a pszichológiában sajátos önálló gyűjtőfogalom, s kutatásaiban mindkét tudományág saját egyedi tárgyként foglalkozik vele. Senki nem vonja kétségbe a szociális csoportok létezését, azaz senki nem állítja, hogy a valóságban csak egyének léteznek, s minden társadalmi történést meg lehet világítani kizárólag az egyének szempontjából, az ő egyéni viselkedésük, cselekedeteik, egyéni álláspontjuk és szokásaik alapján. Ebben az értelemben nincs vita arról, hogy vannak viselkedési csoportnormák, csoportérdekek, létezik csoportlélektan, vannak csoportkövetelmények és kívánságok, csoportálláspontok. Éppen ilyen értelemben beszélünk általában az osztályérdekekről, a tömeglélektanról, az arisztokratikus viselkedésről meg a munkáskövetelésekről, a pártos álláspontról, a nemzeti szokásokról, a kollektív akaratról stb.

S minthogy a csoportlétnek mindezek a megnyilvánulásai jelen vannak, nem lehet kételkedni a csoportjogok létezésében sem. S amennyiben egy adott csoportnak vannak csoportkötelezettségei (például iskolai osztálynak, helyőrségnek, egy üzem személyzetének, egy kórház egészség- ügyi dolgozóinak stb.), végül is lehetetlen nem rendelkezni csoportjogokkal is.

A csoport — kollektíva: a csoportkötelességek — kollektív kötelességek, a csoportjogok - kollektív jogok. Ezeket a kollektív jogokat szemrebbenés nélkül elismerjük a szakszervezeteknél: valójában ezen az alapon vezetik nálunk a háromoldalú tárgyalásokat és kötnek kollektív szerződéseket. Merészkedne-e bárki kételkedni a szakszervezetek kollektív jogait illetően? Elismerjük a kollektív jogokat a sorkatonáknál, a tanuló vagy dolgozó ifjúságnál, a dolgozó nők esetében. Elismerjük e jogokat a politikai pártok és mozgalmak vonatkozásában: az ő kollektív felségjoguk, hogy képviselőket jelöljenek a parlamentbe, amely elismeri az aránylagos képviselet elvét. Pártjaink és mozgalmaink féltékenyen őrzik e kollektív j jogaikat, védik őket minden olyan 3 kísérlet ellen, amely kételkedne ben- ? nük, megzavarná vagy relatívvá ten- ) né őket (például szembevetve a több; ségi képviselet elvét).

> Ma a világban általában elismerik b a még létező primitív törzseket, vala- t mely ország őslakosságának (indige- ■ nous people) kollektív jogait. A nem- m zetek esetében magától értetődően fogadjuk el ezt: ennek okán szerepel • az ENSZ alapítólevelében mint a nemzetek önrendelkezési joga. Ebben a formában vettük át az SZK új ^ alkotmányába, amelynek preambulá- ™ jában, mint természetes (azaz apriori

PUBLICISZTIKA

adott, örök és elidegeníthetetlen, így abszolút) kollektív jog szerepel.

A nemzeti kisebbség társadalmi, tehát szociális csoport — ugyanúgy legitim és kétségbevonhatatlan, mint a szakszervezet vagy a helyi őslakosság. Ha elismerjük a szakszervezeti tagok és az őslakosok kollektív jogait, semmilyen racionális érv nincsen arra, hogy ugyanúgy ne ismerjük el ezeket a jogokat a nemzeti kisebbségek esetében.

Sőt, a kisebbségi jogok manapság általában is az emberi jogok gyakorlati érvényességének és érvényesítésének kulcsproblémáját jelentik, s a demokrácia jelenbeli értelmezésének próbakövei. Ennek az állításnak a bizonyításáért nem kell messzire mennünk, elegendő a Balkánra tekintenünk. A kisebbségi jogoknak szentelt maximális figyelem a modem plurális demokrácia ismertetőjegye, e jogok lebecsülése pedig a durván többségi demokráciát jellemzi.

Amennyire a XVIII. században a figyelem középpontjába a polgár új szerepében (az élethez való jog, a véleménynyilvánítás joga) az ember egyéni emberi és polgári jogai kerültek, a XIX. században már elérkeztünk az ember szociális jogaihoz abban az új társadalmi ciklusban, amely az egyéni jogok felépítményét megteremtette (az élethez való jog, de csak nyolcórás munkaidőben, a vélemény- nyilvánítás joga, de csak a saját szociális érdekeik védelmében). A XX. század ezt a felépítményt a kisebbségi jogok új síkjára is kiterjeszti: az élethez való jog nem csupán korlátozott munkaidőben érvényes, hanem tiszteletben tartja sajátos státusomat, mondjuk mint nőét (feminizmus) vagy mint egy nemzeti kisebbség tagjáét; a véleménynyilvánítás joga nem csupán a szociális érdekeim védelmét jelenti, hanem azt is, hogy saját kisebbségi nyelvemen teszem ezt.

A kisebbségi jogoknak akkor van teljes értelmük, ha egyben közösségi, kollektív jogok is. Világos bizonyíték erre a szlovákiai magyar kisebbség jogairól folyó vita jellege. A helységnevek kisebbségi nyelven történő feliratozási joga (a táblatörvény) nem egy csallóközi faluból származó B. Lajos, C. István, S. Marika egyéni

joga, hanem az egész ott élő magyar közösség kollektív joga. Mint ilyet, de facto elismeri az SZK Nemzeti Tanácsa is, amikor arányszámhatárt állít fel, amelytől ennek vagy annak a falunak a magyar lakói kisebbségi kollektívák lesznek, a község elnevezéséről szóló jog pedig kollektív joggá: tekintet nélkül arra, hogy ez a határ 10 százalék, ahogy a magyar képviselők javasolták, vagy a kormányjavaslat szerint 20, netán a szlovák nacionalisták javaslatára 30-50 százalék.

Miroslav Kusy

Ugyanezek vonatkoznak a kisebbségi nyelv használatára, az adott kisebbségi nyelvű iskolákhoz való jogra és a többire: ezek egy egyértelműen feltételezett mennyiségi határhoz kötődnek, amelynek alapján a kisebbség egyénekre felosztódott tagjai hivatalosan releváns homogén kollektívává lesznek (a községekben 20 százalékos részarány eseten). Kétségtelen, hogy ezek a jogok egyénileg megilletik B. Lajost, C. Istvánt és S. Marikát, akik azonban csupán a mintegy húsz százalék fölötti egész részeiként élhetnek velük, amely egésznek már e jogokat kollektív jogként elismerték. B. Lajos személyesen nem élhet velük, de az a magyar kisebbség, amelyhez tartozik, mint egész, alkalmazhatja őket.

Az az állítás, hogy Szlovákia politikai képviselete nem ismer kollektív jogokat, most már kettős értelemben is félreértést szül: ebben az államban sok különböző szociális csoport kollektív jogait elismerik, kivéve a nemzeti kisebbségekét: ugyanakkor

a nemzetiségi kisebbségek kollektív jogait nem tagadják abszolút értelemben, hanem csak diszkrimitatívan - amikor akarják (például az autonómia és a területi önkormányzat kérdésében).

E diszkrimináció okai kizárólag politikai természetűek. Nem következnek a nemzeti kisebbség lényegéből, más szociális csoportokkal szembeni sajátosságaiból, hanem csak a demokráciának abból a korlátozásából, amellyel a mai rezsimben ármánykodnak a politikusok. És ez, természetesen nemcsak Szlovákiára

érvényes, hanem általános európai jelenségről van szó. Az európai kormányok vonakodnak a nemzeti kisebbségek problémakörének a pluralista demokrácia modern fogalmával összhangban történő átfogó rendezésétől, s csak kontárkodnak. A legkifejezőbb bizonyíték erre az az elhúzódó vita, amely az emberi jogok európai konvenciójához csatlakozó, a kisebbségi jogokról szóló kiegészítő jegyzőkönyvről folyik (az Európa Tanács alapító okmányához), illetve az 1201-es ajánlásról, mellyel az ET parlamenti közgyűlése 1993. február 1-jén ezt a kiegészítő jegyzőkönyvet végre elfogadta és végső jóváhagyásra a bécsi, 1993 októberi államfői csúcstalálkozó elé terjesztette. Ez a csúcstalálkozó azonban a kisebbségi jogokról szóló jegyzőkönyvet nem fogadta el, s átdolgoztatta egy lényegében megcsonkított dokumentummá, amely csak a kisebbségek kulturális jogaira vonatkozik, ezt aztán az ET tagállamai 1994 májusában ratifikálásra megkapják.

A kormányképviselők védekező érvelése apriori bizalmatlan a nemzetiségekkel szemben: mi mindent okozhatnának, ha teljes kollektív jogokat szereznének? Egyenesen autonómiát és elszakadást kezdeményeznének! A kérdés azonban pont így meg is fordítható: milyen hatást érünk el, mire kényszerítjük őket, ha e kollektív jogok teljes körét nem adjuk meg nekik? Milyen álláspontot foglal el B. Lajos, C. István és S. Marika, milyenek lesznek a többségi értelmezéssel „honosított“ jogaik: igen, van jogotok az élethez, de csak a mi szlovák módink szerint; szabad a véleménynyilvánítás, de kizárólag hivatalos nyelven! A kollektív jogok kiegyenlíthetik a kisebbséghez tartozók állampolgári esélyeit a többséghez tartozók állampolgári jogainak szintjére. E jogok el nem ismerése az állampolgárokat többségi és kisebbségi állampolgárokra osztja. S e kettő közül ki fog hamarabb autonómiára, elszakadásra törekedni: az egyenjogú, vagy a kisebbségi állampolgár?

A kormányképviselők vonakodása, hogy beleharapjanak egy savanyú almába: az emberi — ezúttal a kisebbségi-jogok almájába, egyáltalán nem

új jelenség a nap alatt. Ma a világban az emberi jogokat valójában a kormányok és hatalmi apparátusuk fenyegetik és rombolják a leginkább (még a legdemokratikusabb államokban is), mert az érdekek találkozása itt a legkifejezőbb, és itt vannak a leghatásosabb eszközök e jogok megsértésére. Éppen ezért keletkeztek az NGO-k - a független, kormányzaton kívüli szervezetek - a kormányok és hatalmi rendszerük ellenőrzésére az emberi jogok megtartásának kérdésében. S minél hatékonyabb ez az ellenőrzés egy-egy országban, annál kevésbé vannak veszélyben ott az emberi jogok.

Ez az összefüggés ugyanúgy érvényes a nemzetközi kapcsolatokban is. A helsinki folyamat az emberi jogok kérdésében nem tudott előrehaladni, amíg az ügyet maguk a kormányok tartották a kezükben, és amíg nem léptek fel határozottan az NGO-k (mindenekelőtt a helsinki bizottságok). A kormányok a be nem avatkozás elvére, mint saját lehetőségeik áthághatatlan sorompójára hivatkoztak az emberi jogok egyetemes védelmének kapcsán, az NGO-k azonban e sorompók lerombolására kényszerítették a kormányokat; a kormányok az EBEÉ záróokmányának első kosarára hivatkoztak, az NGO-k viszont a hangsúlyt inkább a harmadik kosárra helyezték, azaz arra, hogy minden egyes részt vevő országban ellenőrizni kell az emberi jogok betartását.

A helsinki folyamat első szakaszában az emberi jogok kérdésében Európa minőségi haladást ért el az ET- ben vagy a i BEÉ-ben, de ez nem az európai kormányok és képviselőik érdeme, hanem mindenekelőtt a független polgári kezdeményezéseké, az NGO-ké, amelyek kormányaikat erre a lépésre — többségük ellenérzése dacára — rákényszerítették. A kormányok megelégedtek a kommunista blokkal kialakult megbékéléssel, az NGO-k azonban kiharcolták az emberi jogok betartásának szigorú ellenőrzését: a kommunista blokk azonban ezen a vizsgán nem állt helyt és széthullott.

Hasonló probléma előtt állunk ma új, magasabb szinten. A kormányképviselet védi az ET-ben és az EBEÉ- ben kivívott status quoját. Hatalmi- adminisztratív nézőpontból minden - s kivált nemzetiségi - kisebbségkomplikációt eredményez, amelyet a legjobb elsimítani, hogy adminisztratív úton a legegyszerűbben megoldható legyen. A kivételek kellemetlenek, nem felelnek meg a normáknak, s ezért megengedhetetlenek. A kisebbség gazdagíthatja a kultúrát, lehet egy ország gazdasági és szociális életének sajátossága, de határozottan nincs rá szükség az igazgatásban, a hatalmi struktúrában: ott tüske a bőr alatt, bonyodalom, fölösleges gond. A kormányok és hatalmi struktúráik ezért törekednek kiegyezni velük a maguk módján, adminisztratívbürokratikus érdekeik és hatalmi céljaik szerint.

Ez az a döntő ok, amiért a kisebbségi jogok védelmében újra határozottan bele kell kapcsolódniuk a politikai döntési folyamatba a független polgári kezdeményezéseknek (NGO- knak), hogy kormányaikat felrázzák a letargiából, a nemzetiségi kisebbségeikkel szembeni körkörös védelem elfogult, defetista álláspontjából, s hogy a kollektív kisebbségi jogok kérdésében konstruktív álláspontú pozitív döntésre kényszerítsék őket.

Mert ha ők, az NGO-k nem teszik meg ezt, nincs már Európában senki, aki ezt a feladatot meg tudná oldani. Amennyiben ez nekik sikerül, úgy elmondhatjuk, hogy Európában elkezdődött a helsinki folyamat második szakasza. De ha nem sikerül, nyakunkon lesz az összeurópai Balkán. S ez, természetesen, nem kerüli el Szlovákiát sem.

1994.2.1. (Fordította: B. J.)

Archívumi felvétel