Új Szó, 1994. december (47. évfolyam, 278-302. szám)

1994-12-23 / 296. szám, péntek

3116] ÚJ SZÓ érdEkesség 1994. december 23. Magyar vagyok, de nem emigráns Prágában Palágyi István alig több, mint egy éve telepedett le Csehországban. Egyike azon szlovákiai „bevándorlóknak", akik a szövetségi állam kettéválása után cseréltek hazát. Korántsem volt ez részéről amolyan felelőtlen, elhamarkodott döntés. Hosszú mérlegelés, hónapokon át tartó belső vívódás után döntött úgy, hogy elhagyja Szlováklát, és Kassáról Prágába költözik. Személyében nem csupán „egy" magyar távozott ebből az országból, hanem egy ismert atomenergetikai szakember. Palágyi István ma a prágai Állami Nukleáris Biztonsági Hivatal vezető munkatársa és a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének vezetőségi tagja. • Miért döntött úgy, hogy Csehországba költűzik? - A elöntésemet meghatározó módon befolyásolta az 1992-es választások eredménye, az ország felbomlása, és sok más körülmény is, melyeket nehezen tudnék fontossági sorrendbe állítani. Jöttek egymás után, mígnem egyszer csak betelt az a bizonyos pohár. Tizenhárom éven át dolgoztam a kassai Rádioökológiai Intézetben. 1989 után az intézet át lett szervezve, csökkentették a létszámot, a szövetségi állam megszűnése után pedig már az intézet jövője is kétségessé vált, ezért úgy döntöttem, visszatérek régi munkahelyemre, a Šafárik Egyetemre, és ott folytatom kutatásaimat. Azonban komoly munkát már ott sem lehetett végezni, a kutatásra nem volt pénz, minden Pozsonyba üsszpontosult, ezért elfogadtam a felkérést, és egy fél évig a budapesti ELTE vendégtanáraként működtem. Akár ott is maradhattam volna, de mikor a cseh kollégák megkerestek, és azt ajánlották, menjek Prágába dolgozni, nem haboztam. Huszonöt éven át együttműködtünk, nem jöttem idegenek közé, azonkívül engem Prága mindig is vonzott. Sokkal jobban szerettem, mint például Pozsonyt, ahol pedig a gyerekkoromat töltöttem, vagy Kassát, ahol a fél életemet leéltem. Új munkahelyemen megtaláltam a számításaimat, noha pénz itt sincs több a kutatásra, mint Szlovákiában, de nem is ez volt a fő motiváció. Az anyagi megbecsülés mellé itt megkapom a szakmai elismerést is. Polgárként, magyarként egyaránt jól érzem magam, amit Szlovákiában az utóbbi időben már nem mondhattam el. Mert az okok között az is ott szerepelt, hogy odaát minden téren egyre nehezebbé vált a helyzetem. Én magam nem politizáltam, szimpatizáltam ugyan a VPNnel, majd az ODU-val és a Demokrata Párttal, abban a hitben, hogy a nemzetiségi kérdést a többségi nemzettel együtt lehet csak megoldani. Csalódnom kellett, nemcsak a nemzetiségi kérdéssel, hanem a politikai és gazdasági átalakulással kapcsolatban egyaránt. Gondoltam én, hogy Szlovákiában ez az egész átmenet nem lesz olyan sima, mint Csehországban, de hogy ez az ország ilyen helyzetbe kerüljön, azt nem vártam. S mikor ráadásul azt kellett látnom, hogy a nép hallgat, és hagyja, hogy az ország szétessen, hogy az állam, ahol él, csődbe jusson, nekem se kellett több a döntéshez. Ráadásul még ott volt az a fontos tény, hogy magyar vagyok. És magyarként Szlovákiában egyre több üldöztetésben volt részem, részünk. Megnyilvánult ez a mindennapi életben csakúgy, mint a munkahelyemen. Itt senki nem szól rám, ha magyarul beszélek, a munkahelyemen, az előmenetelben nem számít a nemzetiségem, csak az, amit tudok. Szóval a nemzetiségi problémák is hozzájárultak ahhoz, hogy most itt vagyok. • Milyen érzésekkel hagyta el Szlovákiát? Mennyire tartja véglegesnek a döntését? - Vegyes érzésekkel jöttem el. Néha nagyon kutyául érzem magam, amiért megfutamodtam az otthoni gondok elől. Ám nem tartom magam emigránsnak. Lehet, ha az ország nem esik szét, akkor is itt kötök ki. Most már cseh álMéry Gábor felvétele lampolgár vagyok, ami nem jelenti azt, hogy végleg lezártam a visszavezető utat. A szálak nem szakadtak el, már csak azért sem, mert ott él a kislányom, ott vannak a rokonaim. Ha tehetem, gyakran hazamegyek. Sőt az sincs kizárva, hogy egyszer még visszaköltözöm. A feleségem (aki egyébként cseh nemzetiségű) nagyon megértő velem, kijelentette, nem bánná, ha egyszer, már nyugdíjasként visszaköltöznénk. Most azonban még nem gondolok a hazaköltözésre, jól érzem magam Csehországban, bízom a jövőben, mert látom, hogy ez az ország jó irányba halad. • Ezek szerint itt semmi sem hiányzik a boldogságához? - Mindent azért itt sem kapok meg. A magyar közeg, a magyar kultúra hiányzik. Ezért járok el rendszeresen a magyar kulturális központba, ezért lettem tagja a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének is. Úgy érzem, nagy szükségünk van nekünk, Csehországban élő magyaroknak erre a szövetségre, ez biztosíthatja azt a társadalmi és kulturális közeget, amelyről magyarként itt, Csehországban sem tudunk lemondani. Nem túlzott nacionalizmusból, annak ehhez semmi köze. Itt, Csehországban a nacionalizmusnak különben sincs létalapja; míg Szlovákiában ez az elsődleges szempont, itt a polgári elvek az uralkodóak. Ez a szövetség ugyan nemzetiségi alapon szerveződött, de nem irányul senki ellen, és semmi politikai töltete nincs. És ez fontos: tisztán magunkkal foglalkozunk, a kultúrával, a nyelv ápolásával. Egy fórum, ahol az emberek találkozhatnak, művelődhetnek, erősíthetik magukat és egymást nemzetiségük megtartásában. Nekünk, Prágában élő magyaroknak ráadásul itt van a Magyar Kulturális Központ, melynek köszönhetően hozzájuthatunk magyar könyvekhez, újságokhoz, folyóiratokhoz, amit nem mondhat el minden magyar, aki Csehországban él, és szórványban él. • Csehországban a magyarok mellett élnek más nemzetiségek is. Hogyan látja, van nemzetiségi kérdés Csehországban? - Szerintem nincs. Talán bizonyos értelemben a lengyelekkel és más viszonylatban a németekkel kapcsolatban lehetne ilyesmiről beszélni, de ez sem jellemző. Nemzetiségi elnyomás, megkülönböztetés, asszimiláció, abban a nyers formában, amilyenben Szlovákiában tapasztalható, itt nem létezik. Más viszonylatban azonban mégiscsak tapasztalható bizonyos korlátozás. Például minden nemzetiségi szervezet jogosult állami támogatásra. Nemrég még korlátlan számú pályázatot lehetett beadni, most már minden szervezet csak hármat adhat be, hét meghatározott témakörben. Ez mégiscsak korlátozás, persze nem szeretném felfújni, mert lehet, hogy a három pályázatra több pénzt kapunk, mint azelőtt hétre. Az ok nem annyira a nemzetiségi megkülönböztetésben keresendő, hanem abban, hogy a Klaus-kormány nem igazán érzékeny a kultúra, de például a környezetvédelem kérdései iránt sem. A csehek maguk elég érdektelenek a nemzetiségek iránt (noha van cseh sovinizmus), azért nem is tapasztalható itt valamiféle nemzetiségi üldözés. Ebből következően különbözik a cseh és a szlovák nemzetiségi politika is. • Frissen lett csehországi magyarként hogyan látja az itteni magyarság jövőjét? - Ha nem is előbb, de utóbb asszimilálódunk. Nekem itt nincs gyérekem, de nagyon tanulságos látnom azokat a Csehországban született gyerekeket, akik akár magyar, akár vegyes házasságból származnak. Már érdektelen számukra a nemzetiségi hovatartozás. Különösen az ország kettéválása után, mivel megszűnt a természetes kapcsolat a szlovákiai magyarsággal. A szlovákiai magyarság őselem a hazájában, míg a csehországi magyarság nem az. Bevándoroltak, nincsenek gyökereik, diaszpórában élnek, és a közeg, amelyben élnek annyira befogadó, hogy nehéz ellenállni. Ezért nem kérdéses, hogy két-három generáció után elfogy a csehországi magyarság. Jó, ha mutatóba marad egy-kettő belőle. Ezen nem változtat az sem, ha Szlovákiából áttelepülne bizonyos számú magyar, amit nehezen tudnék elképzelni. A múltban volt ugyan Csehországba irányuló migráció, 1992 óta 7-8 ezer ember jött át évente, de körülbelül ugyanennyi ment is. Amióta rendes államhatár választja el a két országot, már a költözködés sem olyan egyszerű. Egy csomó vámszabály, megszorítás nehezíti a polgárok dolgát, a magyarokét éppúgy, mint a szlovákokét. Bárhogy is alakul a helyzet odaát, a csehországi magyaroknak akkor is Szlovákia marad az „anyaország", mert az a szülőföld. De ha anyagi támogatás kell ahhoz, hogy a szervezetünk fenmaradjon, akkor Magyarországhoz kell fordulnunk. Az, hogy megmaradunk-e, tőlünk függ elsősorban, itteni csehországi magyaroktól. Ám szintén fontos, hogy mennyire fognak ebben bennünket segíteni a magyarországi magyarok és a szlovákiai magyarok. S. FORGON SZILVIA Nagy családban - gyermektelenül Éppen a másnapi disznóölés előkészületeinek a kellős közepébe toppantam, amikor egy késő délutáni órában meglátogattam a komáromi Bögl családot. Emeletes, méreteiben kissé hivalkodó házuk láttán egy idegen biztosan azt gondolná, hogy a család a felsőbb tízezer, esetleg az újgazdagok közé tartozik. Pedig a valóság egészen más... A Komárom külvárosában található családi ház a körzeti hivatal tulajdonát képezi. Tizenkét évvel ezelőtt utalták ki a Bogi házaspárnak azért, hogy ott állami gondozásban levő gyerekeket neveljenek. Az egyébként gyermektelen házaspár ugyanis elvállalta, hogy több állami gondozottat magához fogad, s biztosítja számukra a családi légkört. Ma már hét egészséges gyermeket nevelnek - a gondozottak nem kis örömére. ' Úgy tűnik, a disznóölés előkészületeiből mindenki kiveszi a maga részét, kicsi és nagyobb egyaránt. A gyerekek a konyhát takarítják, a ház asszonya a következő napi sütéshez és főzéshez szükséges alapanyagokat készíti elő, míg férje az udvaron a vasfazekak tisztításával van elfoglalva. Ég a munka a kezük alatt, az évente megismétlődő disznótor előkészületeiben mindenkinek megvan a maga feladata. Ha netán megfeledkezne róla, akkor a víg kedélyű anya, gondolom, hamar eligazítaná. Mert nem kell sok időt eltölteni Bögréknél ahhoz, hogy az ember észrevegye: a feleség viseli a kalapot. - Amikor férjemmel már kilenc éve mindhiába vártuk a - Mindig azt mondtam, hogy ha eggyel több gyerekünk van, azt észre sem vesszük. Nagyon szeretem a gyerekeket. Hál' Istennek egyikükkel sem volt semmi komolyabb problémánk. A serdülőkor talán jobban kikezdi őket, mint a gyerekkori nyavalyák. Az egyik ezt szeretne, a másik azt. De ha elmagyarázom nekik, hogy mi az, amit megengedhetünk magunknak, és mi az, amit nem, akkor azért nem erőszakoskodnak. Csak hát egy idő után újra elkezdik. - A disznótor már a karácsonyra való előkészületek része? - Nálunk már hagyománnyá vált a karácsony előtti disznóölés. Ez egy jó kétnapos munka, hiszen az előkészületek is sok időt vesznek igénybe. A disznótort követően kezdődik a nagytakarítás, majd a szentestét megelőző napon jön a sütés-főzés. A karácsonyi asztalról nálunk sohasem hiányozhat a kacsasült és a ponty, a bejgli és természetesen a sokfajta aprósütemény. - Ki kit szokott megajándékozni? - Már régóta gyűjtögetem a karácsonyi ajándékokat. Anyagilag nem bírnánk, ha mindent egyszerre, az ünnepnapok előtt kellene megvásárolnunk. Valamikor karácsony előtt még bőkezűbb volt a szociális osztály, most már nagyon meggondolják, hogy mennyit is adjanak. Azért mindegyik gyermekünket meglepjük valamivel. Ők általában összeadják a karácsonyra tartogatott zsebpénzüket, és közösen ajándékoznak meg bennünket. - A gyerekek vér szerinti szüleit még a szeretet ünnepén sem keríti hatalmába az az érzés, hogy meglátogassák csemetéiket? - Sajnos, nem. Egy alkalommal Dušan édesanyja érdeklődött a fia felől, de nem azzal a szándékkal, hogy kiragadja őt a családunkból. Én azt hiszem, hogy ha hívnák a gyerekeket, ők akkor sem mennének már vissza valódi szüleikhez. Hiszen jobban tisztelnek bennünket, mint a saját szüleiket. Engem anyunak szólítanak, a férjemet pedig apunak. A gyerekek, szerencséjükre, pici korukban kikerültek abból a családi környezetből, ahol valószínűleg nem a legnagyobb szeretetben részesültek, ugyanakkor az intézeti élet negatívumait sem szívták magukba. Emlékeikből már kitörölték azokat a kellemetlenségeket, amelyekre egyébként is csak halványan emlékeztek. Ha valami gondjuk van, azt megosztják velünk. - Milyen reményekkel várják az új esztendőt? - Az utóbbi évek egyre nagyobb megszorításai már reményeimben is nagyobb óvatosságra intenek. Az idei esztendő nem a legjobban sikerült a számunkra, sajnos, a férjem elvesztette a munkáját. Azért én mindig is optimista voltam, és sohasem engedtem, hogy a problémák a fejemre nőjenek. Ha hagytam volna, tán már meg is bolondultam volna. Amivel kimondottan nem fontos, azzal inkább nem foglalkozom. Beszélgetésünk végére - az anya nógatása nélkül - a lányok megterítik az asztalt, Bőgi Tamás, a ház ura is végez kinti teendőivel. A konyhai asztalnál mindenki elfoglalja megszokott helyét, s türelmetlenül várja, hogy az anya feltálalja a vacsorára készített gőzgombócot. KOSÁR DEZSŐ gyermekáldást -, akkor elhatároztuk, hogy örökbe fogadunk egy gyermeket - kezdi mondókáját Bögi Lívia, a temperamentumos háziasszony. - Kérelemmel fordultunk a komáromi csecsemőgondozó intézethez, ahonnét nagyon rövid idő elteltével kaptunk egy féléves, nagyon aranyos kisbabát. Ő volt Tamás, aki most kőművesnek tanul. Számunkra nagyon sok örömet szerzett Tamás, neki köszönhetően ismerhettük meg a szülői érzéseket, de őt figyelve minduntalan csak azt állapítottuk meg, hogy hiányoznak neki a testvérek. A felnőttek közt nagyon egyedül, elveszettnek érezte magát, a gyerektársaság viszont érezhetően nagy örömet jelentett a számára. Hosszas vajúdás után elhatároztuk hát, hogy még egy gyereket örökbe fogadunk. - Tamás akkor már hivatalosan az Önök gyermeke volt? - Túlságosan is egyszerű lett volna minden, ha már a hivatalos ügyintézésen is túl lettünk volna. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, a csecsemőgondozóban azt ajánlották, hogy az örökbefogadási folyamatot akkor indítsuk el, amikor véglegesen eldöntöttük, hogy gyermeket kívánunk adoptálni. - Olyan nehéz volt erre választ adni? - Hát persze, hogy nehéz. Második alkalommal két lányt kaptunk. Ikrek voltak. Azt hittük, hogy első fiunknak ezzel örömet szerzünk, de hamar rá kellett jönnünk, hogy tévedtünk, mert Tamás nem nagyon játszott a lányokkal. Ezért hát befogadtuk Románt, a legidősebb fiunkat, aki most végzi Liptószentmiklós

on a katonai középiskolát. Az aránylag rövid idő alatt lebonyolított örökbefogadási kísérleteinkre akkor már a szociális hivatal dolgozói is felfigyeltek, s felajánlották, ha még egy-két gyermek gondozását elvállalnánk, akkor kiutalnának nekünk egy olyan családi házat, ahol kényelmesen elférnénk a gyerekekkel. Az ötödik családtag megérkezéséig ugyanis egy kétszobás panellakásban éltünk. Persze, ennek az volt az ára, hogy a gyerekeket nem fogadhattuk örökbe. így mi most gondozószolgálatot végzünk. Én a szociális osztály alkalmazottja vagyok, a férjem pedig mint karbantartó kap némi fizetéskiegészítést. - Amikor kiutalták önöknek ezt a szép, tágas családi házat, nem gondoltak arra, hogy öt gyerek éppen elég gondot okoz? Vallach László felvétele